Kulturális folyóirat és portál

tohi 5

2021. július 15 | Várad | Irodalom

Feltámadás

 

Ideges és frusztrált honfitársainak rosszalló tekintetére számított, halk összesúgásokra a háta mögött: „Nézd csak meg, ez is a rászorulóktól veszi el az oltást. Hogy nem szégyelli magát az ilyen!”

Sarkadi tisztában volt azzal, senki sem értené meg ártatlanságát, ő semmit sem akar elvenni senki elől, sőt furcsamód most a legtisztább a lelkiismerete, s ha tehetné – ha meglenne hozzá a kellő hatalma –, mindenkit maga elé engedne. Sosem volt az a tolakodó típus, most se kíván ilyesféle szerepben igaztalanul tetszelegni. Ha kizárólag rajta múlott volna, kivárja a sorát, s akkor oltakozik, amikor az oltási terv szerint – egészségi állapotának megfelelően – ő következik. De mivel másképpen alakult, s munkájából adódóan előrébb került, túlzás bárkinek is azt állítania, hogy ő tolakodó és nemtörődöm.

Arról nem is beszélve, folytatta tovább a gondolatait Sarkadi, hányan lehetnek az országban, akiknek nagyobb szükségük van erre az oltásra, mint neki. Ott van például I. néni, jutott eszébe a harmadik emeleten lakó idős asszony. Elmúlt hetven, daganatos beteg, tüdőrákja van, az elsők között regisztrált az oltásra, még hónapokkal korábban, jóval azelőtt, hogy Sarkadinak és a feleségének (aki egyébként múlt héten kapott oltást, holott se nem idős, se nem krónikus beteg) ilyesmi egyáltalán eszébe jutott. Ki tudja, az idős asszonynak mennyit kell még várnia, mire sorra kerülhet?

Sajnálom, de erről az egészről én nem tehetek, szögezte le magában Sarkadi, és barátságos mosolyok közepette – amelyek persze nem látszottak a maszkok miatt – elköszönt a 4. sorszámú regisztrációs pultban az adatait rögzítő hölgytől, s a nő az olvashatatlan kézírásból arra következtetett, Sarkadi orvos, de ő rögtön megnyugtatta: nem, nem az, valószínűleg veleszületett „rendellenességről” van csupán szó.

Végül szerencséje volt. A kórházban senki sem nézett rá rosszalló tekintettel, még a doktornő is kellemes hangon sorolta a lehetséges mellékhatásokat – arc körüli bőrpír, láz, duzzanat az oltás helyén, aluszékonyság, nehézlégzés –, mialatt gépies mozdulatokkal egy nővér beadta a vakcinát. A súlyosabb tünetek, tette hozzá a doktornő, az oltást követően szinte azonnal jelentkeznek. Sarkadinak egy pillanatra úgy tűnt, a doktornő ismeri őt, a hangjában eleven színt vélt fölfedezni, mikor a regisztrációs lapról leolvasta nevét, és faggatni kezdte kórtörténetéről.

– Átesett a fertőzésen?

– Nem.

– Volt‑e valamilyen akut betegsége az elmúlt négy hétben? Volt‑e lázas beteg az elmúlt két hétben?

– Nem.

– Vérvétel vagy oltás során volt‑e előzőleg rosszulléte?

– Nem.

– Védőoltás beadását követően volt-e anafilaxiás reakciója?

– Nem.

Sarkadi aztán rájött, az eleven szín a doktornő hangjában nem más, mint formalitás, mindenféle szándékot nélkülöző udvariasság. Minden bizonnyal az oltást követő hetedik percben már emlékezni sem fog rám, gondolta Sarkadi.

„Futószalag.”

Igen, nincs egy percnyi pihenő, emberéletek múlnak, egyik oltakozó jön, a másik távozik, a vágóhídon is így terelik a marhákat, csak itt, gondolta Sarkadi, kevésbé nyugtalanító a végeredmény.

Az oltást követő negyedórás megfigyelésre egy szűk helyiségben került sor. Sarkadi egy kényelmesnek tűnő, ám kissé kopottas széken foglalt helyet, jobbján és balján nem ült senki, szemközt néhányan a felkarjukat fogták ott, ahová az oltást kapták, mások a telefonjukban merültek el. Ő egy könyvet halászott elő a táskájából, tudta, szüksége lehet rá, s mielőtt nekikezdett volna az olvasásnak, a helyiség bejárata mellé ragasztott papírlap intelmét idézte föl, miszerint: „Mobiltelefon használatát, kérjük, mellőzzék a kórház területén.”

A következő pillanatban már ott állt Nyehljudov mellett, most léptek ki a fogház ajtaján, szívük tele volt a csalódott emberekre jellemző szorongással; mindkettejüket megviselte a Maszlovával, pontosabban a Katyusával való első találkozás. Nem erre számítottak. Abban bíztak, a lány kevésbé lesz zárkózott, kevésbé lesz olyan, amilyen lett végül; mindketten szerették volna, Sarkadi és Nyehljudov is, ha ez az első, régen vágyott találkozó a levegőben is tisztán tapintható feszültség nélkül zajlik le. De nem így alakult, ezen pedig kár keseregni, nyugtázta Sarkadi. Tudta jól, még nagyon messze a történet vége; akár jóra is fordulhat hármuk sorsa. Vagy legalábbis Nyehljudovéké mindenképp.

