Utazás. Imre Zoltán “Utazás a fény felé” című kiállításának elemzése
A művészről
Imre Zoltán 1976-ban született Nagyváradon, 2001-ben végezte a képzőművészeti tanulmányait. Már ebben az időben a szobrászat vonzza, azon belül is a kinetikus és mobil szobrászat. Tevékenysége sokrétű, 2001 óta számos video és optikai installációt, performance-ot hozott létre és mutatott be, emellett művészi fotóit is meg kell említenem, melyek ugyancsak kiemelkedő színvonalról árulkodnak. A művész jelenleg Magyarországon doktori képzésen vesz részt.
A kinetikus művészetről
A kinetikosz görög szó, jelentése mozgással kapcsolatos. Ez a meghatározás a valóságos vagy látszólagos mozgást megtestesítő művészet megnevezése. A „kinetic art” ötlete a húszas években merült fel először, de főleg az ötvenes évek végétől kialakuló nemzetközi irányzat, amely az op-art illuzionista kinetikus hatását valódi térbeli-fizikai mozgásformákká fejleszti. A kinetikus művészet lehet teljesen egyszerű, és lehet összetett. A terminus azokra a műalkotásokra is alkalmazható, amelyek fényeffektusokkal teremtik meg a szemlélő számára a mozgás illúzióját.
Ez a képzőművészeti irányzat az ötvenes években lépett fel; a fény, mozgás, hang, ritmus összhangját mozgó, hangokat kiadó, fényeket vetítő alkotásokkal kívánja megteremteni. Az első ilyen kísérletek a mobile-ok voltak. Fő képviselője a magyar származású N. Schöffer.
Az ötvenes évek végétől kialakuló nemzetközi áramlat az op-art illuzionista kinetikus hatását valódi térbeli-fizikai mozgásformákká fejleszti.
A kinetikus szobrászat az, aminek a neve alapján tűnik: mozgó szobrokat hoznak létre a művészek, s ezeknek a szobroknak a mozgása is része a műremeknek. A szobrászművészeti alkotások alig egy-két százaléka kinetikus jellegű.
A kinetikus szobrászat az on-line videók korában még látványosabb. Theo Jansen holland szobrászművész minden idők legfélelmetesebb ezerlábú mozgó szobrait készíti valahol a kietlen északi fjordokon. A szerkezetek szuperkönnyű anyagból készültek, széllel működnek, és ha megindulnak egyszer, nincs megállás. Jansen gyakori előadó a legnevesebb műszaki egyetemeken. Építész és szobrászművész egy személyben, aki a mozgással, a mechanikával kísérletezik.
Közhely, hogy rohanó világban élünk, a mozgó szobrok és gépszörnyek azonban megint csak erre figyelmeztetnek. Eszközeink, autóink évente elavulnak, mindig újabb technológiák váltják le az aktuális trendeket. Duchamp 1913-ban még nem sejthette, hogy a huszonegyedik század folyton fejlesztő, kísérletező, internetfüggő embere újra divatossá teszi ezt a kicsit retró, de nagyon fantáziadús irányzatot. A kinetikus szobrászat újbóli virágzása főhajtás a századelő kreatív elméi előtt – a ma kreatívjaitól.
A kiállításról
Imre Zoltán Utazás a fény felé című kiállítását 2010 novemberében tekinthettük meg. Rendhagyó élményben volt részünk.
A kiállítóterembe lépve érdekes látvány fogadott bennünket. A félhomályba burkolózó terem közepén felülről megvilágítva állt egy kórházi ágy, ami már önmagában is kissé meghökkentő látványt nyújtott.
A falra kivetítve egy videoinstallációt nézhettek a jelenlévők, ezen valóban a fény útját követhették, mintha egyre beljebb és beljebb haladna különböző anyagokban, különböző színeket és formákat létrehozva. A képek megtekintését zenei aláfestés kísérte. A látvány magával ragadó volt. A néző kíváncsian várta, hová jut a fény segítségével, mi a végső cél, mit szeretne megmutatni számunkra a szerző. A képek azonban megunhatatlanul vég nélkül peregtek.
A következőkben a művész arra kérte a jelenlevőket, hogy sorra feküdjenek fel az ágyra. Sajátos szemüvegeket osztott ki, melyeket ő készített, s azt felvéve kellett az ágyra feküdni, majd az ágyat elkezdte különböző irányokba tolni, mozgatni. A szemüvegnek, illetve a felülről érkező fénynek köszönhetően a néző szeme előtt ismételten megelevenedett a fény útja, amely most csak az övé volt. Körülbelül öt-tíz perc jutott minden vendég számára, ezalatt belefeledkezhetett a műélvezetbe, utána pedig megpróbálta feldolgozni a látottakat. Nekem az élmény feldolgozása jó néhány napig tartott.
Miközben arra vártam, hogy sorra kerüljek, majd pedig a többiekre, óhatatlanul figyeltem a művészt. Mintha transzba került volna. Az ágy mozgatása közben egy másfajta tudatállapotba került: az alkotás állapotába. Érdekes, a műalkotás ott és akkor jött létre, s tűnt is el, akárcsak egy performance esetében. Ám ez mindig csak egy ember számára volt látható, s a művész a többiekhez hasonlóan nem látta a művet.
Mikor nekem kellett az ágyra feküdnöm, bevallom, zavarban voltam. Furcsa érzés volt, hogy ennyire közel kerülök, már-már intim kapcsolatba egy műalkotás keletkezésével, létrejöttében az én szerepem ilyen fontos. Ugyanakkor az is zavaró volt, hogy a „műélvezetemet” mások kívülről szemlélik. Ám mindezek a szorongások, gátak nagyon hamar eltűntek, ehhez talán az is hozzájárult, hogy az ember számára, mivel a szemén lévő tárgy miatt nem látott mást, mint az átszűrődő fényeket, megszűnt a külvilág, s csak a látványra, illetve saját belső világára kezdett figyelni.
Ez a kiállítás attól vált különlegessé számomra, hogy a művek nem a kiállítóterem falain voltak, hanem bennünk jöttek létre, így váltunk mi nézők, befogadók az alkotás szemtanúivá, részeseivé.