Kulturális folyóirat és portál

2014. április 17 | Várad | Társadalom

Forradalomnak hittem azt, amit csináltam

Várhatóan az ősz folyamán jelennek meg könyv formájában az idén 60 éves Stanik István szerkesztő, médiavállalkozó visszaemlékezései. Az alábbi részlet a ’89-es forradalmi napok Nagyváradjára kalauzolja az olvasót.

Mint a történéseknek nem csak szemlélője, hanem aktív megélője is, már-már negyed század múltán hogyan látod, mi történt 1989 decemberében Romániában? Egyáltalán változott-e benned, a huszonöt évvel ezelőtti énedhez képest a történések mai megítélése?

Természetesen. Akkor spontán éltük meg az eseményeket. Az elmúlt negyedszázadban annyi mindent olvastam, hallottam a forradalomról, hogy ma már nem tudnék úgy gondolni az eseményekre, mint akkor gondoltam. A legszívesebben azt a szót használnám, hogy rendszerváltás. Egy pillanat volt, amikor megtörtént a rendszerváltás. Én is keresem, mi az a fogalom, ami hitelesen tükrözi az eseményeket.

Az, hogy nem mondod ki a forradalom szót, annak is betudható, hogy a történésekben szerepük volt a titkosszolgálatoknak, hogy végső soron volt a történéseknek egyféle külső irányítása, befolyásolása?

Meggyőződésem, hogy volt egy forradalmi vonal, és én – biztosan lesz olyan, aki ezt illetlen szerénytelenségnek fogja venni részemről – ahhoz tartoztam. Őszintén hittem, hogy forradalmat csinálunk. Én láttam azokat az embereket, akik ott voltak a téren, akik a vezetésbe kerültünk, volt szomszédom, aki munkásember volt, voltak fiatalok, egyetemisták. A szemükben látszott, hiszik, hogy forradalmat csinálnak. Mikor arról volt szó, hogy el kell menni a váradi szeku székházába, megnézni, mi történik, lehet, hogy le kell tartóztatni őket, vagy meg kell védeni a tömegtől, mert már kezdték szétszedni. Tehát voltak kritikus pontok, amikor ki kellett menni, és nem lehetett tudni, hogy lőnek vagy nem lőnek. Mentek az emberek. Akkor, amikor oda elindultál, nem tudtad, visszaérsz-e még vagy sem. Mi 22-én többször éltük át a halál lehetőségét. Bradu1 és mások is leírták, volt egy pillanat, amikor ott volt a hadsereg, amely már átállt a nép oldalára – vagy maga csinálta az eseményeket, ezt nehéz ma már megállapítani –, és azt mondták, meg fogják támadni a váradi városházát. Ezt az a tábornok maga mondta, aki bevezényelte a katonákat a mai polgármesteri irodába, amelynek sok ablaka néz a térre. Homokzsákokat hoztak, és minden ablakba két katonát állítottak, akik csőre töltött fegyverrel vártak. Leoltották a villanyt. Az ember akkor azt hitte, meg fog halni. Eszembe jutott a két gyerekem, vettem a kabátomat, és én is elindultam a nagy lépcsőn lefelé. A felénél visszafordultam, azt mondtam, nem lehetek ilyen szar alak. Ezt csak azért mondom el, mert akik részt vettek benne, biztos, hogy forradalomnak hitték egy darabig. Addig, amíg el nem jutottak hozzánk az információk. Gyakorlatilag 25–26-án már volt egy beszélgetésem Molnár Gusztival2. Ő a kitoloncolása után akkor jött vissza. Ezt a beszélgetést fel is vettük magnóra. Én nagyon közel voltam, ezért nem nagyon volt rálátásom az eseményekre. Guszti távolról, perspektivikusan látta, azt viszont nem érzékelhette közelről, milyen események zajlanak konkrétan. És akkor ketten kiegészítettük, megpróbáltuk összerakni a mozaikokat. A forradalomnak természetesen voltak előjelei. Akkor már látszott az, hogy mindenütt megdőltek a diktatúrák, csak Románia volt hátra. Tudtuk, előbb-utóbb itt is lesz valami. Azt gondoltuk, Ceauşescu el fog tűnni, és lesz egy emberarcú szocializmus. Akkor egy Kádár-féle szocializmussal is kiegyeztünk volna.

Az általad említett forradalmi előjeleknek az erősítése nem a véletlen műve volt?

A szeku terjesztette el, ez világos. Később találkoztam olyan emberekkel, akik ezekben a konspirációkban részt vettek. Diplomatákkal. Voltak olyan találkozók Bukarestben, amikor bizonyos diplomaták – az orosz az amerikaival, értsd a KGB és a CIA, vagy a magyar diplomatával, értsd ezen a magyar titkosszolgálatot – tárgyalták ezeket a dolgokat. Először azt gondolták, Iaşi-ban fog kitörni a forradalom, aztán úgy gondolták, Tőkés körül kialakult ez a helyzet, legyen hát Temesváron. Diverziót kellett kelteni, mert a nép saját magától nem indult meg. Azt használták ki, hogy Tőkés ellenállása valóban hőstett volt. Persze, mások is ellenálltak, például írtak Ellenpontokat, meg sokkal nagyobb retorziókat viseltek el, mint Tőkés. Én biztos vagyok benne, hogy Tőkés is forradalomnak hitte azt, amit ő csinált. Mint ahogy én is forradalomnak hittem azt, amit csináltam. És elsősorban saját magamért. Amikor az ember el van készülve bármire, mindig szembenéz önmagával. Az ad erőt, hogy legyőzd akár a halálfélelmet is. Hogy ezt meg kell tenni magamért, másokért, mert én így gondoltam ezerszer, hogy ennek véget kell vetni. Ha eddig így gondoltam, akkor meg kell tagadnom az egész eddigi életemet, ha eljött a pillanat, és nem vállalom. Akkor nem összefüggésekben gondolkodik az ember, hanem ösztönszerűen cselekszik, és az ösztönt ez alakítja. Biztos, hogy volt egy forradalmi vonal Bukarestben is, másutt is, de biztos, hogy a diverzió robbantotta ki. Temesváron kirobbant, de Bukarestben még mindig nem akart kirobbanni. Erre fel Sergiu Nicoalescuék berendeztek olyan hangosító berendezéseket, amiktől a tömeg azt hitte, hogy már kiabál. Rásegítettek.

Biztos, hogy a történéseknek volt forradalmi vonaluk, tiszta, becsületes, és hát meghaltak ezervalahányan. Úgy haltak meg, mint akik a forradalomban haltak meg. Nem kellene meggyalázni az ő emléküket. Ez kegyelet kérdése. Valaki meghalt abban a tudatban, hogy az életét áldozza valamiért, amiről ő úgy tudta, hogy forradalom.

Ennek ellenére nem szeretem használni a forradalom szót, mert sajnos hamar tudni lehetett, hogy ellopják. Hogy nem forradalom lesz. Láttam, mi történik Bukarestben, és láttam, mi történik itt Bihar megyében. Egyre jobban kiszorultam abból a tíztagú, legfelső forradalmi vezetésből. Azért szorultam ki, mert nem értettem egyet, már nem akartam ezekkel együtt menni. Addig maradtam benne, amíg egyetértettem a történésekkel. Míg hittem benne. Igaz, az is benne volt, hogy vissza akartam térni, nem akartam politikus lenni, sajtót akartam csinálni.

Azt soha nem bántad meg, hogy nem próbáltál politikusi karriert építeni?

Nem. És abban, hogy jól döntöttem, az is megerősített, mikor 2004-ben kicsit közelebb kerültem az RMDSZ-hez, Markó Bélához. A Riport igazgató-főszerkesztőjeként segítettek, támogattak, és én úgy gondoltam, hátha ebből viszonzok valamit, ezért vállaltam, hogy segítem Markó elnökválasztási kampányát. Utána bekerültem a kormányba, és láttam közelről, hogy milyen a politika. Alig vártam a pillanatot, hogy onnan kihátráljak. Kilenc hónapig voltam tisztségben, akkor kapóra jött, hogy a Romániai Magyar Szót meg kellett menteni. A politika olyan világ, hogy ha valakinek van egyénisége, személyisége, nem tud megmaradni benne. Mert ott fel kell adni a személyiséget.

Van, akinél ez működik. Egy gyakorló politikus mondta egyszer, hogy a hatalom még a szexnél is jobb.

Hát hogyne, afrodiziákum. Én hazudnék, ha nem azt mondanám, hogy orgazmushoz hasonlító érzés, mikor ülsz egy nagy fekete autóban, és előtted meg utánad megy egy rendőrautó, villogó szirénával, és mindenki félreáll. És érzed, hogy te ülsz abban az autóban, és mindenkit félreállítasz, és te milyen fontos vagy. Ha nincs önkontrollod, itt lehet elcsúszni. Itt távolodnak el a valós élettől. Mert ezt az érzést sokan állandósítják magukban. Ráadásul Romániában mindenki azt mondja az államtitkárnak is, hogy domnule ministru. És érdekes, hogy a legtöbben nem tiltakoztak. Mert a román ilyen. Földig hajol. És láttam, hogy ezt élvezik.

Térjünk vissza 1989. december 22-hez. Olvasóink közül nyilván nem mindenki ismeri a történetedet, úgyhogy arra kérlek, elevenítsd fel azt a néhány forradalmi napot.

