A közelség hátránná is vált (Midnight tango)
A cím: Éjfél és tangó. Ebből még szerencsés találkozás is lehetne, ugyanakkor mindvégig azt érzem: a midnight részénél jobban el lehet rontani – a tangónál nem illik, hisz mégiscsak formálódó táncművészekről van szó.
Mi minden fér bele a midnájtba? A mennyiség kérdése volt, ami rontotta az András Lóránt főiskolásokkal készített előadás minőségét. Hiszen tudjuk, hogy az éjszaka ürügyén bármi megtörténhet, és bármit megtehetünk; a parkett (színpad) ugyanakkor nem tűri a vadhajtásokat.
Bevallom őszintén, az elején nagyon féltem. Először azért, mert bejött egy fekete özvegy, aztán azért, mert az ölében egy fekete pólyába öltöztetett baba volt, aztán azért, mert melléjük egy másik sápadt arcú is csatlakozott. Akaratomon kívül is az Addams Family jutott eszembe, mely képzettársítás nem éppen volt helyénvaló egy komoly hangvételűnek mutatkozó táncelőadás kezdetén. Ez persze lehet, hogy az én befogadói hibám volt – de úgy érzem, hogy egy át nem gondolt, félszeg haláltánc motívummal (mely aztán a végén keretbe zárja a látottakat) nem tudtam többet kezdeni.
A kezdeti bizonytalanságokat legyőzve később a hangsúlyok nagyjából a helyükre kerültek; ha a szereplők megmaradtak a kaptafánál, azaz táncoltak, rendkívüli érzékenységgel tudtak zsigerig hatolni. Külön élmény volt szinte testközelből látni, ahogyan az izmok összehúzódnak s kiengednek, hallani minden levegővételt, látni az izzadtságcseppeket. Ez a közelség aztán hátrányukká is vált: amikor cselekményt próbáltak színpadra vinni, mintha nagyító alatt vizsgáltuk volna dramaturgiai hozzá(nem)értésüket. Az egymáshoz lazán kapcsolódó epikus elemek a szenvedély különböző formáival szembesítették a közönséget: érzéki szenvedély, testi szenvedély, lelki szenvedély, hazug szenvedély, „családonbelülierőszak” szenvedély, halálos szenvedély (no, nem a világjobbítós, „a nikotin durva, ettől leszel hulla” címszó alatti). A passziókról készített listát menetközben elveszíthették, hiszen a végén az előadás nem csupán zsúfolt, hanem önismétlő is lett.
Mindezen hiányosságokat félretéve, engem abban a pillanatban magával ragadott a tánc és a zene kifinomultsága (mely tényezők kárpótoltak mindenféle vadhajtásért). Végül is a színház azonban a pillanat művészete