üvegházi ember
Üvegházi ember
Életének apró mozzanatai úgy pörögnek, mint rejtett kamerával felvett események, amíg csak az éjszaka be nem űzi a kunyhójába, amit valami véletlen folytán a tömbházak tövében felejtettek. Az öreg egyszerűen, becsületesen él. Nem iszik, nem dohányzik, nem pletykál, nem veszekszik senkivel. Reggelente kilép talpalatnyi udvarára. Tornászik egy kicsit, csak úgy öregesen. Kihozza kopott zománcú lavórját. Átbukdácsol a törmelékek között a rozsdás szivattyús kúthoz. Nem pocsékolja a vizet. Előbb mosdik, aztán kimossa benne kevés szennyesét, amit egy árva bokorra tereget. Tesz-vesz, sepreget, eldobálja útjából a törmelékeket. Kiül a sámlira. Krumplit hámoz, vagy órákig olvas. Néha elmegy hazulról, ajtaját nem zárja kulcsra. Ilyenkor tiszta inget, vasalt nadrágot és kifényesített cipőt visel. Amikor visszajön, megtörli talpát a főben, úgy lép be alacsony ajtaján. Mintha átlátszó üvegházban élne, úgy látják őt a tömbházak lakói. Mindennapi életük részévé vált. Megmosolyogják, ha egy szál alsóneműben üldögélve, arcát a nap felé tárja, ha hosszasan vakarózik, vagy ha az árnyékszék felé veszi az irányt. Egymás közt csak úgy hívják: az „Üvegházi ember”.
Az „Üvegházi ember” nem kiabál a környékbeli gyermekekre, ha azok kővel dobálják kunyhója omladozó falát. Nem szúrja ki a labdájukat, ha a virágágyásba, netán hátba dobják, hanem visszaadja és mosolyog.
Az éjszaka csendjében még elüldögél egy darabig. Ez az egyetlen szórakozása. Hallgatja a tücskök titokzatos cirpelését. Felnéz a magas betonépületre és figyel a kiszűrődő hangokra, zörejekre, amelyek a csendben felfokozódnak.
Megállapítja, hogy a negyedik emeleten a férj megint ittasan tért haza és terrorizálja a családját. A harmadikon a fiatalasszony lefekvés előtt elmosogat. Mellette az erkélyen jobbról, a szakállas fiatalember nyelvtanárnak készülhet, mert ismét angol nyelvű szöveget hallgat magnószalagról, amit az unalomig visszajátszik.
Az első emeleten beteg lehet a szőke copfos kislány, mert már két napja nem látta, és a múlt éjjel is sokáig égett a szobájában az éjjeli lámpa. A másodikon nagy a csend, amióta az özvegyasszonyt elvitte a halottaskocsi. Csak a szomszéd ablakból hallatszik élesen az örökké perlekedő feleség hangja, aki most épp a lépcsőház takarítónőjére féltékeny. A földszinten sötétek az ablakok, ott már alszanak. A fiatal házaspár hajnali fél hatkor indul munkába.
Az öreg már rég kiszűrte a mondatfoszlányokból, hogy ki milyen életet él, ki milyen ember.
Úgy ül a fölé magasodó tömbház előtt, mint hatalmas méretű televíziós készülék előtt, melynek képernyőjén különböző életek tragikus vagy vidám eseményei játszódnak le.
A lakók lefekvés előtt néha kipillantanak ablakukon. Látják az öreget a holdfényben, ahogy beballag a kunyhójába, és azon töprengenek, hogyan tud ilyen nyíltan élni, mások pillantásaira tűzve nap mint nap.
Valami gyerekes izgalom csiklandozza énjüket, amiért bármikor megleshetik anélkül, hogy ő észrevenné, és titokban örülnek a rideg betonfalnak, ami mögé – úgy gondolják – nem láthat be senki…