Egy picit beszéljünk az előzményekről. Akkor már érződött, hogy itt lesz valami. Akkori feleségem állástalan tanítóként magántanítványokat korrepetált, abból próbáltunk jövedelemhez jutni. Ennek köszönhetően több kapcsolatra tett szert. Az egyik ilyen kapcsolat egy belga segélyszervezettel jött létre, amelynek Koncz Zsuzsa énekesnő is tagja volt. Kértek tőlünk egy listát a váradi értelmiségiekről. A belgák tudták, hogy mindenki elmegy. És hogy késleltessék az elmenést, míg meg nem döntik a rendszert a titkosszolgálatok, megnézték, mivel lehetne segíteni. Hát mivel? Egy kis pénzzel, ennivalóval, gyógyszerrel. Hosszú hetekig azon dolgoztunk, hogy ki legyen a listán. Ettől fontosnak éreztem magam, úgy éreztem, benne vagyok a konspirációban. Száguldoztam a biciklimmel, írtuk a listát. Úgy volt, hogy Viskyéken keresztül jönnek majd a támogatások, azokat majd elosztjuk. Anikó kolléganőjének a férje, Mos Laci a securitaténak őrnagya volt. Kiképzőtisztként dolgozott, tőle is kaptunk apró információkat arról, hogy egyre érlelődik a helyzet. December 17-én van a születésnapom, volt nálunk valami kis összejövetel. Ment a tévé közben. Ott hallottuk, láttuk először azt a felvételt Temesvárról, amelyen az a bizonyos kiáltás hallatszott: „Nu trageţi măi!” – és a puskaropogást. Ezt valaki rögzítette, a Szabad Európa Rádió leadta, a Magyar Televízió átvette. Attól kezdve transzban éltünk. Jöttek a hírek Temesvárról. Én meg akartam szervezni, hogy mi magyar értelmiségiek juttassunk ki a temesváriakkal szolidarizáló levelet a Szabad Európának. Felkerestem néhány embert, de nem arattam sikert az ötlettel. Én nagyon beleéltem magam ebbe, hogy ezt megcsinálom, de nem jött össze. Senki nem akarta aláírni.

Huszonkettedikén dél körül, éppen tettem-vettem otthon, megláttam a televízióban azt a közvetítést, amikor a tömeg elhitte, hogy kiabál, és elmegy Ceauşescu. Felpattantam a biciklimre, és elmentem, szinte öntudatlanul. Azoknak, akikkel útközben találkoztam, egy részük tudott a történtekről, egy részük még nem. Tényleg transzban voltunk, teljesen idegenek már mutogattuk egymásnak a V jelet. Eljutottam a szerkesztőségig. Bent volt Tőke Csaba is, aki már nem volt a szerkesztőség tagja, de ott volt. Lelkes voltam, hogy hát győzött a forradalom. A szerkesztőségben síri csend volt. Akik ott ültek, érezték, hogy elvesztették a kenyerüket. Ott többnyire már a pártaktivista újságírók voltak, tudták, hogy elvesztették az állásukat. Mondtam nekik, gyerekek, csináljunk lapot, mert győzött a forradalom. Azt kérdezték, milyen lapot. Megszűnt a Párt, úgy néz ki, nincs kiadónk. Ki adja az utasítást?

Láttam, ott nincs mihez kezdjek, mentem tovább. Elmentem a városházára. Valahogy odaverekedtem magam, a sarkon egy gyógyszertár működött, ott lelakatoltam a biciklit. Már tele volt a tér. Próbáltam a bejárathoz jutni. A váradi városháza előtt is akartak nagygyűlést szervezni, Ceauşescu mellett, a forradalom ellen. Emiatt be volt hangosítva a tér. És ki is voltak vezényelve valami emberek. Betörték az ajtót, ott volt a mikrofon, lehetett beszélni, hallotta mindenki. Bezárták az ajtót, be akartam menni, de már nem tudtam. Akkor meglátott a román szomszédom, aki belül volt, munkásgárdás egyenruhában. Ő kinyitotta az ajtót, és berántott. Gyere, azt mondta, te újságíró vagy, magyar vagy, szükségünk van rád itt, és nyomott előre. Egyszer csak ott találtam magam a polgármesteri irodában, és ott már voltak ismerősök: Bradu, a színházigazgató, meg Daniel Vulcu3. Próbáltak a káoszon úrrá lenni. Kicsit a lenti tömeg irányította a dolgokat. Kiment az erkélyre a régi polgármester, akart mondani valamit, kifütyülték. Akkor kiment Bradu, mondott valamit, és a tömeg megválasztotta polgármesternek. Kész. Visszajött, és közölte: én vagyok a polgármester. Akkor ő nekiállt a szervezésnek, javasolta, hozzunk létre egy bizottságot. Így kerültem be az első forradalmi bizottságba. Érdekes, ennek az összetétele meg a létszáma mindig változott. A tagok névsorát leírták egy papírra, kimentek, és felolvasták. És amelyik névnél a tömeg fütyült, azt kihúzták a listáról. Így szavazták meg három napon keresztül, hogy ki van a listán. A lista mindig változott, itt volt a szeku részéről a diverzió. Mert az rendben van, hogy megvan a forradalom, de azért ne legyen túl nagy. Ne veszítsük el a hatalmunkat. Ezért a vezetőségbe mindig be akartak tenni valakit az ő részükről. Volt, mikor sikerült, mert átment a tömeg éberségén. Így lett benne a régi gárdából Blajovici például.

Ebben a belső vezetésben igazából te voltál az egyedüli magyar?

Az első vezetésben egyedül én voltam. Később jöttek mások is. Tavaszi Hajni megírta a váradi forradalom történetét a Transindexnek, de anélkül, hogy megkérdezett volna engem. Azt írta például, hogy két magyar volt a forradalomban. Hogyhogy, ki volt a másik? Kiss Ágoston. Ki az? Hát Kiss Augustin. Ő roma volt. Mert beválasztottak egy cigányt is, hogy ő elérje, a cigányok ne fosztogassanak. Meg azt írta, hogy a katonaság első perctől kezdve átvette a hatalmat. Mindenütt átvette Romániában a hatalmat, de nem úgy vette át. A partiumi régiónak volt egy parancsnoka, egy végtelenül elegáns úriember. Az odajött, azt mondta, beszéljük meg. Itt egyetlen szervezet működik: a hadsereg. A hadsereg megértette, hogy forradalom van, a nép oldalára fog állni, működjünk együtt. Mi hozzuk meg a döntéseket, de nem mindent tartanak magukra nézve kötelezőnek. Mindig, amikor csináltak valamit, szóltak előre. Azt mondták, ők úgy látják jónak, hogy a katonaság vegye körbe a városházát, a bejáratokat őrizze, vigyen fel géppisztolyt. Kérdezték, megcsinálhatják-e ezt? Mondtuk, hogy persze. Amikor döntést hoztunk, azt végre is hajtottuk. Azt mondtuk, elmegyünk a szeku épületéhez, lepecsételünk mindent. Oké. Elmentünk, lepecsételtünk mindent. Elmentünk a rendőrségre, mert azt mondták, ott vannak politikai foglyok. Elment a mi delegációnk, megnézte, nem voltak. Elmentek a vízművekhez, ide-oda.

Rengeteg rémhír terjengett akkor Váradon is, hogy mérgezett a víz, hogy innen-onnan jönnek a terroristák stb.

Az első, káoszos időszakban szándékosan terjesztettek rémhíreket. A szekunak volt egy diverziós osztálya. Két szerencsétlen szekust azért engedtek elfogni, hogy azzal is diverziót keltsenek. Ezzel is lekötöttek bennünket. Két overallos faszi volt, a kezeslábas alatt ott volt az egyenruha, meg pisztoly. Behozták, megbilincselték őket. Kiderült, tagjai annak a rohamcsapatnak, amelyet be akartak vetni. Hosszan kihallgattuk őket. A diverziós csapatnak az volt a feladata, hogy megzavarjon bennünket. És ez folyamatosan működött. Az első titkár például majdnem visszavette a hatalmat, mikor lent a tömeg elfáradt, és kezdett hazaszállingózni. Akkor összehívtak bennünket, hogy nézzük meg, ki van még itt, ki ment haza, bővítsük ki a bizottságot. Jött valaki, hogy szavazzuk meg. Volt velünk néhány egyetemista is, rájöttünk, hogy a forradalom megváltozott. Ott volt a mozi hangosító kocsija, és a fiatalok hangosbeszélőn visszaterelték a tömeget. Azt mondták, veszélyben a forradalom, jöjjenek vissza. Így oldották meg, hogy ne kerüljön be az új vezetésbe a régi nómenklatúrából senki. A káosz közepén egyszer bejött valaki, és azt mondta: elöntötte a pincét a víz. Rohantunk le. Más azzal, hogy kigyulladt a padlás. Nekem pedig telefonáltak a városházára. Románul azt mondták, mi tudjuk, hogy maga hol lakik. Tudjuk, hogy a felesége ott van a két gyerekkel. Ők azt javasolják, menjek haza. Nehogy valami bajuk essen. Akkor felhívtam gyorsan apámat, mondtam, menjen oda, és vigye el a családomat.
(…)
Aztán gondoltál egyet, s visszaültél a biciklidre.

