Kulturális folyóirat és portál

2013. február 11 | Kovács Emőke | Kultúra

Víziómentesek a színészek

Az I-FÓRUM-on a kisebbségi színházi struktúráról beszélt. Egységes-e ezeknek a kisebbségi színházaknak a helyzete? Ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek-e a romániai színházak?

A legtöbb gondunk egyforma a romániai színházakéival, azon belül a magyar színházaknak vannak bizonyos közös „problémáik”, helyzeteik. Például, mindnyájan pályázunk magyarországi pénzekre. Mindnyájan meg vagyunk hívva a kisvárdai fesztiválra, és azt hiszem, mindnyájan elmondhatjuk, hogy nem szeretünk Kisvárdára menni.
Az utánképzés kérdése az, ahol nagyon kicsi a kollaboráció és sokkal nagyobb kellene legyen. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem jóval hamarabb kellene tudja, mi lesz az igény három-négy év múlva. A színész, rendező vagy díszlettervező nem pikk-pakk képződik, hanem négy-öt éves ciklusban. A drámaírók, kritikaírók, dramaturgok helyzetét közösen kellene feltérképeznünk, és egy víziót kialakítanunk magunkról, hogy mit akarunk. Egy kis közösség szócsöve akarunk lenni; szórakoztatni akarjuk, vagy megpróbálunk teljes értékű színházat művelni, amivel külföldön is meg tudunk jelenni más, idegen nyelvű társulatok között? A kolozsvári színház ezekben az órákban is Párizsban vendégszerepel, a marosvásárhelyi színház tavaly Varsóban játszotta két estén keresztül az egyik előadását, készül továbbá Portugáliába, Lisszabonba. Ha ezeket megengedhetjük magunknak, akkor ez kell legyen a főcsapás. Ugyanakkor el kell mondanunk a kollégáknak, hogy jutottunk ide – vagy tanuljunk másoktól, hogy kell kihasználni a lehetőségeket.

Saját intézményét tekintve mit lát a legfőbb problémának?

A színészek pesszimizmusát. Kicsit víziómentesek a színészek. Nagyon szeretném, ha sokkal nagyobb lelkesedés, optimizmus lenne bennük. Sajnos, belekevert bennünket mind a szakmai, mind pedig a helyi sajtó egyfajta provincializmusba: a színészek az utolsó előtti oldalon szerepelnek, ez az „és még futottak” jelenség. Nincs reális kritika, nincsenek szakmai beszélgetések, és ebben a közegben a színészek sem érzik jól magukat. Ők azt szeretik, ha csillognak, ha beszélnek róluk, ha szidják őket, ha címlapon vannak. Kevés az interjú velük, a rádió- és tévéműsorokban való jelenlétük.
Ez elbátortalanítja őket. Azt hiszem, egy közösség, legyen az akár nemzeti kisebbség, akkor érzi igazán jól magát, ha valahol fontos. Nekünk a színház nem olyan fontos, mint amilyen volt huszonöt évvel ezelőtt – de ez az össztársadalmat tekintve, egész Romániára érvényes. Az álpiacgazdaságban, amiben élünk, a színház, a művészet nem olyan fontos.

Milyen a kommunikáció a romániai színházi intézmények között?

Az értékek mentén jó a kommunikáció. Abban a pillanatban, ha van egy jobb előadásod, megjelenésed, azonnal észrevesznek, megismernek, kommunikálnak veled. Ha a középszer langyos vizében evezel, nem utasítanak el, de nem számítasz. Ahhoz, hogy meghívjanak egy országos fesztiválra, mint például a szebeni, egy-két évig nagyon jól kell teljesítened. Az is igaz, ha nagyon jó vagy, akkor három közepes előadással is képesek meghívni. Nagyon sok az előítélet az intézmények közötti kommunikációban. Ez egy klikkrendszer, és vannak klikkbe behozó emberek. Meghívod Andrei Şerbant, és ha a világ legrosszabb előadását csinálja is meg, bent vagy a körökben; ha nem hívod meg, vagy mást hívsz meg, akkor nehezebben kerülsz be. Sajnos, ezzel szembe kellett néznem, mert így működik: ő szeret, ő nem szeret; ha szeret, akkor jó vagy; ha nem, akkor csinálhatsz bármit, úgysem tetszik.

Mit jelent a vásárhelyi színház esetében a kisebbségi identitás? Hogyan viszonyul hozzá a műsoralakítás szempontjából?

