A fáradt ember
Egy ember ezer évig dolgozott megállás nélkül. A mellékhelyiségre sem ment ki, visszatartotta teste unszolását, a futószalag sem állt le, az anyag sem fogyott el. Már mindenki otthagyta. Le akarták kapcsolni a villanyt is, de szólt, hogy hagyják csak, úgy jobban lát, ha nincs sötét. Szomorú ember volt? Nem, de vidámnak sem tűnt, inkább kissé fáradtnak. Feszengett a széken, talán elzsibbadtak a lábai, vagy a karjait érezte súlyosnak. Jobbról jön az anyag, csak éppen hozzá kell érni, és készen is van. Ezt követi a társa. Hozzá kell érni, elsiklik balra, immár készen, és már csak a következőre kell várni. Aztán jön még egy, amelyikhez hozzáér, megvan ezzel a munkával, a futószalag már termeli az újat. Jobbról balra, gyorsan, ahogy az ember bírja, a kezét felemeli, az ujjával rábök a szürke, formátlan anyagra, az megelevenedik, színt kap és egy kis belső fényt, majd továbbhalad, jobbra. Ezer év alatt nincs idő utánanézni, a sorsát követni, inteni neki vagy elköszönni tőle. Hiszen jobbról egy újabb lép be, s mint a férj, aki kalapját sem veti le és szürke ballonkabátját is az ágyra kívánja majd leteríteni – egyenesen jön, egyenesen megy. A kezet felemeli, rábök, a kezet leengedi, pillant. A kezet felemeli, újból bök, a kezet leengedi, pillant. Minden tizedik anyag után megtörli a homlokát, ilyenkor a futószalag is megbotlik, csak érte. Minden századik anyag után sóhajt. Ilyenkor nem törli meg a homlokát, így a következő alkalommal kétszeresére növekszik a nedvesség. Minden ezredik anyag után az ételre és italra gondol, minden tízezredik után megállítja a gépet, leszáll a székből. A kis táskájába nyúl, érzi, hogy nem szívesen nézne tükörbe, hiszen erős, mély vonalak hasítják fel arca bőrét, és szeme bevérzett. Hunyorog, mint a szürke, távoli plafonon imbolygó csupasz villanyégő. Lassan falatozik, mutatóujjával meg-megkaparássza lyukas fogait. Vakarózik, nem szabad azonban semmit sem elnagyolni, gondolja, hiszen akkor oda a szabadidő.
De hogy mire is jó ez a tíz perc szünet… Legyúrja az ételt, iszik hozzá, de a poshadt, langyos víz nem esik jól, a kenyérrel keveredik a szájában. Kiköpné, ha merné. A gépre gondol ismét, mintha most megszabadult volna tőle, de tudja, hogy ez is csak olyan, mint az anyaggal. Elúszik a szemei előtt, de már ott van ismét, s ki tudja, otthon tévéző, szivarozó társai nem gondolnak-e most rá. Ezer éve ül itt, tudja pontosan, mert figyelte a naptárt, lejegyzi, hogy mennyit dolgozik, próbálja utolérni magát, ügyesebb lenni. Az energiát beosztani, jól odafigyelni minden mozdulatra. Büszke arra, hogy robot. Most vissza kell mennie. Elcsomagol, gondosan behelyezi az ételtől megfosztott papírt a táskájába, aztán kis nyögéssel fűszerezve áll fel, visszalépked a géphez. Szinte megreszket a keze. Megnyomja a piros, nagy gombot, melynek széleire kinyomódtak a piszkos ujj nyomai, középen viszont szép, tiszta. Kis zörejt hall jobbról, lassan beindul a gép, egy perc múlva vígan kattog. Ilyenkor még vidám a futószalag is, gondolja, de tudja, hogy később már az is szomorú lesz. A tizedik anyag után megtörli a homlokát, a századik után sóhajt, az ezredik után az ételre és italra gondol. Aztán üt az óra, letelik az ezer év, s nem is tudja, mit tegyen most.
Régóta várja ezt a pillanatot. Az utolsó szünet után még kibírhatatlannak tűnt a munka. Forróság marta a lábát, néha nem törölte meg a homlokát, és úgy döntött, az ételre és italra sem szeretne gondolni, csak majd, mikor hazaindul. Ezer évvel ezelőtt lépett be a hátsó ajtón, akkor még más generáció dolgozott itt, azok fiai kerültek a gépek mellé, a fáradt ember mellé. Vidáman csevegtek, este aztán hazatértek tévézni és szivarozni, ő pedig itt maradt, a kattogó gépekkel. Nem érezte, hogy joga volna ahhoz, hogy ő is felkeljen és életet éljen. Hiszen így fontos, ugye, így a társadalom dob majd egy köszönetet a tarisznyájába.
S most mi legyen? Haza kell mennie, emlékszik, azt mondták neki, hogy fenntartanak egy lakást neki. Úgy tudja, hogy nincs is olyan meszsze.
Feldobja táskáját a vállára, s úgy érzi később is, hogy nagyon könnyedén dobta el magától az utolsó pillanatot. Hiszen nem néz körül, nem érinti meg a piros gombot, s a régen tervezett, gondosan előkészített nagy gondolatai is megbújnak a feledés gondos szoknyája alatt. Inkább csak elveszti ezt a játszmát is, mind mindig.
Mikor becsukja maga után az ajtót, a szomszédos ház oldalára néz. Egy akasztott jézust lát ott, alatta idős, rongyaiba burkolózó öregasszony árul további jézusokat. Köszön, az nem fogadja. Még egy vesztes kör. Eh, mit számít ez már.
Nem okos ember. Nem beszédes. Nem sokat törődik azzal, hogy tiszta-e a körme, mosakodott-e, szép-e a kiejtése, tudják-e a nevét. Ő sem igazán tudja a nevét, a nyelve hegyén érzi a magánhangzókat, néhány mássalhangzó is felbukkan az emlékezet homályában, de nem szánják meg őt. A nevének valaha volt íze, formája és színe. Lila volt, s talán szögletes, férfias, az ízét azonban teljesen elfelejtette. A név elmerült a múltban.
Ezer évet hagyott ott. Mikor hátranéz – mert erre még képes, és igen, ezt a kört ő fogja megnyerni, mert megtette –, csak egy kis fehér kockát lát, talán soha nem is dolgozott volna ott? Mi történt a bűzzel, a szék ragadós támlájával, a kis patkányokkal és a hatalmas épület hátsó, éjjel sötétbe vesző részével, mely úgy tátongott előtte, mintha kiharapták volna a világból? Azt sem tudja, hogy miért nem állt fel soha és nézett szét éjjelenként. Kiléphetett volna az ajtón, hogy vásároljon egy jézust. Vagy felkapcsoljon még egy lámpát, az alatt beszéljen magával. De hát mit is mondott volna?
Lila név, határozottan lila. De hogyan kezdődik? B. Vagy Z. Ilyen széles a skála, tehát nem is érdemes tovább nyomozni.
A fehér kocka, s az előtte világító fény, mely teljesen elárasztja az arcát, kissé megzavarja. Ezer év alatt sok anyagot látott. Megérintette azokat, saját életet kapván aztán továbbhaladtak előtte, de soha azt sem kérdezte meg, hogy hova szállítják őket, mi célból dolgozik. Ezer év alatt semmi nem is történt vele. Az utolsó ezer anyag volt élete legnehezebb és legkülönlegesebb munkája, izzadt a tenyere is, várta a véget. Most itt áll előtte. A fény is eltűnt. A kis szobában van. Ez a lakása. Ezt kapta, ezer év után, s azt mondták neki – köpcös, büdös szájú és monoklis, ötvenes éveit elhagyó férfi beszélt vele –, hogy most élhet. Eddig is élhetett volna, köpött oda egy fiatal, de nem akart. Hogyhogy nem? Valami irodai munkás volt ez a köpcös. Nem akart hazamenni, dolgozott, mondta a fiatal. Az ő baja, így a köpcös, aztán elkacsázott a helyszínről, elnyelte a föld. Vissza kellene menni a jézusoshoz, vásárolni egyet. Van még valami aprója.
