Törzsfejlődés vagyt amit akartok
ajánlva Darwinnak is
Kinyílt, sőt egyenesen feltárult Protostoma, az ősszáj, vagyis a dimenzióközi hipertéren, helyesebben spirituális szövedéken hasadt repedés felfeslett. Mitológiai síkon értelmezve az Égtehén feszes bőrén kisebb fekete folt keletkezett (köztudott ugye, hogy a régi egyiptomiak tehén formájában tisztelték az égboltozatot) e kozmogónikus szájtátiság szinonimája még a tátongó üresség, manapság a modern kutakodók puritán egyszerűséggel csak fekete lyuknak becézik. De mit mutat e hevenyésző tár(u)lat, ez a – most már elárulhatom – mindennel töltött, kedveske, öblös, rózsás pofazacskó (semmiképp se herezacskó). Most jött el az ő pillanata, kiadhatja évmilliárdok óta hordozott terhét, csordultig feszült tartalmát. Elsőnek Nüx, a feketeszárnyú éj hányódott ki a befelé karcsúsodó, tejrózsaszín garaton és a komor Erebosz alvilágunk homálya, sötétje. Aztán Gaia, a szélesmellű föld anyaghitünk inghatatlan alapja, máris hályogot varázsolt amúgyis valóságra-világtalan szemeink elé. Önmagából hívta életre Uranoszt az eget. Persze akkor ott virult már Erosz bíborszegélyű tógában földöntúli mosollyal világegyetemes arcán, merthogy ő ad teleológiát a természetnek. Felbukkant Dialektika is, aki úgy pattant ki a feloldódott szájzárból teljes fegyverzetben, mint majd Pallasz Athéné fog Zeusz fejéből. Időkkel később ő szolgáltatja az előrehaladáshoz nélkülözhetetlen harcot és a várva várt szintézist. Ahogy rendjén van az Ég a Föld után kívánkozott és termékenyítő esőt permetezett testének rejtett hasadékaiba, rögvest létre jött a vegetáció, majd Gaia megszülte a hekatonkheireket, a küklopszokat, a titánokat, a férgeket, a puhatestűeket, az ízeltlábúakat, természetesen tőlük származnak az istenek is, mert ők a titánok ivadékai.
Közben kinyílott egy másik ajk is Deuterostoma, az újszáj. (Magától értetődően ő is a régiből vette eredetét.) Belőle lehelődtek ki a nyílférgek, a tüskésbőrűek, a bőrfejűek, a hájfejűek, az izomagyúak, az előgerinchúrosok, a gerincesek így közvetett módon az emberek és a tündérek is. Nem más tehát Univerzumunk, mint egy létfeletti hányinger beteljesedése. Ám most, hadd vázoljam teremtéstörténetünket a túlsó oldalról, a dimenzióköziség szemszögéből nézve, mert ezen dolgok, az imént leírtak gyökere onnan sarjadzik. A színhely a pán- és szuperdimenzionális tér egy metropoliszának lakónegyede. A nappaliban asztal mellett férfi és egy nő ül.
– Drágám, csukd be a szád, mert még berepül rajta egy légy – élcelődött a házibarát evőkéjét merengés közben nyitva felejtő metreszével.
– Ez nem olyan vicces cuncimókusom, úgy forog a gyomrom, mint egy ringlispíl – az asztalra könyökölt és homlokát gondterhelten öklének támasztotta.
– Gondolhattam volna, hogy a fitnesz- és salátamentes falatok megviselik azt a habkönnyű testedet. De még a férfi, a házibarát sem mert arra gondolni, hogy nemhogy berepül holmi ízeltlábú nője kecsesívű szájkapuján, hanem a dolgok önmagukban, az egész létesülés csakúgy ding an sich kifelé tart e telt, kis vérpiros ajtón. Ha nincs e nehéz ebéd lehet, hogy létre se jövünk. Se makro-, se mikrokozmosz.