December 25-én reggel láttam, hogy már megalakult a Nemzeti Megmentési Front, 24-én kivégezték Ceauşescut, azt mondták, baj már nem lesz, a forradalom végérvényesen győzött. Gondoltam, akkor hazamegyek. A Körös-part felőli részen jöttem ki a városházáról, nagyon fáradt voltam. Biztos voltam benne, hogy a biciklimet ennyi idő alatt már ellopták a patika mellől. De azért csak megnéztem, és ott volt. Üres volt a tér, felültem a biciklire, hazamentem. Később jártam még gyűlésekre, kaptam egy irodát, a Săndulescuné4 irodáját. Akkora volt, mint egy teniszpálya. Kinyitottam az íróasztal fiókját, volt benne nejlonharisnya, meg ilyenek, de irat már semmi. Olyan harmadik voltam akkor a megyében, hozzám tartozott az igazságszolgáltatás, a média. Állandóan jöttek fel a megyeházára. Egyik oldalról a nép, aki le akarta váltani a vezetőit, a másik oldalról a vezetők, hogy védjük meg őket a néptől, hogy ne váltsák le őket. Az egész nap ezzel telt el. Egész nap ott voltunk, aztán beültünk az autóba, és lementünk a megyébe, megnyugtatni a kedélyeket. Persze, mindenkinek azt mondtam, inkább váltsuk le a régi vezetőket. Emlékszem rá, egy bizonyos doamna Saitoş, aki főügyész volt, jött könyörögni, mert az ügyészeket ki akarják nyírni. Joggal, mert az ügyészek rengeteg embert ítéltek el például abortusz miatt, és nagyon sok volt a koncepciós per. Azokat az ügyészeket ki kellett volna rúgni. Na most egyetlen ügyészt sem rúgtak ki. Egy nagyon becsületes ügyészt ismerek, Ştefan Herchit, Herchi Istvánt, aki szégyellte, hogy ügyész, és lemondott, majd elkezdte elölről az ügyvédi pályáját.

Meddig tartott ez az időszak?

A munkakönyvem szerint január 4-től már a Bihari Napló alkalmazottja voltam, mint főszerkesztő-helyettes, január 24-től pedig főszerkesztő.

Többé nem is mentél a Megmentési Frontba?

Mentem, de akkor már voltak ott magyarok. Hermann Laci nagyon aktív volt, már meghalt szegény. Ott volt Unterlender János, volt egy Szabó Mihály nevű, ő volt a legprofibb. Valamikor Szentandráson volt polgármester. Zseniális ember volt. Leváltották a forradalom előtt, mert alapított a párttal párhuzamosan egy másik pártszervezetet. Készített tagsági könyveket, s beszedte minden hónapban a tagsági díjat. Azt mondta az „áldozatoknak”, ti most már párttagok vagytok. Ezek azt hitték, fel vannak véve, de nem voltak. Volt százvalahány tagja, akik minden hónapban fizették a tagsági díjat. Aztán kiderült a dolog, és kirúgták. Na, ő értett az adminisztrációhoz. Gyakran beszélnek arról, mennyi haszonleső volt az akkor tevékenykedők között. Biztos, hogy Bukarest környékén, román vidéken sok haszonleső próbált ebből a helyzetből megélni. Meg kell mondanom, Váradon kettőt ismerek. Például Serac hasznot húzott abból, hogy ott volt, és a forradalomban volt valami. Volt még egy, aki később a politikában maradt, a liberális Drăghici, ő prefektus is lett. De akik belátták, hogy munkásemberek, visszavonultak. Egyikük, aki Bukarestben az első Országos Megmentési Frontban képviselte Váradot, ma a villamosremízben dolgozik. Davidescu, aki nagyon komoly ember volt, tanár volt, tanárként is ment nyugdíjba. Ezek a forradalmárok többnyire nem voltak igazi politikus alkatok.

Közben karácsonykor országosan is és Nagyváradon is megalakult az RMDSZ.

Én kapcsolatot tartottam a váradi magyarsággal. Életem egyik legnagyobb élménye, hogy amikor a városháza előtt emberek voltak, amíg a szem ellátott, valaki kilökdösött az erkélyre, hogy mondjak egy beszédet magyarul. Megvan ez a szöveg. Azt mondtam el, hiszek abban, hogy a szabadság végre meghozza az egyenlőséget is. Hogy ebben reménykedni lehet, hogy Tőkés László és Domokos Géza egyenlő partnerként Iliescuval gründolják az új hatalmat. Kicsit félreértették a szerepemet akkor. Nagy Béla volt akkor a legaktívabb itt a megyében, Varga Gabi lakásán volt a főhadiszállás. Hajni sokszor csinált nekem rántottát, mert átjöttem a megyei tanácstól, hiszen közel volt, kaptam egy rántottát, és megbeszéltük az éppen aktuális helyzetet. Tőke Csaba járt még oda.

Jöttek, hogy hagyjam jóvá az RMDSZ megalakulását. Mondtam, nem kell jóváhagynom. Szabadság van. És ezt nem hitték el nekem, hisztérikusan nekem álltak, hogy én nem akarok segíteni. Hát nem kellett jóváhagyni. Később persze, mint egyesületet, be kellett jegyezni. Viszont büszke vagyok arra, hogy komoly részem volt az RMDSZ-székház megmentésében. Mert az RMDSZ meg a mideszesek elfoglalták a Teleki utcai volt pártiskola épületét, ami ma református püspöki palota. De a katonaság hirtelen úgy döntött, nekik is kellene egy ilyen főhadiszállás, mert nekik is nagyon szar az irodájuk. El akarták foglalni. És akkor én cirkuszoltam, mondtam, fogok Bukarestbe szólni, felhívom Domokos Gézát. Végül nem vették el. Persze lehet, hogy más oka is volt. A tanácsban több napon keresztül volt erről szó, mert ez egy stratégiai épület volt.