A negyedórás megfigyelés gond nélkül letelt. Sarkadi a fölsorolt mellékhatások közül egyet sem tapasztalt magán, s ez jóleső érzéssel töltötte el. Egy másik papírlap jutott eszébe, többet is kiragasztottak belőle az épületben: ÚJRAÉLESZTÉS 334-ES MELLÉK. Tudta, ha valami baj van, segítő kezek igyekeznek majd, hogy minél hamarabb visszahozzák az életbe. Tragédia esetén azonnal értesítenék V.‑t, a felesége pedig lélekszakadva rohanna a kórházba, és eszébe sem jutna az esti összeszólalkozásuk.

A közösen nézett film egyik szereplője éppen két prostituálttal készült közelebbi kapcsolatba lépni, amikor V. bedobta a kérdést, a férje csinálná‑e hármasban. Mire Sarkadi válaszolhatott volna, a felesége közbevágott, s szemrebbenés nélkül adta meg a feleletet: „Mihez kezdenél két nővel, mikor egyet sem tudsz kielégíteni?” Sarkadi érezte, ahogyan arcát elönti a pír, szívét pedig a szégyen. Tudta, hogy V.-nek tökéletesen igaza van, s ezzel az igazsággal nem lehet szembemenni; a veséjébe hatolt minden kimondott szótag, férfiként abszolút kudarc. Zavarában csak mosolyogni tudott, s hogy V. ne lássa szemében az önutálat fényeit, Sarkadi a dohányzóasztalon levő vázát kezdte figyelni, melyben sárga tulipánok kókadoztak egyhangúan – az egyik virág teljesen szétnyílt, úgy tűnt, hamarosan lehullnak a szirmai.

Akármennyire szerette volna is leplezni szégyenérzetét a felesége előtt, nem tudta. V. átlátott rajta, s amikor lefekvéskor hozzábújt, Sarkadi félrehúzódott. Fáradt vagyok, hazudta, holnap oltást kapok, ki kell pihennem magam. Amikor hajnalban, 4:22‑t mutatott az ébresztőóra, kikelt V. mellől, még ott csengtek fülében feleségének utolsó szavai: „Nem értem, miért vagy ilyen mimóza.” Amikor elköszönt tőle, búcsúzásuk hűvös volt és tartózkodó.

– Következő!

Sarkadi fölpillantott a földről, s odalépett a zöld köpenyes orvos mellé, aki egy asztal előtt ácsorogott türelmetlenül.

– Neve?

Sarkadi megmondta, az orvos pedig lélegzetvétel nélkül közölte: ekkor és ekkor kell megjelenni a második oltásra, ezt pedig (mutatott egy kis kartonlapocskára) hozza magával, itt van rajta az időpont, jó egészséget kívánok, a viszontlátásra. Elköszönés után lepecsételte, majd aláírta Sarkadi oltási lapját. Megállapíttatott: (KN1) más kockázati csoportokba nem tartozó személy, aki tervezett oltásra érkezett, s ez az oltás kontraindikáció hiányában meg is történt; a páciens hozzájárult az utógondozáshoz, mellékhatást nem észleltek, az egészségügyi ellátás során generálódott betegellátási események és dokumentációk az egészségügyi ellátó informatikai rendszerben tárolásra és megőrzésre kerülnek a törvény által előírt ideig.

Az önműködő ajtó kinyílt, Sarkadi pedig a szabad levegőre kilépve úgy érezte, új emberré lett, holott tisztában volt azzal, semmi különös sem történt. A holnapi adatközlés során ő is csak egy lesz azok közül, akik az oltottak számát erősítik. Az arcán levő maszktól alig hallhatóan elköszönt a kórház előtt a beléptetés gördülékenységét biztosító rendőr‑ és katonatiszttől. Húsz perccel korábban ők ketten világosították föl Sarkadit, milyen teendői lesznek odabent a kórházban, milyen iratokat készítsen elő, milyen nyomtatványokat töltsön ki.

Zakója zsebéből előhalászta a V.-től kapott bevásárlólistát: kristályvíz, fölvágott, sajtkrém, húsvétra almás torma, alkoholmentes sör, paradicsom, reggelinek való pékáru. Sarkadi tudta, ha megszaporázza lépteit, a kora reggeli órákra jellemző tömeget és a vele járó tülekedést még könnyedén elkerülheti a közértben. Fölhívhatnám V.‑t, gondolta, de majd a bolt előtt megcsörgetem, eszébe jutott‑e valami, ami lemaradt a listáról.

Tudván, hogy az oltóanyag (lassan, de biztosan) megkezdte szervezetében munkáját, Sarkadi halovány mosollyal a szája szélén állt meg a kijelölt gyalogátkelőhely előtt. Negyven másodperc múlva zöldre vált a lámpa, gondolta, és füléhez kapva megigazította maszkjának pántját. Kissé szorít, de sebaj, hamarosan levehetem.

Sztaskó Richard

(Megjelent a Várad 2021/6. számában)

Illusztráció: Csathó Töhötöm grafikája

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu