Kulturális folyóirat és portál

filharmonia belso

2021. augusztus 24 | Molnár Judit | Kultúra

Történelemből elégtelen

Ha valaki többet gondol magáról, mint amennyit valójában ér, s ezt a nem létező többletet fitogtatja is úton-útfélen, a legkevésbé várt helyzetben nagy pukkanással kiszáll a túlfújt lufiból az említett tartalmatlanság. Így történt a filharmónia utolsó beltéri nyári koncertjén, Brahms Magyar táncainak egyetlen, egész esti csokorba kötött, Váradon premierszámba menő bemutatása előtt.

Történt, hogy az akkor még ideiglenes posztját birtokló „igazgatónő”, aki feltehetőleg totál műveletlennek vélvén a váradi törzsközönséget, már a nyár elején kutyakötelességének érezte, hogy pallérozza a publikumot: a hetvenkettedik állandó évadát taposó intézményben ugyanis ez idő alatt egyetlen szakmai vagy adminisztratív vezetőnek sem jutott eszébe, hogy elmesélje, mit fognak hallani aznap este a jelenlévők. Sebaj, gondolhatta magában őnagysága, majd ő megkezdi a zenei meseestek hagyományát, amiről az utókor hálásan fog regélni majdan. Az első meséje Csajkovszkij zongoraversenyéről szólt, a következő heti műsort épp csak megemlítette. Senki sem fütyülte ki a tanító nénis szövegelését, úgyhogy legközelebb az aznapi zeneművek felmondása után, egy kissé rövidebben bár, a következő heti anyagot is felmondta. Most viszont elfelejthette, hogy épp az ő „szakterületét” érintő, operaáriákból és kórusrészletekből font összeállítás lesz műsoron a hónapzáró vasárnap este, ráadásul nem is holmi hangversenytermekben, hanem a főtéri villamosmegálló előterében, feltehetőleg a világhírű tenor koncertjének mintegy bemelegítőjeként. Szóval erről hallgatott, de szerencsétlenségére a Brahms-művek kapcsán egyfajta történelmi filozofálásba kezdett, és ezzel árulta el magát. Őnagysága ugyanis arról kezdett elmélkedni, miért is írt a tősgyökeres német Brahms magyar táncokat. És mivel történelmi tudása talán még a zéró tartományt sem éri el, hanem csak negatív területen mozog, a mai helyzetet vette alapul, nyakon öntve a tárgyi tudásukban a hölgyet nem sokkal meghaladó politikusok szlogenjeivel, többször is hangsúlyozta, hogy ezelőtt közel százötven évvel, Brahms idejében is már emberi kötelességnek vették a nemzeti kisebbségek felkarolását. Akárcsak ma. Vagyis Brahms „megszánhatta” a kisebbségben sínylődő magyarságot, és perdített huszonegy táncot a talpuk alá. Csak azt nem említette, hol is „nyomorgott” ez a kisebbség. Bár lehet, hogy épp azért sajnálkozott annyira, mert a térképre pillantva nem találta az országukat. A mai kis ország helyén ugyanis egy jókora birodalom terpeszkedett, na, de azt Osztrák–Magyar Monarchiának hívták. Ki hallott már ilyesmit?! – gondolhatta az ideiglenes igazgatóságának végnapjait élő asszonyság, és szánalmában ötölt-hatolt egy sor butaságot a nemzeti kisebbségek joghiányát szép zenével pótoló és egyben vigasztaló művekről, és ezzel véget is ért a mondókája. Talán ezután következett volna a nyílttéri felhajtás ecsetelése, de kifáradt a sok gondolkodásban, és inkább átadta a hangot a zenekarnak.

Nem tudom, feltűnt-e neki, hogy alig-alig tapsolták meg a nagyhatalmi „kisebbségről” szóló eszmefuttatását, de ez már nem is érdekes, számomra – remélem – ez volt az utolsó koncert előtti Piroska és a farkas stílusú mondóka meghallgatása.

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu