Nem az a lényeg, hogy milyen nyelven hangzik el
A fesztivál kétharmadán már túl vagyunk, most péntek dél van, inkább kora délután. Az eddig látottak alapján hogyan értékeli a fesztivált és az eddig látott darabokat, előadásokat?
Zsűritagként nagyon nehéz a kínálat kétharmad részénél határozott véleményt alkotni és igazából nem is volna helyes. Döntés előtt pedig semmiképp sem részletezhetem egyenként a látott produkciókat. Úgy gondolom azonban, hogy ez mindenképp egy sikeres fesztivál olyan szempontból is, hogy noha két vagy három kivételtől eltekintve a színházak maguk döntötték el, hogy mely előadásokkal vesznek részt a seregszemlén, a műsor mégis „szerkesztett”-nek tűnik és egyfajta általános körképet nyújt a romániai nemzetiségi színházak jelenlegi állapotáról, irányairól, stílusáról, néha az aktuális helyzetről is, amire a színpadi alkotások konkrétan reflektálnak.
Nagyon nagy dolognak tartom azt, hogy erre a fesztiválra végre itt Nagyváradon kerülhetett sor, hiszen hosszú ideig a Szigligeti Színház egy kicsit mostohagyereknek számított. Éveken át, mint különböző fesztiválok, programok művészeti tanácsadója, magam is hiába kutattam utána, elég ritkán bukkanhattam igazi kincsre a váradi színpadon. Szerencsére ez a probléma ma már a múlté, a nagyváradi színtársulat – amely addig is jeles színművészekből állott, tehát az elhúzódó művészi válság nem az ő hibájuk volt, mégis leginkább ők szenvedték meg – immár kimondottan izgalmas és markáns fejlődésen megy keresztül, s ráadásként a nagyváradi teátrum szemléletváltásával párhuzamosan mintha a helyi kulturális életben is egyfajta pozitív irányú mentalitásbeli elmozdulásnak lehetnénk a tanúi. A fesztivál elején különösen szép számú közönség gyűlt össze estéről estére – ráadásul nem csupán magyarok váltottak jegyet az előadásokra. Sőt, a reakciókból ítélve úgy tűnt, hogy mintha az idegen ajkú nézők időnként jobban is értenék a darabokat, mint az anyanyelvű közönség egy része.
Eddig, különösen a legelején rendkívül sikeresnek mondható a fesztivál kínálata. Az első két napban elsősorban a jelenlegi erdélyi magyar és nem magyar – tehát az egész mai romániai helyzetre vonatkoztatható (majdnem azt mondtam és nem is tévednék, hogy akár az aktuális magyarországi helyzetre szintén jellemző) -, vagyis tájainkon tágabb értelemben észlelhető politikai, társadalmi és morális válságra fogalmaztak meg egyfajta művészi választ a látott előadások. Aztán következett egy kisebb hullámvölgy – de igazából nem találtam olyan produkciót, amelyben ne lett volna néhány értékes momentum, egy-két figyelemre méltó alakítás, valami olyan plusz, amiért ne lett volna érdemes megnézni. Természetesen soha egyetlen fesztiválon sincs egy hetes kegyelmi állapot, hogy csak zseniális előadásokat lehessen megtekinteni. De amennyiben két-három igazán színvonalas színpadi alkotást láthatunk, akkor az már egy elég sikeres fesztivál. Itt, ezen a fesztiválon ráadásul nem csupán két-három izgalmas előadás van műsoron, már ezért is érdemes volt megszervezni.
Nézve az előadásokat sok minden újdonságot láttunk. Nagyon kevés előadásban volt hagyományos díszlet, például sok darabban film –és diavetítés volt. Ez koncepció lehetett, vagy esetleg ezekben a művészi formákban benne van a pénzhiány is?
Engem mindig is azok az előadások érdekeltek, amelyek a minket foglalkoztató aktuális emberi kérdésekkel foglalkoznak, amelyek akár nyersebb formában, de arról szólnak, ami éppen körülöttünk zajlik, velünk és bennünk végbemegy. A színház rég nem ugyanaz, ami volt, sőt ma nem is ugyanolyan, mint akár csak néhány évvel ezelőtt. Minden mozgásban van, fejlődik, átalakul, a gyorsan változó világban a színház pedig maga is élő organizmus. A színháztörténet folyamán volt egy időszak, amikor csak a színész számított és a vezető színészek határozták meg az előadásokat. Aztán jöttek olyan periódusok, a ’60-as, a ’70-es, ’80-as és egy kicsit a ’90-es évek elején, amikor a rendező szemlélete nyomta rá a bélyegét az alkotóközösség egészére. Ekkor már inkább számítottak a társulatok, és összességében az úgynevezett „rendező-színházak” domináltak. Nagyszerű is az, amikor a rendező és a társulat együtt, mint összeforrott csapat, különleges színpadi műhely egyedi módon képes a szemléletmódját, életérzését, művészi véleményét, gondolatait közvetíteni a darabokban, a darabokon keresztül, a darabok által, vagy akár a darabok „ellenében”. Évek óta tapasztalhatjuk világszerte, hogy a színház már nem csak az eljátszandó darabról és nem is csupán a színjátszásról szól, ugyanolyan dramaturgiai szerepet kaphat a produkciókban a látvány is, a tér, a díszlet, jelmez, kellékek – akár a média bevonása, a filmvetítések, a számítástechnika – ezek mind – mind szükségszerűen részei az előadásnak, így a szöveg szintén csak egyik eszköze lett a színpadi alkotásnak, nem is feltétlenül a legalapvetőbb. A magyar színházakban kicsit talán tovább élt a drámaközpontú szemléletmód, vagyis az a hagyomány, hogy a színpadon a drámát mintegy csak megelevenítették, a színészek illusztrálták az irodalmi művet. Természetesen nem „az irodalom szolgálóleánya”, hanem önálló művészet, S mint minden művészet, a színház is saját egyedi nyelvvel rendelkezik, a teátrális nyelv pedig nem azonos az anyanyelvvel. A színházi produkció tehát művészeti alkotás, de mint mondottam, egyúttal élő organizmus, így estéről estére bizonyos fokig módosulhat, ahogy változik a néző is.
Beszéljünk az előadásokról. Mennyiben voltak egyediek és mennyiben voltak multikulturálisak? Például a Székely Csaba: Bányavakság előadása mást jelent a székely embernek és mást jelent például egy Magyarországon, vagy egy külföldön élő embernek.
Természetesen annak mindig jelentősége van, hogy a darabot hol mutatják be, milyen környezetben, mire reflektál elsődlegesen, ahogy annak is, hogy azt éppen hol játsszák. Nyilván az itteni problémákat egy kicsit idézőjelbe tévő, vagy pedig az idézőjelet olyan szinten megbontó, hogy a komédiát tragikomédiává, vagy groteszkké átalakító stílusban játszott színmű sokkal érzékenyebben és sokkal ismerősebben van jelen akár Székelyföldön, mint a Partiumban, és természetesen egész mást jelent Magyarországon, ahol bizonyos helyi problémáknak csak a felszínét tapintjuk. Ellenben – az „egzotikumon” túl – ezek az előadások vagy a kitűnő új színművek általános emberi kérdéseket fogalmaznak meg, amelyek mindenütt érvényesek. Hiszen – miként Ion Luca Caragiale megfogalmazta: „az emberi erény és tökéletlenség mindenütt egyforma. A nyelv, öltözet, szokások, intellektuális és morális viselkedés, a vallások csakúgy, mint a hely, ahol élnek, és a körülmények, melyeket tapasztalnak, az embereket szülőföldjük, hazájuk, nemzetiségük, kultúrájuk szempontjából különbözőnek láttatja ugyan, de a szívük szerint mindenkor és mindenhol egyformák.”
Igen, a Bányavakságban is voltak olyan fordulatok, olyan nyelvi játékok, amelyeket egy románul nem beszélő, nem értő néző lehet, hogy nem értett meg, viszont az iróniával, a humorral áthatva azért eléggé érthetővé váltak.
Az a tévhit, hogy a színház csak anyanyelvi művészet a XVIII.- XIX. században sem volt szükségképpen igaz, ma már pláne a fejlődő színházi nyelv kell ahhoz, hogy az előadás mondanivalóját kifejezze. Tehát nem az a lényeg, hogy az előadás milyen beszélt nyelven hangzik el. A gesztusrendszer, a mimika és azon kívül a nyelv zeneisége, szavak használata, a hangsúlyok, a metanyelv az olyan fülnek is ismerősnek csenghet és be is fogadhatja azt, érzékelheti a lényegét az is, aki egy árva szót sem ért adott esetben az anyanyelvi szövegből. Azt én nem tudom megmondani, hogy aki nem ért románul, hogyan értékeli például a Bányavakság vonatkozó szövegrészét. De mondanék egy saját példát. Tagja voltam egyszer egy észtországi színházi fesztivál nemzetközi zsűrijének, ahol a versenydarabokat értelemszerűen észt nyelven mutatták be. Egy árva szót nem beszélek észtül. A kollégáim sem tudtak egyetlen szót sem, két észt volt csak a zsűriben, továbbá, rajtam kívül, egy-egy lengyel, orosz, finn szakember. Ezzel együtt tökéletesen értettük még azon kortárs észt darabokat is, amelynek pedig nem ismertük a szövegét. Ugyanakkor mondjuk a hat órás Hamletet észt nyelven végignézni bizony nem volt kis teljesítmény, ellenkezőleg: igazi kihívás még egy ilyen „hamletomán”-nak is, amilyen én vagyok, aki főleg a Hamlet mai színpadi feldolgozásaival foglalkozva tényleg több tucat nyelven nézhettem már a dán királyfi tragédiáját, és soha semmiféle gondot nem okozott a megértésük. Azonban Tallinnban hiába érdekes környezetben, egy romtemplomban játszották, de csak szavaltak a színészek egy negyed napon keresztül, ékes észt nyelven, és gyakorlatilag semmi más nem történt. Hát ez maga volt a kínhalál. Mert fogalmam nem volt, hogy az előadás végeredményben miről is szólt akkor és ott, s miért kell nekünk ezt látnunk. Azért mondtam el a Hamlet történetem példáját, hogy érzékeltessem, milyen szenvedést jelent, ha egy színpadi alkotás nincs színházi nyelven megfogalmazva. Ha az előadás semmi mást nem tartalmaz, mint a darabnak a vállalását, felmondását. Tehát hiába ismered a szöveget, vagy egyébként érted a szavakat, nem leszel boldog tőle. Azonban például a Sebestyén Aba rendezte Bányavakság esetében, szerintem ha a román kevert nyelv helyett halandzsáztak volna a színészek, akkor is a hangsúlyokból, a hozzá tartozó gesztusokból, a mimikából is kikövetkeztethető volna a darab lényege.
Milyen kategóriákban, hány díjat fog kiosztani a zsűri? Azért kérdezem ezt, mert annyira eltérő darabok, előadások voltak a fesztiválon. Például, hogy lehet egy Ibsen: Peer Gynt előadást egy Székely Csaba: Bányavaksággal összemérni? Annyira eltérőek ezek.
Hogy elvállaltam a zsűritagságot, számomra is elég furcsa, ambivalens helyzetbe kerültem. Tudniillik nagyon sokáig kimondottan utáltam a színházi versenyeket. Úgy gondoltam, hogy nem lehet összehasonlítani a fekete ribizkét a görögdinnyével csak azért, mert mind a kettő gyümölcs. Viszont kétségtelenül vannak olyan – csakis a színházi szakmához tartozó kifejező eszközök és szintek – amelyek segítségével ezek az alkotások mégis csak valahol összehasonlíthatók. S talán tényleg érdemes is összevetni őket, hogy egy adott pillanatban az adott seregszemle előadásai és alkotói milyen művészi állapotban vannak akár egymáshoz viszonyítva. Hisz ez is egyfajta játék. Az zsűriben ráadásul eltérő típusok, eltérő ízlésvilágú szakemberek jöttek össze. Eddig ugyan csak egy hivatalos találkozónk volt, de érdekes módon, a különböző ízlésvilágok ellenére, majdnem mindenben egyetértettünk. Nyilván a választásnál az fog dönteni – hogy mondjak egy példát: a legjobb férfi alakítás díját ki kapja – hogy hányan fogunk arra az adott színészre szavazni. S itt bizony mégiscsak belép a szubjektivitás. Elkerülhetetlen, hogy díjakat az ember tisztán objektív alapon ítéljen oda. Annyiban jobb a helyzet, hogy itt most öt zsűritag véleménye mérkőzik egymással. De mindenkinek a saját intelligenciája, érzése, szeretete, egója, aznapi állapota bizony befolyásolhatja a személyes döntését. Tetejébe, hála Istennek, máris látszik, hogy jóval több alkotót lehetne díjazni, mint ahány díj van. Hisz a konkrét elismerések, felajánlott díjak száma erősen limitált. Azt csak a fesztivál végén, a közös döntés értelmében lehet meghatározni, hogy a zsűri mely kategóriákban ad ki díjat. Egy azonban biztos: aki ezúttal nem kap díjat a szakmai zsűritől, az is nyer. Mert ha kiállt a színpadra, lekötötte a közönséget, megtapsolták, örömet okozott a nézőnek, aki elgondolkodott a darabon, a színész játékán vagy van egy jó estéje – akkor ott mindenki győztes. A színházművészet művelői és segítői nem csupán versenyeken, fesztiválokon, de estéről estére, minden áldott nap, teljes életükön keresztül megméretkeznek, mindenkori résztvevői, és igen sokszor „díjazottjai” a Színház csodájának.
Az előadások mellett több szakmai fórum is volt a fesztivál idején. Ezek többségén ott láttam. Hogyan ítéli meg ezeket?
Megmondom őszintén, naponta két-három előadást végignézni elég fárasztó dolog. Az éjjel egy órakor színre lépő színész is megérdemli, hogy ugyanannyi figyelmet kapjon egy zsűritagtól, mint az, aki este hétkor lép színpadra. Summa summárum, nekem is pihennem kellett valamikor. Leginkább tehát azokra a szakmai beszélgetésekre, fórumokra mentem el, amelyek egyébként is az érdeklődési körömbe tartoznak. Személy szerint nem kedvelem az olyan beszélgetéseket, amelyek közvetlenül egy előadás után értékelik magát a látott produkciót, mert egy-egy igazi színházi élményt követőleg én még sokáig szeretek eggyedül elgondolkodni a látottakon, egyes részletmegoldásokon, magamban folytatok egyfajta dialógust az előadással. Azokat a beszélgetéseket azonban nagyon szeretem és leginkább ilyeneken veszek részt most is, ahol izgalmas emberekkel és aktuális művészi kérdésekkel lehet foglalkozni, eltérő kultúrák hatásáról, együttműködésekről van szó. Erdély multikulturális. Attól dúsgazdag, hogy annyiféle kultúra élhet benne együtt, és e kultúrák találkozásaiból gyakran újabb különleges ötvözetek jöhetnek létre. Az említett előadások, beszélgetések során pedig konkrétabbá válhat, hogy mitől is olyen gazdag például az itteni színi kultúra, az interkulturalitás milyen újabb entitást hozhat létre és ezzel együtt, ráadásként jó pár ember gondolkodásmódjához is közelebb kerülhetek. Összességében rendkívül sikeresnek tartom a fesztivál szervezését és a fesztivál programját is. Feltétlen meg kell jegyeznem, ha nem Szabó K. István lenne a művészeti igazgató, akkor szinte biztos, hogy Nagyváradon nem sikerült volna ennyire magas szakmai színvonalon létre hívni az IFesztet, pláne ennyire rövid idő alatt.