Hat ország fiataljai szóltak, igaz értékekről, zene nyelvén (a Posticum Zenekarról)
Különleges kulturális eseményre került sor Nagyváradon szeptember 14-én, kedden 19 órai kezdettel: a Posticum Nemzetközi Ifjúsági Zenekara (Orchestra Posticum Iuventutis Internationalis) adott majd kétórás hangversenyt a Római Katolikus Püspöki Palota nagytermében.
A koncertet magas szakmai mérce jellemezte, valamint példaértékű nemzetközi összefogás. Hat ország negyven fiatal zenésze olyan minőségi útmutatóval szolgált a nagyváradiaknak most, az őszi koncertidény kezdetén, amely nemcsak üdítő és megszívlelendő, de irányadó is mindannyiunknak ebben a kultúrát és az igaz emberi értékeket egyre inkább feledésbe taszító válságidőszakban.
Az esemény méltatása előtt mindenképpen érdemes néhány szóban kitérni a zenekar megalakulásának hátterére.
A 14 és 20 év közötti fiatalokból – zeneművészeti középiskolásokból és főiskolásokból – álló zenekart a Nagyváradi Posticum Ifjúsági Központ és a Szegedi Tudományegyetem Vántus István Gyakorló Zeneművészeti Szakközépiskolája álmodta meg és hívta életre, első ízben tavaly, 2009-ben. Idén is, az előző évhez hasonlóan, meghallgatás és zsűrizés útján kerülhettek be a csapatba azok a jelentkezők, akik a szakmai válogatás során a legtehetségesebbnek bizonyultak. A nemzetiségi összetétel rendkívül színes, ami csak emeli az összefogás értékét: Kolozsvárott, Nagyváradon, Szegeden, Debrecenben, Prágában, Újvidéken, Pármában, Prágában és Madridban tanuló fiatalok nyertek felvételt az együttesbe.
A kulturális projekt első állomása volt Nagyvárad, ahol már csütörtök óta zajlottak a megfeszített próbák, napi nyolc órában is. A további koncerthelyszínek ezután Szeged, Pannonhalma, Svájc (Rüthi és Appenzell), Prága voltak.
Az együttes művészeti vezetője, karmestere a cseh származású dirigens, előadóművész, Petr Zejfart, aki jelenleg a pármai konzervatórium tanára, és tegyük hozzá, a látottak-hallottak alapján a zenekar legfáradhatatlanabb összefogója és hajtómotorja.
A tavaly szeptemberi koncert a filharmónia termében zajlott, az idén ehhez képest valami különleges történt. Azt mondhatnánk, hogy a zene hazatalált, a Püspöki Palotába, legalábbis ha a műsor első, barokk felét tekintjük. Persze az sem mellékes a mi szempontunkból, hogy a koncert pontosan Michael Haydn 273. születésnapjára esett, s bár az 1762-ig Nagyváradon tevékenykedő kappelmeister már nem élvezhette az 1777-re felépült barokk palota nyújtotta koncertezési lehetőségeket, azért most kárpótlásul egykori munkaadója, a művészetpártolásáról ismert báró Patachich Ádám püspök (falra festett portréjáról) mindvégig mosolylyal arcán kísért figyelemmel bennünket a díszterem bal felső sarkából. A közönség is megérezhetett valamit az esemény súlyából, hiszen a terem zsúfolásig megtelt, sokan álltak is, nagyjából 150-en gyűlhettünk össze, ami még melegebbé tette ezt az amúgy is kellemes légkörű őszi estét. Az első zenei hangokat Böcskei László nagyváradi püspök ötnyelvű (magyar, olasz, német, cseh, román) köszöntője előzte meg, majd végre a fiataloké lett a „szó”.
A kétrészes koncert első fele egy olasz barokk zenei csokor volt.
Elsőként Vivaldi g-moll concertója (RV 156) hangzott el a vonósok előadásában. Már itt feltűnt az a ritmikailag precíz és együtthangzó, minden hamis hangtól mentes dallamvezetés, ami a teljes koncert muzikalitását jellemezte. Az együttjátszás öröme, a szakmai koncentrálás és egymásra figyelés által a zene a fülünk hallatára született meg, a stílus értelmes kivitelezése pedig magával ragadó volt – érdemes belegondolnunk, hogy mindössze négy nap állt a rendelkezésére ennek az Európa több szegletéből összeállt csapatnak, hogy kivitelezze ezt az igényes műsort.
A második darabban, Pergolesi c-moll Salve Reginájában egy fiatal szegedi főiskolás énekes szólistát is megismerhettünk Pintér Tünde szoprán személyében. Aki már hallotta Pergolesi Stabat Materét, annak bizonyára kellemesen ismerősen csenghetett a Salve Regina kezdőhangjainak sora is. A mű a mindössze 26 esztendősen elhunyt Pergolesi egyik utolsó munkája, és ezúttal vélhetően tisztelgés is volt az itáliai mester születésének 300. évfordulóján. A fiatal szoprán tiszta, egyenes, meleg intonációval, hallhatóan nagy szeretettel és átéléssel formálta meg szólóját, sikerült viszszaadnia a Pergolesi által újragondolt Mária-antifóna tiszteletre- és csodálatraméltó, puritán, mégis expresszív légkörét.
A barokk zene szenvedélyessége és historikus tisztasággal való előadása szintén kiválóan csengett össze a következő, virtuóz fúvósszólókat is bőségesen felvonultató műben, Vivaldi g-moll concertójában (RV 577), melynek alcíme „per l’orchestra di Dresda”, vagyis „a drezdai zenekarnak”. Kiemelkedő volt az I. oboa Eva Otradovská (Prága) és az I. fagott Tereza Krátká (Prága) által virtuózan megformált szólama, valamint a fiatal olasz koncertmester Gabriele Toscani hegedűszólója. Vivaldi úgynevezett drezdai concertóit állítólag a korabeli Velencébe látogató kiváló német zenészekkel kötött ismeretsége, különösképpen Johann Pisendel hegedűssel kialakult barátsága inspirálta.
Ezzel sajnos véget is ért hangverseny barokk zenei fele. A preklaszszikus darabok lenyűgöző stílustisztasága mellett egyik furcsa, kicsit meglepő tanulsága is lehet a műsor ezen részének, hogy a lassú tempóra váltások sokkal könnyebben öszszezavarták az összhangot, mint a sebes tételek – fogjuk talán ezt a néhány apró összerezzenést a fiatalok lendületére, hiszen bármelyik profi zenekarnak ugyanolyan nehézséget okozna.
Rövid szünet után a koncert folytatódott, méghozzá a méltán hazatalált Michael Haydn-darabbal, az 1787-ben, Salzburgban keletkezett Androméda és Perszeusz című opera ünnepélyes hangvételű nyitányával. A hangverseny eddigi pontjáig Kristófi János Zsigmond nagyváradi orgonaművész ügyelt a continuo biztos szólamára orgonapozitívon, illetve a Nagyváradon sajnos fehér holló számba menő csembalón.
A program alaphangulatának felfelé ívelése Beethoven I., C-dúr szimfóniájával csúcsosodott ki. Merészebbnél merészebb tempók, és ha lehet, még hihetetlenebb összhang jellemezte a fiatalok játékát. A karmester érdeme itt vált a legnyilvánvalóbbá: a próbák során rendkívüli módon kicsiszolt minden egyes szólamot, egyszerre a mű minden jellegzetes motivikus konstrukciójú apró, belső alkotóeleme értelmessé és világossá vált. Úgyszólván minden részlet a helyére került ebben a hihetetlen sebességben is, a terem kényes akusztikája ellenére. Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy ez volt az egyik legeredetibb és legjobb Beethoven-interpretáció, amit az elmúlt években Váradon hallhattunk.
A koncert hangos sikere méltó volt a fiatalok szakmailag fegyelmezett és komoly munkájához, művészileg pedig átélt és látható-hallható élvezettel tolmácsolt zenéjéhez. Végezetül egy ráadással köszönték meg a közönség lelkesedését. Ismét Pintér Tünde énekelt, ezúttal egy kései Mozart-operából (La clemenza di Tito) választott csillogó szépségű áriát (S’altro che lagrime).
A hangverseny végeztével nyugtázhattuk, hogy nagyjából két órára sikerült elfelejtenünk a kinti hétköznapokat, hiszen ezek a fiatalok kiválóan beszélik azt a közös nyelvet, ami ebben a feledésben mindannyiunknak segíthet: a zenét – és ezzel remélhetőleg még sokaknak szereznek majd örömet és nyújtanak gyógyírt az előttük álló művészi pálya során.