December 22. után a Fáklyá-sokkal mikor beszéltél először?

Miután a szerkesztőségben hiába próbáltam beszélni bárkivel is, 22-én este felrendeltem a két főszerkesztőt. És azt mondtam, megjelenik a lap. Az első lapszámba írtam egy beköszöntő vezércikkszerűt. Azután többször konzultáltunk, a Crişaná-sokkal is. Rám akkor úgy tekintettek, mert ahhoz voltak szokva, hogy én voltam a Săndulescuné. Közben elkezdtem Varga Gabival, Csabával, másokkal szervezni, hogy hogyan tudnánk behozni az Ady kört, hogy tudnánk a régi gárdától megszabadulni. Biztos voltam benne, hogy addig nem lehet sajtót csinálni, ameddig nem jönnek új emberek. Ezt szerveztük. A Fáklyá-sokkal nem nagyon foglalkoztam, azzal foglalkoztam, hogy jöjjenek új emberek. Ezt egyedül nem tudtam volna megcsinálni, ahogy másutt sem tudták. Jött ugyanis egy nagy papírmizéria, a szekunak volt a dolga, hogy ellehetetlenítse a sajtót azáltal, hogy nem ad papírt. Hortobágyi Zoltán szolnoki újságíró barátomnak köszönhetően a szajoli papírgyár meglátogatott, s kérdezték, mi a gondunk. Mondtuk, nincs papír. Hamarosan a Romană utcán megállt egy pótkocsis teherautó, tele papírral. Már nem tudom, hány ilyen fuvart hozott össze Zoli. Közben ügyesek voltak a kollégáink is, beültek az autóba, elmentek a papírgyárba. Azzal tudtunk másképpen fejlődni, hogy lett pénzünk. Az pedig úgy lett, hogy az újság árát felemeltem 50 baniról három lejre. (Ellenőrizni kellene egy kollekcióban!) El tudod képzelni, hogy mit jelentett, mikor már negyvenezer példányban jelentünk meg naponta! Elmondtuk azt is, hogy ez az előfizetőket nem érinti, de aki úgy gondolja, hogy támogatni akar bennünket, az bejöhet a szerkesztőségbe, és kifizetheti a különbözetet.

Először azt hittük, bejön néhány ember, de kialakult egy hosszú sor. Gyorsan kiültettük a lányokat a folyosóra, végül három asztalnál fogadták az előfizetőket. Naponta jöttek, és hozták az emberek a különbözetet. Senki nem kényszerítette őket. Ez valami fantasztikus érzés volt. Így lett sok pénzünk. Ebből tudtunk papírt venni, megcsinálni a Kelet–Nyugatot, egy időben több tucat újságíró dolgozott nálunk. Nem akartam kirúgni senkit a régiek közül, de azt éreztettem, aki tud, menjen nyugdíjba. És elmentek.
(…)

A Bihari Napló hamarosan a romániai magyar sajtó egyik legfontosabb orgánuma lett. Sokan irigyelték is, hogy leginkább Nagyváradon tudta a sajtó átlépni önmaga árnyékát, volt néhány lap, ami gyakorlatilag ugyanúgy nézett ki, mint előtte.

Én ezt két dolognak tulajdonítom. Az egyik, hogy nagyon komoly kapcsolata volt az Ady körnek az újsággal, tehát volt egy szellemi hátország, amelyet pillanatok alatt mozgósítani lehetett. Nem nagyon tudta mondjuk Tóth Ági, hogyan kell riportot írni, de megérezte, tehetséges volt, és megtanulta percek alatt. A másik, hogy sikerült megoldani az anyagi hátteret, továbbá mivel egy frusztrált helyzetből kerültem én oda vezetőnek, nagyon radikális változást mertem csinálni. Másutt többnyire azok maradtak, akik voltak. Nem volt radikális vezetőváltás.

Beszéljünk a Kelet–Nyugat megszületéséről is. Az, hogy a napilap sikeres volt, az rendben van. De Nagyváradon hetilap vagy folyóirat kiadásának sem tradíciói, sem személyi feltételei nem voltak. Hogyan született a lap gondolata, illetve miben látod a sikerét túl azon, amit a napilappal kapcsolatban elmondtunk? Adott pillanatban magasabb volt a példányszáma, mint az Élet és Irodalomnak, szakmai elismertsége is vetekedett a legfontosabb budapesti irodalmi-kulturális periodikákéval.

Ugyanoda vezetem vissza, hogy még mindig maradt az Ady kör tagjai között, az író emberekben annyi energia és alkotókedv, hogy jutott erre a lapra is. Nem merült ki a napilapban. A napilap nem is tudott mindenkit felvenni, és én mindenkit oda akartam hozni. Akiről úgy gondoltam, hogy tud Váradon írni, azt oda akartam hozni, mert volt pénzünk rá, volt lehetőség, miért ne hoztam volna? A másik, hogy bennem volt egy olyan ambíció, hogy ha nem mehettem A Héthez, akkor megcsináljuk itt Váradon A Hetet. Ugyanolyan szellemiségű lapot akartam csinálni, mint amilyet én láttam, megismertem, megtanultam, amikor Huszár Sándor volt a főszerkesztő, Horváth Andor a főszerkesztő-helyettes. Azt gondoltam, egy ilyen szellemiségű lapot csináljunk. A másik modellem pont az Élet és Irodalom volt, egyetemistaként Bukarestben minden héten olvastam. Én egy elvetélt irodalmár vagyok. Ez a korszakom az antológiám megjelenésével lezárult, de mondhatom, hogy képzett olvasó lettem. Ugyanakkor szerettem volna azt, hogy magas szintű újságírói produktumok legyenek benne. Az Élet és Irodalomban imádtam az utolsó oldalon a riportokat. Azok a szocioriportok ma is megállnák a helyüket. Azt gondoltam, ilyet én is tudnék csinálni, próbáljuk meg. A Kelet–Nyugatnál azt szerettem volna – és ez egy érzékeny pont –, hogy tényleg legyen egy olyan főszerkesztője ennek a lapnak, akit irodalmi kvalitásai, tekintélye is predesztinál erre; megvan a szervezőképessége, és tudja, hogy kell újságot csinálni. Akkor még nem nagyon tudták az emberek, hogy kell újságot csinálni. Tőke Csabára gondoltam, csak sajnos ő már nem tudott teljesen azonosulni ezzel. Nem tudta abbahagyni az önpusztító életmódot.

Nem lett volna jobb, ha ő a napilapnál marad?

Hát, nem tudom. December 22-én elkezdődött egy olyan szakasz az életemben – 1990 júniusáig tartott –, hogy egyszerűen nem emlékszem, hogy a gyermekeim mit csináltak. Éjjel-nappal bent voltam. Ez akkora igénybevétel volt. És erre Csaba már nem volt alkalmas. Csaba felelős szerkesztője volt a lapnak, a fáma főszerkesztőként emlékszik rá, le is írták sokan rosszul. Azért is én lettem a főszerkesztője a Kelet–Nyugatnak, mert nekem volt olyan kapcsolatrendszerem, hogy komoly szerzőket tudtam behozni. Ezeket személyesen ismertem, és kellett hozzá, hogy főszerkesztőként kérjem őket. Amikor az első szám kijött a nyomdából, Csabával elmentünk megünnepelni, hát sírtunk. Csabának is megfelelt ez a dolog, mert ő is tisztában volt azzal, hogy mekkora munkát igényel egy ilyen lap, mekkora kulimunkát; nem csak arról van szó, hogy ki írja a legsziporkázóbb poént a cikk végére, amiben Csaba utolérhetetlen volt, hanem 99 százalékban arról szól, hogy hogyan szervezed meg a munkát. Meg hogy szerzel papírt, hogy oldod meg a terjesztését. A legenda szerint volt, aki nagyon sok pénzt keresett azzal, hogy megvásárolt 500 példány Kelet–Nyugatot minden csütörtök reggel, felszállt vele a vonatra, elment Pestre, a Nyugati aluljárójában eladta délig valami eszméletlen forint áron, és az esti vonattal hazajött. Egy autót vett belőle. Huszonötezer példányban jelentünk meg, ez el is fogyott az első időkben.

Mi volt az oka annak, hogy e fantasztikus indulás után bő egy év múlva nagyot zuhant a lap?

Azt hiszem, nem volt bennünk elég spiritusz. Az újdonság ereje is lecsengett egy idő után. Az emberek hozzájutottak más folyóiratokhoz, akkor már bejöttek a magyarországi lapok is. Talán mi sem tudtunk olyan színvonalat produkálni.

Neked is sok volt két lapot vinni tiszta erőből?

Biztos. És elapróztuk az energiáinkat. Pontosan azért, mert emellett beindult a Szemfüles, ami egy fantasztikus gyereklap volt. 15-20 ezer példányban jelent meg. Elindult a Direct. Jöttek új kihívások. Látták, megcsináltuk jól a Bihari Naplót, utána kihoztuk a Kelet–Nyugatot, ami nagyon szépen sikerült, köszönhetően Ujvárossy Laci keze munkájának is. Kihoztuk a Szemfülest, Csoóri Sándor segítségével az első számokat Pesten nyomtuk. Azzal is foglalkozni kellett. Kitaláltuk a nagy egymásnak feszülésben, hogy juttassuk el a románokhoz, hogy mit akarnak a magyarok. Kapóra jött Moldovan Ghiţa5, aki kiváló műfordító volt, és megcsináltuk a Directet. Tehát jött egy ötlet, és megcsináltuk rá a lapot. Így ment. Átvettük a Majomszigetet. Volt egy csomó lapunk. A Directhez kapcsolódóan sok fenyegetést is kaptunk, egyszer kővel dobták be a szerkesztőség ablakát.