Azt hiszem, egy jól létrehozott előadás szolgálja az identitás megmaradását is. Ha én magas színvonalon tudok szólni Shakespeare-rel, abban benne van az identitás ápolása és megtartása is. Nem szeretnék az identitásmegtartás álcája mögé bújni, amikor középszerű előadásokat gyártunk. Még nem vagyunk olyan kevesen, hogy ezt tegyük. Ez nagyon fontos feladat amatőr társulatoknak szórványvidéken, és segítséget nyújtunk nekik, ha szükségük van rá. De mi elsősorban alkotóművészek vagyunk, teljes értékű alkotásokat szeretnénk mutatni a világnak – magyaroknak, románoknak, németeknek, zsidóknak, bárkinek. Hamis mértéknek tartom, amikor az ember annyira leredukál vagy behatárol valami apróságot, hogy ő is létezzen. Tehát kinevezem magam a marosvásárhelyi erdőközben lakó magyar költők doyenjének, mert körülbelül én írok egyedül verset, és akkor én is vagyok a legjobb. Rengeteg ilyennel találkoztunk az elmúlt húsz évben. A közönség és a színház szimbiózisban él egymással: nem lehet jó a közönség, ha rossz a színház és nem lehet rossz a színház, ha jó a közönség. Együtt nőnek, együtt csökkennek.

A vásárhelyi magyar és román színház esetében beszélhetünk jól működő kapcsolatról?

Ez a jól működés mindig relatív dolog. Ahhoz képest, hogy semmiféle kommunikáció nem volt közöttük, most jó a kapcsolat, de ez a színpadon nem látszik. Ki tudja, hogy X színész köszön-e a másiknak, esetleg megkérdi tőle, hogy van. Az viszont tény, hogy a román társulat játszik Spiró Györgyöt és a magyar társulat játszik Caragialét. Tény, hogy az első román társulat, amelyik lefordította Romániában az előadásait magyarra, és magyar felirattal játssza, az a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román tagozata. Szerintem ezek a fontos közeledési pontok.

Közönség szempontjából van átjárás a két színház között?

Legyünk őszinték, nagyon kicsi az átjárás. Én is szeretném, ha román tömegek lepnék el a főteret, amikor magyar előadás megy, és fordítva, de ez nem így van. Jelenleg a román sajtó sokkal inkább érdeklődik a magyar tagozat előadásai iránt, mindenről legalább öt-hat cikket írnak. Rá kellett jönnöm, hogy árgus szemekkel figyelik, mit csinálok, s nehogy már tévedjek. De ez engem nem zavar. Magyarként jobban szeretném, ha több magyar kritikus járna román előadásokra, és őszintén megírnák, mit és hogyan láttak, mert egy jó kapcsolathoz két fél kell.

Az I-FÓRUM-on volt egy beszélgetés Színészek kispadon címmel. Bodó A. Ottó a témafelvezetőjében részletesen kifejtette, miért nem jól működő a romániai színészképzés. Ön hogyan látja a színészoktatás jelenét?

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemnek a legütőképesebb magyar nyelvű tanári gárdája van Romániában, a tudományos publikációkat, művészi alkotásokat mérve is. Nemzetközi szinten ugyancsak megállja a helyét, jelenleg éppen egy brüsszeli bizottság akkreditálja az egyetemet, már volt tavaly egy nemzetközi akkreditációja, ahol a legmagasabb minősítést kapta. Ezen kívül, soha nem voltak olyan problémáink, hogy ne lett volna elegendő felvételiző az általunk meghirdetett gyakorlati helyekre. A dramaturgképzéssel vannak gondjaink, mert a tanárok semmiféle jövőképet nem tudnak nyújtani a felvételizőknek. Tény, hogy az elméleti szakemberek közül kevesen tudnak megélni: nem lehet évente nyolc-tíz embert képezni erre, mert nincs piaca.

Színházigazgatóként milyen elvárásai vannak a frissen végzett színészekkel szemben?

A tehetséget, ahogy Harsányi Zsolt kollégám mondja, a gép dobja. Tehát a tehetséggel nem foglalkozom. A színház, a színészet az elmúlt száz évben szakmává lett, amit meg kell tanulni, szabályai vannak. Én azt várom el a színészektől, hogy ezeket a szabályokat és a szakmai kérdéseket ismerjék. Elvárom, hogy folyamatosan képezzék magukat, figyeljék a világot, hogy milyen irányba megy a divat. Nem baj, ha szembemennek vele, de legalább tudják, milyen. Elvárom a folyamatos fizikai és pszichikai kondícióban tartást. A színésznek minden reggel olyan fittnek kell lennie, mintha akkor bújt volna ki a Kinder-tojásból. A másik, amit nagyon elvárnék, és itt vannak nagy hiányosságaink, a színházi etika pontos ismerete, és gyakorlata; a szövegtudást, a partnerek ismeretét, a rendet, fegyelmet egy előadás körül, azt, hogy ne cincáljuk szét az előadást a város különböző pontjain, ha éppen elégedetlenek és frusztráltak vagyunk, mert nem sikerült megoldanunk egy szerepet.

Kovács Emőke

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu