Páros játék A-val
Morzsaregény a hatvanas–hetvenes évekből, részlet, 17. csomag
Anyós
Anyós van. Ott van, kavar. Mosolyog, kedves, mint a földrengés. Olyan édesen javasolja ellenkezőjét mindannak, amit a fiatalember kitalál, például, végre fehérre meszeltet, mert a színes vagy tapétázott faltól évekig fölfordul a gyomra, hogy képtelen válaszolni. Lehet, gondolja a fiatalember, igaza van a mamának, mert a színes fal egyszerre színes, izgalmas, boldog élet is.
Az anyós látogatásai után órákig nincs helye a lakásban. A vasárnapoktól eleve be van szarva. Elkeseredésedben az is eszébe jut, a vasárnap csak úgy jöhetett össze történelmileg, hogy a teremtés idején Istennek nem volt anyósa. Azóta nyilván ezerszer bánja a dolgot, mert kizárt, hogy az volt Isten célja a szabadnappal, hogy az anyósmentes területeken rendben funkcionáló házasságot padlóra vigye.
Anyós van. Fölösleg, plusz, van, kénytelen elfogadni az ember, idomulni, megoldást keresni, mert az anyós intézménye nem szüntethető meg egyszerűen, mint egy jogszabály, úgy sem, hogy batyu, költözés, mert a következő nőnek is van anyja, aki automatikusan anyóssá válik, ekkor pedig ott vagy, ahonnan elindultál. Még a melegnek is van anyósa, ha apósnak nevezik is. (Ezt át kell gondolni még egyszer.)
A baj, a tény, amelyet kényszerűségből elfogad, aki elfogadja, akkor válik veszélyhelyzetté, amikor a vő egyre masszívabb átfedéseket talál imádott asszonya és a retteget anyós tulajdonságai, gesztusai, hanghordozása közt. Úgy fogja a villát. Hasonló szenvedéllyel veti magát a porszívóra. Nyakán az erek vita közben, és ahogyan fölveti állát, fényképszerűen fedi az öreglányt. Ha kijutnak a telekre, szét se néz, már gazol, ettől gutaütést lehet kapni. Ha pedig megbántatott, komoran jön, szótalanul megy. És a vő előbb tétován később egyre jobban belebőszülve megtartóztatja magát az asszonytól, mondván, pont úgy érzem, mintha anyád vóna a házastársi nyoszolyán.
Na. Nem eljutni idáig. Meg kell sérteni, ha lehet, az anyóst (nem mindet lehet). Fél év pihenés üdít. Hat hónapra kiiktatva, oldja a görcsöt.1
Anna-M. lapalji jegyzetei
1. Azt persze tudd, hogy anyám nagyon szeretett téged. Az összes lehetséges anyósod közül ő lehetett volna a legeslegjobb. Nagymamának is ő lett volna a legjobb. Csak mondom, hogy tudd.
Antológia
A legényke, aki nem okos, hanem hülye, mert nem hallgat bölcs tanácsra, jóindulatúit, tapasztaltjait elbasszamegalovát-olja a jó meleg sötétbe, ha tiltakozása ellenére rámásznak óriási ésszel. A legénykét egyik hajnalon az ébreszti, a nem látható igazságot csak úgy értheti meg, ha minden őt foglalkoztató anyagot tematikusan összegyűjt. Ha így se talál rá a dolgokat mozgató valódi rendszerre, nincs mit tenni, le kell szarni az egész igazság dolgot, élni kell csendben, enni, ami van, inni, ami előteremthető, ölelni, ami jut.
A tanárok, mint első értendők, az első, kezdetleges antológia szereplői. Általánosítható tényeket nem talál, egyikük hétfőn hülye, másikuk kedden, és tovább.
Ellenségek, harcostársak a következő alanyai. A rendszert megváltoztatja, nem személyek, tulajdonságok szerint rendszerez, táblázatokat készít, statisztikát a hadban állók mozgásirányának természetéről. Összesítéséből világosan kiderül, az erő vonzza a gyengét, a szólistát. Hosszú távon használható felismerés, ha kidolgozza, beépíti egy átfogóbb, a holnaputánra is vonatkozó értékelésbe. De nem. Miután ráébred, az áruló születésekor magában hordozza az árulást, mert gyenge, nem változik, beleépült az anyaméhben, és arra is, az árulás elfogadható, ha a pusztulás alternatívája az élve maradni, már új, felmérhetetlen türelmet követelő antológia csattog az ablakpárkányon: a nők (lányok) antológiája.
Mit mondanak. Mit tesznek, és mit mondanak. Mit nem mondanak, és mit tesznek. Mit kérdeznek, közben mire gondolnak, mit kérdeznének. Miért viselkednek bizonyos helyzetekben így, két perc múlva úgy. Racionális közelítése nem lévén az ismétlődő logikátlan, eszetlen, idióta esetekbe belezavarodva, érinthetőbb, testközelibb kimutatásokra tér át: segg, mell, szem, száj, hanghordozás; majd punci, odaadás, szerelem, áldozat, anyós, após, alsónadrág. Gyártja.
Ez van, mondja.
Ez van, kérem.2
2. Ez van, kérem. Tényleg? Én azt hittem, soha nem érdekelt, mit miért tesz egy nő. Mondjuk, én mit miért tettem.
Anton
Különleges bába-füvesasszony és boszorkány. Anyja is, öreganyja is füvesasszony volt. A Lókos-völgy híres füvesasszonya, bábája. Fia, a táltosfiú, a front idejéből maradt neki, akkor fogant. Nem szokás. Okos bába magának is elcsinálja a fölös áldást, de ha mégsem, akad szakmabeli, aki megoldja. Nem tudni, a környéket ellepő, a bábaasszonyt megtaláló húsz-harminc, talán ötven szoldát közül ki az apa, de a boszorkány nem perelte a Vörös Hadsereget gyerektartásért, az biztos.
Anton, a fiú, húsz és még valamennyi éves. Tipikus táltosfiú. Egyik pillanatról a másikra rohamokat képes előidézni, bőre zöldre vált, szárnya nő, kört tesz az akácfa körül, lángot fúj közben. A menekülő fácán megdermed a levegőben, ha szemével ráparancsol, vár, hogy nyakon csapja, egy rántással kikapja tollazatából, hazavigye a lábasba.
Más nem látható, lehulló fácán, megmerevedő mezei nyúl, kezes őz, csak a zöld bőr, a sárga-fehér szájhab, de mondják. Hihető. Nagyon tud távolba nézni. Mindenki elhúzódik, ha vonul. Mert vonul. Amíg teheti. Mert nem sokáig teheti.
Anton saját útvonalakon jár, saját tervekkel kel útra, abban nem szerepel határállomás, útlevél, nem szerepelnek felügyeleti szervek. Semmi nem szerepel, ami a nem táltosfiú kedvének, ízlésének, terveinek megfelelő. Megy. Aztán megint megy. Mint térdig érő kisgyerek korától. Hátán rojtos, deréktájon is átköthető vászon hátizsák. Gombát szed, erdei gyümölcsöt, gyógynövényt, gyökeret, mikor mire adnak engedélyt az égiek, mit ajándékoz a természet. Aztán agyagért baktat a Pakárokhoz, javítgatja vele az apró vályogház hibáit, máskor sárga földet cipel haza végig a vasút menti gyalogjárón, hogy a földes konyhát legyen mivel felkenni. Antonra hosszú, egészséges, természetközeli, stresszmentes élet vár. Menetel a hajnali harmatban, délelőtti napsütésben, sárban, porban, mikor miben, arcán földöntúli mosoly. Amúgy rendes, vállas fickó húszas évei elején, egyedül a szeme különös. Nem lát vele embert, nem néz emberre. Átnéz az emberen, ugyanakkor elnéz mellette.
Anton él. Működik. Bele a világba. Nem rendelkezik sok ismerettel a világról, de annyival eléldegélhetne a szélén, ha a világ olyan volna. Összeírásra kellene mennie, de nem tudja, mi az, így nem írják össze első körben. Kimarad. Nyolc hónappal később rendőri segédlettel érkezik a helyszínre. Összeírják. Ahogy kell. Anton hazatér, nem változik semmi. Menetel, masíroz, fát szed, gombát, bogyót, bogyósgyümölcsöt. Aztán vonulnia kellene, de nem vonul. Zsebre vágja a kis barna borítékot, miután átveszi a postástól, menetel tovább. Száraz ág, gomba, gyökér, bogyósgyümölcs, gyalogszeder. Vitorlavászon hátizsák alatt jön, megy. Ahogyan addig is.
A pillanattól kezdve szolgálatmegtagadó.
A helyi szerv, azaz Béri Pali intézkedési körébe tartozik többek közt, embert faragni abból, akit nem tart embernek. Őt választja, Antont, a táltosfiút, hogy rajta mutassa be, a komonizmusban nincs lehetetlen, csak tehetetlen és akaratgyenge faszkalapok. Vereti. Béri Pali rendelkezik funkcionális osztaggal, akik mindig tudják, kit kell verni éppen. Nem használ. Nem sajnálják meg, nem indul meg az osztag szíve, ilyesmiről, hogy szíve volna az osztagnak, senki nem hallott. Válogatott, különös anyagból gyúrt fiatalemberek.
De néhány javító szándékú kezelés után nincs mit verni rajta. Menj a picsába, Pali, mindenbe’ van határ, néznek a főszervre, amikor a rozzant priccs mellett fekvő, összetört csontú táltosfiún neveltetne még és még.
A bábaasszony boszorkány az első kísérletek után, amely szerint szocialista embertípust faragtak volna fiából, Antonból, nem üvölt fájdalmában, nem átkozódik. Sebteákat főz, csontforrasztó füveket áztat, végzi a gyógyító szertartásokat. Hallgat. Nézi az eget. Istennel tárgyal.
Béri Pali és az osztag, fiatalemberek lévén, közben rendes családi, emberi életet is él. A szocialista embertípus is eszik, szarik, iszik, vizel, eltemeti apját, elveri az asszonyt, megkúrja az asszonyt, megkúr mást is, ha mód akad, kerítést javít, télelőn vizespohárból issza az újpálinkát, ebben Lenin sem instruál másként. És gyerekei születnek a természet rendje szerint. Béri Pali felesége ikreket szül. A két segéderőé is egyet-egyet. A kereszteléssel várnak, a lélek harcol a hagyománnyal, a Párthoz való hűséggel, és a mi lesz a’, hogy lesz a’ Pista, ha nem kereszteljük meg a gyereket? De mindegy volt. Ha megkeresztelte, ha nem.3
A jó boszorkány egyszer űzi a bajt, másszor hívja, egyszer old, máskor ront. Szedi a harmatot. Gyűjti a békát. Keresi a rozsdás koporsószeget. Sziszeg és figyel, egyezséget kötött az ördöggel. Nem látni mást, egyre vékonyabb és borzasabb, hajnalban indul, hajnalban érkezik. Nem beszél, nem kérdez, nem áll meg sehol fél pillanatra. A falu várakozik. A falu keresztet vet, ha látja árnyát elsuhanni. Kettőt, ha magányos varjú lebben károgva a közelben, ha a csendes éjszakában hegyes forgószél kavarja az utca porát. A falu az anya pártján.
Előbb Béri Pali két ikrét cseréli ki a kilencedik nap hajnalán. A régi kürtőn át. Helyükre tökfejű, sírós-fosós, rövid lábú, hasas, szőrös, kancsi fattyút, vonyító csimaszokat csempész. A kilencedik napon elfolyik az egyik segéderő gyerekéből a vér, a fülén át. A másik segéderő felesége, aki ismeri a bosszú palócföldi hagyományát, a világ végéig fut a gyerekkel, senki nem tud róluk többé semmit.
Anton, a táltosfiú újra jár, kicsit biceg eltört lábára, bal sarka mélyebbre süpped a homokba, fejét is furcsán tartja, mint a halászmadár, hátán meg-meglendül a.vitorlavászon hátizsák a bicegéstől.
A bábaasszony boszorkány nem jár sehová. Csak akkor látható, amikor reggelente Jánosi pusztára menet a gyalogos benéz a vágatlan berkenyebozót résén. Ül az akáctuskón, háta falnak döntve, arcára árnyékot vet a sarkosra kötött fekete kendő.
Nem tárgyal már senkivel. Hallgat. Ha szól, Istennel tárgyal.4
3. Itt, ezen a ponton esik saját libaszőrös csapdájába a különös anyagból gyúrt férfiak különösen működtetett kontraszelekciós technológiája. A bába odanyomott a kontraszelekciónak, a pártnak, a kommunizmus felvirágzásának, a világkommunizmusnak és a hadikommunizmusnak. Mégis lehetetlen, hogy karikalábú, szőrös, kancsi, nyálas, sírós-fosós párttitkárok vezessenek egy ilyen szép emberekből álló országot, népet, nemzetet, nem igaz? Ez most itt politikai helytállás vagy pedig, ami mindig: marhulsz.