Rövid időn belül kisebbfajta médiabirodalom alakult ki.

Az, és a korona a tetejére az Erdélyi Napló volt, amit valószínűleg nem kellett volna elindítani. Láttuk, hogy vannak olyan dolgok, amelyek túlmutatnak a megye határain, a Romániai Magyar Szó meg nagyon gyenge volt. Nem változott a hangneme sem. Azt gondoltuk, vigyük ki az általunk képviselt friss szellemet Váradról, ez viszont anyagilag megroppantotta a kiadót. Az országos terjesztés – hat autóval kellett vinni, hajnalban a nyomdából indultak különböző útvonalakon – nagyon költséges volt. Szétforgácsolódtak az erőink. És nem akarok senkit bántani, de ahogy én elindítottam ezt a lapot, az a szellemiség, amit én gondoltam, hogy ez kozmopolita lap legyen, nem érvényesült. Azt is írtam meg, hogy Várad Budapest és Erdély között viszi-hozza az értékeket. Én ezt akartam erősíteni. Nem sikerült keresztülvinnem, mert sajnos a szerkesztőkben egyfajta belterjességre való törekvés volt. Nem fogadták ezt el. Nagyon váradivá tették a lapot, amikor én meg kiszálltam, akkor látszott, hogy teljesen provinciális lett. Mert nem szerették behozni a kolozsvári írókat, a marosvásárhelyi írókat, székelyföli írókat, nem foglalkoztak azzal, hogy Budapestről kapjunk anyagot, hanem egymás közt oldották meg.

>Mivel korábban a váradi szerzőknek nem igazán volt publikálási lehetőségük, szemben egy kolozsvári vagy vásárhelyi szerzővel, ez valamiféle természetesen nyomás is lehetett.

Úgy gondoltam akkor is, most is, hogy a te versed akkor lesz igazából elismert vers, ha mellette van egy Szilágyi Domokos-vers. És összemérheti az olvasó. Indig Ottó esszéje is akkor lett volna jó, ha mellette mondjuk Kántos Lajos is ír. Én azt gondoltam, hogy ezzel felhozom a váradiakat. Beviszem egy szellemi körforgásba, amiben nem voltak benne. Így kellett volna bekapcsolódnunk. A Váradban látom megint ezt a törekvést, de ez sokáig hiányzott. Amikor 1991-ben széthullt a kiadó, akkor ez a szemlélet elvesződött. Vagy nem volt rá lehetőség, de igény sem.
(…)

Lehet, hogy e sok emberből álló csapat mégsem volt olyan erős? S ne tagadjuk, többek esetében az alkohol szerepe sem volt lebecsülendő. Egy másik akadályozó tényező lehetett a szakképzettség hiánya is. Ehhez a nagy feladathoz nem volt meg a kellő szakértelem, ugyanakkor az sem biztos, hogy mindenkiben volt akkora tehetség, mint amekkorát gondolt, gondoltak róla.

Ez mind igaz, amit te mondasz. Persze, ha sok embert veszel fel, ott is kellene érvényesüljön a szelekció, de mire ezt érvényesíteni tudtuk, már nem voltunk olyan erős intézmény. Kellett volna mennünk két-három évig, és akkor lemorzsolódnak azok, akik nem alkalmasak. De akkor már nem voltunk elég erősek. De ma is úgy gondolom, tehetségesebb volt ez a csapat annál, mint amit kihozott magából. Valószínűleg azért nem hozott annyit ki, mert nem volt benne elég önbizalom. Nem merte magát megmérni a kolozsváriakkal, a budapestiekkel, a bukarestiekkel.

Közben kilencvenben a médiabirodalom elindulása megölte az Ady kört.

Az Ady kör ellenzéki volt, és az ölte meg, hogy megszűnt a hatalom, aminek az ellenzése volt. És volt más megnyilvánulási lehetőség. Nekem kudarcélményem, hogy nem tudtunk annyit kihozni magunkból, amennyi bennünk volt. Volt egy belterjességre való hajlam. Például Szilágyi Ali, ha azokat ontotta volna, amiket most kihoz magából, már az egy oszlopa lehetett volna a lapnak. Mellé tettünk volna egy-két jó riportert, akik hozták volna a szocio- és dokumentumriportokat, behoztunk volna még verseket, prózát, irodalomkritikát. Az is lehet, hogy mi bukásnak éltük meg, hogy visszament a példányszám huszonötezerről ötezerre, de a huszonötezer volt irreális. Ezt is bele kell számolni. Lehet, hogy nem is volt ez akkora bukás.

Copyright © 2022 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu