Zenés utazások, új színek és dallamok
Az Indulj el című albumot a nagyváradi Borpart fesztiválon is bemutatta májusban a Sárik Péter Trió (Sárik Péter – zongora, Péter Tamás – basszusgitár, Gálfi Attila – dob), Magyarország egyik méltán legnépszerűbb, legmeghatározóbb jazz-zenekara és a marosvásárhelyi Koszorus Krisztina, vagyis Koszika. Augusztus 21-én pedig újfent Nagyváradon üdvözölhetjük őket, s örvendhetünk muzsikájuknak, hiszen a Magyar Kulturális Napok keretében 19.20 órától a Szent László téren lépnek föl. A Trió jó néhányszor koncertezett már Váradon, hamar megszerette őket a közönség, legyen szó Bartók-művek jazzesítéséről, Beethoven-feldolgozásokról vagy Jazzkívánságműsorról, mindig sikert aratnak. Remekül muzsikálnak, mindemellett közvetlenek, barátságosak, jó humorú, sokoldalú zenészek, azok is megszeretik és szívükben őrzik zenéjüket, akik amúgy nem jazzrajongók. Májusi koncertjükön is elbűvölték a népes publikumot, akárcsak a varázslatos hangú énekesnő, Koszika. A külhoni albumbemutatókról, oroszországi és ázsiai csavargásaikról, a Trió színházi alkotómunkájáról, továbbá váradi emlékekről mesélt lapunknak SÁRIK PÉTER, a világhírű Erkel Ferenc-díjas zongoraművész, zeneszerző.
– A Sárik Péter Trió időről időre előrukkol valamilyen izgalmas, friss elképzeléssel, amit meg is valósít. A Sárik Péter Trió és Koszorus Krisztina, azaz Koszika közös produkciójának ötlete miként merült fel? Hogyan találkoztatok? És milyen volt az alkotói folyamat?
– Ez a projekt egy évtizedes álom megvalósulása. Nagyon rég szerettem volna egy népzenés albumot is létrehozni, de ez tavalyig váratott magára. Leginkább azért, mert meg kellett hozzá találni a szólistát. Hát ő Koszika. Először tizenegy éve hallottam színpadon énekelni, amikor a Marosvásárhelyi Ifjúsági Jazzversenyen én a zsűri elnöke voltam, ő pedig belibegett a színpadra, és ha már ott volt, meg is nyerte az első díjat… Aztán évek teltek el, míg a Trióval elhívtuk egy közös koncertre, ahol rögtön kiderült, hogy „talál a szó”, és most itt vagyunk egy közös produkcióban. Mivel, ugye, Koszika Marosvásárhelyen él, mi pedig Budapesten, illetve annak környékén, leginkább távmunkában készült az anyag. Küldözgettük az ötleteinket, kidolgoztam őket, és mire nálunk, Szentendrén találkoztunk a próbateremben, már nagyjából tudtuk is a dalokat. Tavaly nyáron vettük fel stúdióban a zenei anyagot, és néhány bejátszó koncert után „hivatalosan” novemberben mutattuk be Budapesten, a Várkert Bazárban.
– A Feledi Project nevezetű táncegyüttes Kulka János színművész és a Sárik Péter Trió közreműködésével vitte színre Csehov Cseresznyéskert című drámáját. A premier tavaly októberben volt a Nemzeti Táncszínházban. Az előadás külön érdekessége, hogy a Sárik Péter Trió nemcsak élőben játszik, hanem a darab zenéjét is maga komponálta. Számodra mit jelent ez a táncszínházi produkció?
– Ez egy új szín a zenekar palettáján, ilyet még nem csináltunk. Hasonló dologgal foglalkoztam szólóban, a Recirquel Újcirkuszi Társulat zeneszerzője és közreműködő fellépője voltam sok évig, de a Triónak ez most új terep. Nagyon élvezzük, hisz a darab, a rendezés, a látvány fantasztikus, nem beszélve a táncosokról és természetesen Kulka Jánosról. Izgalmas és nehéz feladat kísérni az előadást, hisz a megírt zenén belül sok rész van, ahol megpróbáljuk a lehető legjobban lekövetni a táncosok mozgását és az általuk megjelenített érzelmeket, hangulatokat. Tehát improvizálunk. Így, mint egy rendes jazzkoncerten, sohasincs két ugyanolyan előadás.
– Rengeteget turnéztok, utaztok. Különös helyeken léptek föl, mostanság is bebarangoltátok a fél világot. Játszottatok Oroszországban. A háborús és egyéb politikai dolgok miatt sokan félelemmel gondolnak Oroszországra. Ugyanakkor csodálatos a kultúrája. Milyen érzésekkel utaztatok oda? És milyen volt a hangulat, a fogadtatás?
– Az elmúlt évek során mintegy 30 városban majd’ 50 koncertet adtunk náluk. Végtelen szomorú ez a testvérháború, mikor néha szóba kerül ott, olyankor szinte mindig így emlegetik. Rengeteg az orosz-ukrán vegyesházasság, baráti, rokoni szálak kötik össze a két népet, ami – ha lehet – még katasztrofálisabbá teszi a helyzetet. Végtelen szeretettel fogadnak ott minket, nagyon hálásak, hogy most is rendszeresen koncertezünk náluk, hiszen alig találkozni ott külföldivel. Az orosz közönség híres a lelkesedéséről, az érzékenységéről és a művészetek iránti rajongásáról. Régi vágyam teljesült azzal, hogy ott játszhatunk. Több városban már kétszer, van, ahol háromszor is felléptünk, megszerettek minket. Júniusban is meghívtak egy fesztiválra, és már bent van a naptárban a jövő esztendei turné is.
– Kazahsztánban és Kirgizisztánban is visszatérő vendégek vagytok. Milyen új élményekkel gazdagodtatok?
– Minden új látogatásnál kicsit jobban elmerülünk a két nép csodás kultúrájában. Egyre többet látunk és tapasztalunk. Most különösen Kirgizisztánban történtek csuda dolgok. A koncertünkre több meghatározó helyi művész és zenetudós mellett ellátogatott a világhírű kirgiz író, Csingiz Ajtmatov (például A versenyló halála című kisregény szerzője) unokája, aki egy gyönyörű virágcsokorral lepte meg Koszikát. A koncert után elkezdtünk gondolkodni egy jövőbeli közös zenei projektről helyi népzenészekkel. Másnap a házában fogadott minket Asel Kalkanova etno designer, aki a hagyományos kirgiz viseletek stúdiójának alapítója, és sokat mesélt nekünk az ősök életéről, valamint fel is öltöztetett minket hagyományos viseletbe.
– Az érdekes utazások sora folytatódott, ugyanis Kínában is játszottatok. Az ottani közönség hogyan fogadta a zenéteket?
– Ide is harmadszor tértünk vissza, szeretnek minket, és várták a jöttünket. A kínai közönség roppant kedves és lelkes, nagyon jó nekik játszani. A koncert végén – igaz, csak lalázva – lelkesen énekelték a Ha te tudnád, amit én kezdetű népdalt, amit azért nem gyakran hallhatunk kínaiak szájából… Legutóbb meg azzal leptek meg minket, hogy a Bartók-koncertünk kellős közepén felálltak és táncra perdültek. Nagyon megszerettük ezeket az országokat, remélem, sokat járunk még arrafelé.
– A nagyváradi zeneszerető közönség szerencséjére és örömére városunkban is otthon érezhetitek magatokat. Most is felléptetek Váradon. Milyen emlékek fűznek a városunkhoz?
– Csupa szép és jó. Megszámlálhatatlan koncertek, nagy beszélgetések, barátkozások, olyan élmények, amikről órákig mesélhetnék. Csak egy a sok közül: a legutóbbi Bartók-koncertünk után a Moszkva Kávézó udvarán beszélgettünk, iszogattunk, amikor egy srác a semmiből elkezdte szavalni Wass Albert Üzenet haza című versét. (A víz szalad, a kő marad…) De nem ám akárhogy. Talán soha nem hallottam ezt ilyen őszinte előadásban. Mindenki elhallgatott és figyelt. Teljesen valószínűtlen és váratlan volt az egész helyzet. Majd a legdrámaibb pillanatban, két versszak közt, egy borgőzös hang (gondolom, a haverja, aki akkor érkezett, és nem fogta fel, mi történik) beleordított a csöndbe, hogy ’na, menjünk máááá!’. És ezzel egy pillanat alatt tett tönkre mindent. Nem tette zsebre, amit kapott… Azt sem felejtem el, amikor a várban a hangbeállásnál megjelent egy madár, és egy fix zenei hangon kezdett énekelni. Tartotta szépen a hangot és a ritmust is, és elkezdtünk duózni. Az ember ritkán duózik madarakkal. Ez szerencsére megvan videón is… És még rengeteg ilyet sorolhatnék.
– Bizonyára vannak új elgondolások, tervek a zenekar tarsolyában. Mesélnél ezekről? Miként alakul az év második fele?
– A nyarat leginkább Magyarországon töltjük, jó sok koncertünk van, de kaptunk meghívást Székelyföldről s a Partiumból is jó néhány helyre, és még ki tudja, mit hoz az élet. Kirgizisztán mellett egy kínai projektről is elkezdtünk beszélgetni, leültünk egy kávéra Lackfi Jánossal is, aztán meglátjuk, hogy melyik tervből lesz tényleg valami. A lényeg, hogy biztosan nem fogunk unatkozni.
Nyitókép: Esőben is vidáman… Sárik Péter, Gálfi Attila, Péter Tamás és Koszika a kínai nagy falnál
Galériabeli képek: A Sárik Péter Trió zenészei és Koszika vendégségben Asel Kalkanova etno designernél, ahol hagyományos kirgiz viseletet öltöttek magukra
(Megjelent a Várad 2026./5. számában)