4. Istenem, szívem, Istenem! Miért nem regény? Miért nem, hiszen ez maga regény. A régi és az új összecsapása. El kell olvasnom majd még néhányszor.
Ne haragudj az előző beszólásért. Nem mondtam komolyan.
Féltékenység
A fiú elhagyva. Feketére issza magát. Nem csoda ez.
Amikor huzamosan büntetett, hetekre bezárta a fiatal, tanácstalan asszonykát. Úgy gondolta, elegen méregették csípejét, elég buliban rázta a seggét, markolászta idegen férfiak izzadt kezét, lassúzott velük remegő gyomorral. Legnagyobb pofátlanságnak ezt tartotta a mára elhagyott fiú, mert az asszony lánykorában is tudhatta volna, ő ott vár a közelben, szemmel tart minden bűnös mozdulatot, de még nem találja elérkezettnek az időt, hogy igényét bejelentse tegnapra, mára, jövőre, a lány teljes csontozatára.
Olyan elődök felsorolásával kezdte, akiket ismert: hogyan lehetett szót váltani egy ilyen mocsokkal, aki a lányokból egyetlen darabot használt, nem láttad? Nem köll megbízható jövő a lányoknak? Neked nem fontos?
Később azokat akarta volna kiszedni az ifjú asszonyból, akiket nem látott. Ők kicsodák, ez a kérdés. Jól néz ki, ha gyanútlanul dumálok, üzletelek egy fickóval, aki somolyog a bajusza alatt, mer’ járt veled.
Ebben a nyomozati szakban, ötödik együtt töltött év, pofonok is elcsattannak. Ezt nem bírja a lány, lelép.
A fiú nem hisz a szemének, hiszen édesanyja bíztatta, így kell, így van jól, ez a házasság rendje, és ő egyébiránt is felhőtlenül boldog házasságot lát. A fiú a legjobb férj, legszorgalmasabb családfenntartó, csak a gyerek hiányzik, de ez nem kérdés, ahol ilyen biztos alapokon áll a család (Isten, haza), ott a gyermekek is fénylő, hosszan tartó szeretetbe születnek.
De porontyok szerencsére nem jöttek, a lány gyógyszer és minden külső beavatkozás nélkül megakadályozta. Annyit mondott: édes testem, ennek a hülyének nem szülünk, rendben? És várja, elhúzhasson valakivel. Lesi. Megtörténik. Az első vonattal.5 Az anya sem érti a helyzetet. Nem érti a lányokat.
Hálát adhatott volna az Úrnak a kis kurva, hogy ilyen családba került. Néz. Amikor seggfeketének látja az ivástól egyetlen kicsi fia fejét, szipogva bepúderolja.
5. „Egy hangtól ittasulva meg: Olyan, mint a tied.” Erről van szó: úgy eladni a csököttet, hamisat, mintha annak, éppen annak kellene a másiknak örülnie. Sőt, köszönnie, sőt, hálásnak lenni, de féktelenül.
Babpróba öregasszonnyal
A Krisztus utáni 1964. év Szent György napja péntekre esik. A kanász érkezte előtt rövid keleti zápor robog át a Lókoson, pedig keleti soha. A Kéglhy-hegy mögül előóvakodó nap szivárványt emel a nyugati égre, egyik lába Csalomiában ér földet, a másik valahol a Börzsöny mögött. Ez jó jel. Az öregasszony észreveszi, hajnalra, idejét sokkal megelőzve, hazatért a szederfa felőli fészek tavalyi fecskepárja. Nem hisz a szemének, áll, nézi, de ott csivitelnek, takarítják, rendezik. Villanva kerülik az öregasszonyt.
Azt mondja az öregasszony, nocsak. A fecske jó jel.
A kondás morog, hozta és betűzi a kapurésbe a csipkebokorágat, hogy az idén se léphessék át rontók, bűbájosok, boszorkányok a birtokhatárt. Kalapján apró ág.
