„Érmóza csíhá”
Demény Péter: Vadkanragyogás. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2016.
Demény Péter Vadkanragyogás* című (kis)regénye mágiába oltott, olykor érzelmes, máskor esszéisztikus könyv a szenvedélyről. Énelbeszélő narrátora egy Katerina nevű, előkelő származású, idősödő hölgy, egy német őrgróf lánya, aki retrospektív módon, az emlékezés kusza és szubjektív stílusában meséli el szerelmi és más jellegű szenvedélyeit, írja meg önéletírását. Időben nincs behatárolva pontosan a történet, de az efféle jelzések, mint német választófejedelmek, pestisjárvány stb., hozzávetőlegesen 16–17. századot sejtetnek, tele misztikával. A helyszínek is változatosak, az események egy része a mai Németország területén játszódik, más része talán Itáliában vagy Magyarországon (Erdélyben?), de spanyol utalások is szép számmal találhatók. Közvetett módon tehát a történelem is megjelenik a könyv lapjain, de inkább csak háttérként, kellékként, couleure locale-ként.
A könyv egy metaforikus/jelképes mozzanattal indul, mely aztán a végén még visszaköszön: „Ez nektek a boldogság? Hogy egy öreg ember bűzeit szagoljam?, kiáltottam, és kiszálltam az ablakon.” A repülés mint az emberi lét kereteiből való kilépés lehetősége visszatérő motívum: „gyönyörű aranysárga madarat tartottam valódi önmagamnak”; „a fájdalom (…) szó szoros értelmében szárnyakat adott nekem, és az ég madarai közé emelt”. Az elbeszélés perspektívájából azonban már ez is a múlté: „Huszonegy éve, amióta a pacsirta kiszállt az életemből”, vagyis amikor az utolsó szenvedély is elhagyta, Katerina visszavonult szülei távoli birtokára, megcsendesedve: „bolyongok az emlékeim között, olykor megcirógatom őket”, és mesél, inkább önmagának, próbálván: „az elmeséléssel meg is érteni azt, ami történt velem” (érdekes, hogy korábban naplót írt, de azt megsemmisítette).
Történetét tinilány korától indítja: különleges, már-már boszorkányos teremtményként jellemzi magát, akit gúzsba kötöttek a főúri etikett konvenciói, aki mindig a különlegest, a felfokozottat kereste. Szüleihez fűződő kapcsolata több mint ellentmondásos: „Imák, köszönések, illedelmes főhajtások, ezekből állt az én nevelésem”, mondja egy helyütt, később pedig így egészíti ki: „szüleim, ez a két jólnevelt varjú, akinek a szárnya csak azért van, hogy a testéhez simuljon”, hogy végül egyenesen is megnevezze a problémát: „atyáméknak meg kellett küzdeniük azzal a borzadállyal, hogy életet adtak egy idegennek, aki annyira nem érti, hogy nem is szeretheti őket”.
Katerina mégsem él szellemi magányban, felszabadító, inspiráló hatással van rá „szeretett guvernántom, Mademoiselle Odille” – különleges, nem hétköznapi nő (mint Kármán Fannija számára ama báróné), „hozzám hasonlóan őrült volt”. Tőle tanulja meg, hogy hallgatni kell a belső hangokra és figyelni a látomásokra, jelenésekre, mint ahogy azt is, hogy merje felvállalni érzelmeit, szenvedélyeit.
A Hans nevű lovászfiúval való viszonyát, a testi örömök tobzódását plasztikus képekben, ugyanakkor csapongó stílusban adja elő. Első szerelmi légyottjuk története a könyvben a 44. oldalon kezdődik, aztán megszakad, közbeékelődnek más, az emlékezet szeszélyéből előtörő események, a 67. oldaltól folytatódik, majd újabb hívószavakkal ismét elkalandozik a mesélés, hogy végül a 98. oldalon jusson nyugvópontra. Ami természetesen a szakítás: „ha fáj, akkor érzed, hogy élsz, és nem is érted, mit neveztél életnek addig”. Közben megtapasztalja, hogy: „a szenvedély a butát is megokosítja és szárnyat ad a baromnak”; „a szerelem… a legnagyobb szörnyűségek közé tartozik (…) csak simogatni vagy ütni képes”; „a szerelem téboly”; „a szerelem (…) megmunkált szenvedély”.
Életének komoly mélypontja ez, amit csak súlyosbít Odille halála: úgy döntött, hogy elkapja a pestist (az elbeszélés szerint a pestis valójában szellemi betegség, mert válogat, és választhatni lehet).
Katerina felvállalja testiségét, érzékiségét: „döfjön és döfjön, addig szeret”, épp ezért tűnik sorscsapásnak számára, hogy szülei kiszemelik számára egy távoli kis ország megtört, öregedő fejedelmét, Nicolaust. Érdekházasságot köttetnek vele a javából, a fejedelem „csak az országát akarta felvirágoztatni, kapcsolataim által naggyá tenni”. Boldogságát közvetett módon mégis ennek az öregembernek köszönheti, mert az – mintegy nászajándékként – udvarába rendel egy sármos spanyol tánctanárt, Diegót, s Katerina rövidesen szenvedélyes viszonyba keveredik vele. A fejedelem, aki „igazán nem tehetett róla, hogy soha nem szerettem, és hogy ő sosem tudta soha, mi a szerelem”, mondhatni nem vesz tudomást erről, elnézően és nagyvonalúan hallgat.
Diego egy különleges képességekkel megáldott, Casanova típusú hódító (boszorkányos is: „ránézett az üvegre, az ezer darabra tört”). Ezért is talál oly nagyon Katerinához, akinek – amint erről már szó esett – szintén vannak paranormális képességei. Pásztoróráikra egy kis erdei lakban kerül sor (egyebek mellett ez is a szentimentalista énregényekkel rokonítja Demény Péter könyvét), átélik a szerelem új dimenzióját, az érzékiséghez valamiféle mágikus, eksztatikus lelki emelkedettség társul.
De a nagy szenvedélyek szükségszerűen pusztítóak, Diego is kiszáll (szó szerint, egy vadkan hátán) Katerina életéből: „a mai napig szégyenkeznem kell, hogy nagyon szerettem valakit, a távozását mégis túléltem”. Nem is érti, miért lesz vége a kapcsolatnak, de sejti, hogy az szükségszerűség, ugyanakkor fanyar belenyugvással állapítja meg, hogy „egyik szerelem tanulságai nem érvényesíthetők egy másik esetében”.
Úgy érzi, tovább nem érdemes, már mindent megtapasztalt, hogy szinte feláldozta önmagát a szenvedély oltárán, „Diegómmal való örvénylő szerelmem és pusztító szakításunk”, majd férje halála után visszavonul. „Csak egy öregedő nő hajol a papír fölé”, írja rezignáltan, úgy tűnik, hogy a megnyugvás, beletörődés ösvényein vagyunk. Önmagát csitítja az írással („miért nem tudom megköszönni, hogy megtörtént, ahelyett hogy azon tusakodnék, ami nem történt meg?”), a zárszó azonban azt mutatja, az igazi szenvedély sosem múlik el, ha nem másként, hát dac, harag, lázadás formájában jelen van: „BOLDOGSÁG – BOLONDSÁG – DIEGO – TE DÖG”.
A recenzióm címéül választott „érmóza csíhá” kifejezés egy különös barlangban hangzik el egy médium (boszorkány) szájából, az énelbeszélő jellemzéseként. Jelentése nincs pontosan tisztázva, csak sejthető, hogy szenvedély által megvertet jelent. Az ilyenek a könyv legjobb részei, amikor a misztikum tényleg misztikum marad, amikor a részletek homályba vesznek.
Ami a címbéli metaforát illeti, annak jelentésmezejét fokozatosan tárja fel a szerző. Az első légyott alkalmával Hans: „belém mártotta csodálatos agyarát”, itt a (vadkan)agyar a férfierő jelképeként jelenik meg, aztán újabb látomások következnek: Odille „egy vadkan hátán robogott ki a sűrűből”, ami a szenvedély megzabolázásának lehetőségét villantja fel, hogy végül a szenvedély tárgya (Diego) repüljön el vadkanháton, vakító fényességben. A szenvedély tehát átélhető, de nem megtartható, aki eljegyzi magát vele, végül az unalom felesége lesz. Mert köztes állapot nincs: vagy szenvedély, vagy unalom. (Megjegyzendő, hogy a könyvben számos mitikus lény bukkan fel, a vadkan mellett a vakítóan fehér sirály, holló, farkas, ezek a tudatalatti kivetülései).
Demény Péter könyve tehát misztikával vegyíti az érzékenységet, így alakítja ki a regény sajátos hangját. Témája, a megidézett világ kissé idegen, de mint minden egzotikum, izgató. A stílus olykor barokkosan körülményesnek hat, a tudatfolyam-regényekre jellemző élőnyelvi mesélés szertelenségét hozza, de az előre- és visszautalások hálója körülfonja az olvasót, s az a könyv végére érve megállapítja, hogy jobban szórakozott, mint ahogy a témától való kezdeti idegenkedése ezt előrevetítette. A Vadkanragyogás egyébként rövid mű, alig több mint 140 oldal, simán „megehető” egy nap alatt, az olvasó nem is érti, miért ilyen kevés, többet is elviselne (de nyilván: jobb, ha egy könyvnek „még”-íze van, mint ha csömört okozna).
Az esszéisztikusság a korábbi Demény-könyveknek is sajátosságuk volt, ez elsősorban erényt jelent, időnként gyengeséget. Olykor talán evidenciákat hangsúlyoz: „nincs szépség bizonyos fokú rejtelmesség nélkül”, máskor azonban meglátásai egyszerre mélyek és szellemesek: „Ó, szerelem, miért vagy még grammatikailag is komplikált?”; „Ki mondta, hogy addig ember az ember, amíg el nem borul az elméje, vajon nem éppen ez az elmeborulás-e az igazi elmeélesség…”
Különös könyv a Vadkanragyogás, s egy irodalmi alkotásnak az is „dolga”, hogy különös legyen; tele van olyan nyelvi regiszterekkel, intertextuális utalásokkal, melyek egy részét felfedi az olvasó és elégedetten bólint, mások fölött azonban átsiklik (pl. a nyitómondat Páskándi Géza Vendégség című drámájának egyik mondatát értelmezi újra). Demény Péter jó érzékkel aknázza ki az alkatának legmegfelelőbb manír előnyeit, a szürrealizmust mágiával keverve elgondolkodtatóan érdekes könyvet ír arról, ami talán nincs is teljesen kihalva belőlünk.