Másnap a reggeli zaj lepi meg, benyúl az álmatlan ember tudatába és kiráncigálja szegényt onnan. Nagyon fájnak a csontjai, a gerince az ócska szék támlájához igazodott, a fehér lepedős, kényelmes ágy számít kellemetlennek. Autókat hall, dudálást, egy újságosfiú kiabálja a híreket. Kicsik vagyunk, s oly bizonytalan minden, kiáltja, aztán meg azt, hogy több istent is találtak az egyik kávézóban. Szürke gyerek, szeplős, fiatal arca már-már pimasznak számít. Ki hitte volna, hiszen létezik fiatalság is. Elmúlik, s mikor a fáradt ember fiatal volt… de hiszen volt-e ő az? Ő az idő nélküli ember. Felkönyököl, szétnéz a szobában, aztán lassan ki is száll az ágyból, és az ablakhoz lépked. Egy épület sarokszobáját kapta meg, vele szemben és tőle balra állnak az ablakok, tágas, szép városkép tárul elé. Lenéz, szemével az embereket keresi, s mikor arcokat lát, beléjük kapaszkodik, követi őket. Két fekete kalapos férfi megáll. A bajuszos nyújtja először a kezét, a másik fogadja, az csupaszképű. Beszélgetnek, megvillan mindkettejük aranyfoga, aztán a bajuszos az, amelyik órájára pillant, és illedelmesen szabadkozva elköszön. Továbbsiet. Egy kávéházba lép be, melynek kinyíló ajtaja megcsörren, ugyanúgy, mint mikor a fáradt ember ugyanezt teszi. Belép. Félhomály fogadja, fehér magasra épített hajú hölgy áll meg előtte, szája felső sarkában anyajegy lapul, világos keblei kikönyökölnek ruhája tornácára. Hosszú, vékony cigarettát rövidít meg, erősen szívja a szálat, s míg ezt teszi, leülteti a vendéget. Nem láttam még errefelé magát, nem idevalósi vagyok, dolgoztam eddig, hogyhogy? Ezer évet dolgoztam. Ó, maga bolond. No, szeretne hancúrozni kicsikét? Pihenni akarok. De hiszen reggel van, és látom az arcán, hogy frissen ébredt.
De az ember fáradt. S hiába időtlen, nem tudja, hogy csak egy dolog létezik: az Univerzum, amely körbeöleli az embert, de kegyetlenül fojtja bele a térbe és időbe. Az ember csak a szemközti házakat látja, ha kinéz az ablakon. Jézusok lógnak az akasztófán, s rothadó testük is alig pár száz éves. Nyolc óra van, gondolja a fáradt ember, nyolc óra van és tíz is lesz, hat volt. Szomszéd, szomszéd utca, szomszéd város. Más kontinenst is képzelhetünk magunk elé, gondolja. Akár más bolygót is. De mindent lentről nézünk. A szomszéd házat látjuk és a nyolc órát, nem a keringő égitesteket. Nem az iszapba erővel fojtó Univerzumot. Büszkén olvassuk a filozófusokat, s érezzük-e valóban, hogy a tőlünk távol születő csillag hatalmas energiája mindennél értékesebb?
A fáradt ember mintha erre gondolna, de nem bírja követni magát. A hölgy kellemetlen illatával szórakozik, a hullámzó keblekre néz, talán szívesen beleharapna ebbe a vénasszonyba, de most nem teszi meg. Tenne valami őrültet, ez nem kétséges. De minden cselekvés, melyet értelmetlennek terveztek, értelmet nyer végül: hiszen azért született, mert bizonyítani akarták, hogy létezik cselekvés cél nélkül.
Kilép a kávéházból, s alig lép néhányat a poros utcán, érzi, hogy ismét a vakító, fehér fény nyeli el. Talán visszakerül a gyárba, anyagokból gyártani élő árut? A hölgy keblei még szemei előtt táncolnak, egy idős koldust majd fellök, mert szaladni kezd. Fura érzése támad: lezuhanhat egy óriási, fehér lap széléről. Fáradt, élni akar, az anyagok voltak a barátai. Szabad, az ágya puha és kényelmes, a hölgy keblei jókorák, puhák, rá várnak, már nem tudja, mit tegyen.
A szomszéd házak, és nyolc óra. A fáradt ember visszatérne a gyárba, ahol soha nem kellett gondolkodnia. Milyen iszonyúan fáj, gondolom én, a fáradt ember, ahogy most írok azoknak, akik nem legyintenek, hiszen ez a csillagok, a születő csillagok kiváltsága. Emberek: ha a függönyt elhúzzák, és a színpadon sötétség lesz, mindannyian örökre megvakulunk.