– Ármin, iszol egy korty pálinkát? – kérdi a kondást. Az öregasszony nevet saját kérdésén. A kondás hat pohár pálinkát is meginna a reggeli rosszban. A mai az első hajtási nap, de csak holnap kezdenek. Kettő jut. Két pohárka szilvórium. Más napokon egy.
Rozi, az anyadisznó, messziről felismeri a kondást. Röfögve köszönti. Nem közelít, hogy vakargassa a fülét. Jó jel. Tudja a helyét. Nem hízeleg, nem kér különleges bánásmódot.
Idén a megzavarodott időjárásban nem szólalt meg Szent György előtt a béka a Laposon, talán ma megszólal, az is biztató jel. Ha brekeg a béka a Laposon, azt jelenti, a tavasz a kapuk előtt, idén nem nyakazza le a fagy a gyengébb palántákat, öli le a méhet a virágzó gyümölcsfákról.
Öregasszony összesíti a jó jeleket, és úgy ítéli, a mai nap igen alkalmas rá, hogy felmutatott kiskapukon át megvizsgálja, mit mond a bab az unoka jövőjéről. Huszonegy fehér bab, ez a férfiakat, barátokat jelképezi, és húsz darab nőket jelentő cirmos-cifrát számol ki a zsákból.
Az egyik fehér babot kettévágja. Leakasztja a szitát, belesöpri az asztalról a negyven és fél babot. Puha vászonnal letakarja.
– Gyere, Gazsi, megnézzük a jövőt – mondja az öregasszony az unokának. Három oldalról megütögeti, aztán lassú, szitáló mozdulattal összekeveri a babszemeket, mint egy sámán. Az unoka a negyedik oldalon két lépésnyire áll, a konyhaküszöbön, ő csak másodikként pillanthatja meg az eredményt.
Az öregasszony a konyhaasztalra helyezi a szitát, lehúzza a vásznat. Belenéz. Ha a fehérek között állapodik meg a félbe vágott babszem, ha mindenfelől fehérek ölelik körül, akkor a barátok, a cimborák, a haverok az átok. Ha a cirmos babszemek veszik körül, cirmosok közt áll meg, a nők az átok. Ha vegyes területen áll meg, jó arányban a haverok és a nők, az boldog, elégedett életet jelent. Az öregasszony vizsgálgatja az eredményt, aztán visszatakarja, nem mutatja meg a fiúnak. Szomorúan néz. Csupa cifra babszem veszi körül. Belefullad a sok női babba. A második kísérlet hasonló eredményt hoz. A harmadik is.
Tanácstalan, tegyen-e negyedik próbát. Nem tesz. Nem mer. Ha negyedszerre is ott fuldokolna a nőnemű cifrák közt a félbevágott fehér babszem, az a megelőzhetetlen és visszavonhatatlan tragédia előjele.6
6. Öreganyád nélkül nincs születés, nincs halál. Valahogyan minden esetben belopod, megbarnítod a szöveget. Nem baj ez. Őt legalább pontosan (jól) látom.
Apa lettél
Apa lettél, mondja mosolyogva a lány, huncutul szélbe rázza szőke haját, rezeg vele a mell, mozdulatában benne az este, az alkalom, benne az akció, az izgalom, a móka és a kacagás. Apa lettél, nevet a lány néhány hét múlva egy füstös, koszos délutánon. Odabújik. Mit teszünk most? Milyen terveid vannak? Odaköltözhetünk anyuhoz, most rúgta ki a pasiját, szóltam neki, szerinte legyen, ahogy akarom, beszéljem meg veled, elvetetjük vagy megtartjuk, én, mondja a lány, megszülöm neked, ha szeretnéd, biztosan jó anya leszek, te pedig jó apa, ezt mondta anyu, ismerte a papádat, de hát te döntesz, gyere menjünk ki, jobb volna neked most egy kis tavasz, esti csend, nem látom rosszul, ugye, kedves.7
Jól nézünk ki.
A fiatalember apja sohasem volt jó lövő az igazi vadászember értelmében. Repülő madárral, futó vaddal nem boldogult. Hagyta röpülni, futni kedve szerint, mert más volt az ő módja: ráadta magát a lesre. Kitanulta a madár járását, tartózkodását, hálóhelyét, főképp pedig azt, mikor jár seregesen, s hogy száll be. Ha már kitudta, elővette a puskát s pákász módra töltötte meg: fél marok por, fél marok vágott ólom, jól lefojtva. Azután meghúzta magát kellő helyen s bevárta a sereget. Amikor hát a ruca, a lúd százával, ezerével beszállt, összeverődött a tisztás tükörén, odalőtt a legsűrűbbjébe. Olyat szólt a lövés, akár egy kölökágyú, s az is igaz, rúgásától szikrát hányt apa szeme; de ott is csapkodott tíz-húsz vad, festette pirosra a vizet, tolla szét, akárcsak párnát repesztett volna meg valaki. Egy rucára, egy lúdra nem tüzelt sohasem, sajnálta tőlük a lövést.
Vadmacskával sem tett különben. Kileste járását, csapását, fekvőhelyét, s fektében eresztette bele a golyót.
De ez az eset ritka, előbb fordult a tőrhöz, ami kíméli a bőrt. Ágyelőke lett. Esténként, az ágyon ülve, rajta tartotta mezítelen talpát.
7. A mindenit, hogy mindig csak kencefice, mellébeszélés. Ez már a sokadik gyerek, aki készülőfélben, vagy már születőfélben. Ennyire nyom az én két – soha meg nem született – gyerekem? Ennyire szívedre vetted, a szombat-vasárnapi vagonrakást, a pénzlopást, a kölcsönöket az abortuszaimra?
Donor
„A prédikátor felméri az emberi életet, és nem retten vissza attól, amit lát. Van bátorsága kimondani, hogy nem elégszünk meg azokkal a dolgokkal, amelyekkel elégedetteknek kellene lennünk. A gyönyör nem elégít ki. A nevetésre azt mondom, ostobaság, az örömre azt: mit sem ér. Bölcsesség sem vezet megelégedéshez. Igaz, a bölcsesség többet ér boldogságnál, akár a napvilág a sötétségnél, a bölcs nyitott szemmel jár, a balga viszont sötétben botladozik. Az élet iróniája, a bölcs úgy hal meg, mint a balga, a bölcs teste ugyanúgy fáj, mint balgáé.”
Ekképpen nyomja a magtalan fickó, aki elég bölcs, hogy a hegyoldalt beépítse, hogy kastélya tornya forogjon, hogy háromemberes kerítésében áram keringjen, álmát váltásban feketeruhás őrök vigyázzák.
Meglátogatják a fiatalembert. Ő, és a gyönyörű asszony. A pénz jót tesz a szépségnek. Harmincadik évére páratlan, példátlan szépség. Nem liba, mint tíz éve. Férje, a bölcs, táskás, párás arcú, homlokán felelősség. Alig látszik az asszony árnyékában. Eltűnik ott. Amíg meg nem nyilvánul.
Most: nem kell szaporítanunk a szót. Ismeritek egymást, tudjátok, miért jöttünk. Ezek a fiaid, fotókat lapoz az asztalon, rajta a fiúk. Sikerült figurák. Ilyet kérek.
Most elviszünk. Megvizsgáltatunk. Beköltözöl a vendégházba.
Százhúsz napig nem ihatsz alkoholt, nem szedsz gyógyszert, nem szívsz kendert, cigarettát. Nem nyúlhatsz Eszterhez. Más nőhöz sem. A százhúsz nap elteltével újra megvizsgáltatlak. Ha minden rendben, leutaztok görögországi házunkba. Megfogan a gyerek. Megkapod a pénzed. Elfelejtesz bennünket. Én nem láttalak. Te soha nem láttál. Esztert lánykora óta nem láttad. Nem vitázunk.
Föl a Solymárvölgyi úton, a fiatalember összepakol, elköszön. Előttük testőrök, mögöttük testőrök. Ezek komolyan gondolják, hogy még a búcsúpohár se fér bele. Nem ügy.
Fejben elosztja, mennyi a napszám. Óriási összeg százhúsz böjti napra. Nem hiszi, elosztja újra.8
8. Ez volna a megrendelt (fiúnak rendelt) lány, akiről egyszer mintha már olvastam vagy hallottam volna tőled? Remek. Mondhatom. Tenyészbika. Remélem, nem valami tehénvalaghoz rendeltek, és azt is remélem, jobban honorálták, mint a konkrét munkát. Végtére is speciális szolgáltatást végeztél, nem? Örömömre szolgálna, ha az élvezetek részletezésétől nem fosztanád meg a kedves olvasót. Példának okáért: engemet. Olyan régen kontaktáltunk közvetlenül a folyamatok tárgyi részét illetően.
A bádogos
A bádogos nem kiabál, nincs jellegzetes kántáló hangsora, amiből mielőtt a szöveg érthető volna, az utca lakói tudják, nem a nyúlbőrgyűjtő törpe-szamaras kordéja, nem az üveges tót, nem a rongyot edényre cserélő cigány érkezik gebe lovával. Ő a csendes bádogos. Néha arasznyi sín hangja táncol a poros akácok közt, átbukik a hosszú, mohás tetőkön, kátyúk fölött siklik, kanyarodik az úttal, feljut az erdő alatti élére állított romos kisházig, elvész a cserfasor sötét törzse, vadzöld koronái között, megül a berkenyebozót titkai közt.
Az egyik hangsor szétfoszlik. Követi a másik. Gurulnak, fogóznak, henteregnek fölfelé. Azután tompábban. Halkan, nehézkesen. Lépdelve. A vén, fakó, elől-hátul csomagtartóval felszerelt kerékpárról lábas, vödör vagy kondér kolompzaja. Lehúzza, terheli a csilingelést, egymásba keverednek.
A bádogos gyakran látogatja az utcát. Nem jelez minden esetben. Sőt, mostanában az a ritka, ha jelez. A bádogos sunnyog. Egyedül a kerékpár árulja el, a kerékpár zajkeltő rakománya.
Azután a sín másképpen cseng. Ügyetlenül átszaggatva a kristályos, fenyőszerűen építkező ritmust. Ekkor már Bálintka üti a sínt. Bálintka, Margit néni kisfia.
Margit néni megterít a bádogosnak, a bádogos pedig görbe pléhdarabot nyújt Bálintkának, leakasztja a síndarabot, beszorítja a szőrös favágató tuskón két kampós szög közé: ha olyan stramm kislegény vagy, amilyennek mondod magad, egyenesítsd ki, de olyan legyen, hét határban ne találjunk egyenesebbet! És Bálintka ül a szederfa alatt, üti komor elszántsággal.
Margit néni most pálinkát tölt a bádogosnak.
Aperitif. Egy korty. Nem is kell több ebben a melegben. Közben rotyogva olvad a zsír a lesütött, bödön aljáról előhalászott hússzelet alatt. Az udvart elönti a vasárnapok illata. Margit néni beakasztja az ámbituskapu kallantyúját, ügyes vagy, kisfiam, szól ki, egyenesítsd, mondja gyengéden turbékolva, mielőtt visszalépne a konyhába a színes légyriasztó lepedőt meglibbenti. Érinti a bádogos karját, hátát, amikor kenyeret szel, uborkát rak elé, tányért. Ha közel jut. A bádogos kinéz a gyerekre, ujját megnyálazva elrántja a forró fülű edényt a tűzről, morogva átöleli Margit nénit, aki az ablak alatti dikóig hátrál, ott lassan hátrakönyököl, szoknyáit hasára húzza.
Szuszog. Azt szuszogja, suttogja: Jajaj, jaj, Bandi!
Margit néni ura, Márton bácsi, életfogytos. Katona volt, oszt még szerencse, hogy nem húzták föl, mint a többit, Istennek hála.9
9. A sarokház? Hatvanas évek? Nem emlékszem rá, hogy az ismert öreg bádogos szeretője lett volna az ötvenhatos öregember feleségének. De én akkoriban még nem vettem észre ilyesfélét.
De a bádogos legendásan szerette a nőket, és persze a nők is legendásan szerették a bádogost, szándékosan kilyukasztották a vasedényt, de hogy az a megfontolt, szomorú nő is a sarokházból, alig hiszem.
Kolbásztál
Kimondani is rossz, hogy a hamvas báj, az ifjúság bódító illata, szépsége, a barackíz, a csípő szemkormányzó ringása, a ragyogó combok, a látvány, összefut szájban a nyál – miképpen alakul át, teszi tönkre az akciót.
Egyáltalán, amikor a mosdatlanság beleszilárdul a reggeli orrba, hetekig minden kellemes szaginger alján ott az a borzasztó, felejthetetlen és visszatartó.
Hogy egy hete nem mosdott, nem váltott bugyogót, pólót, csak kibújt belőle, hadd száradjon. Közben pedig nyár. Úszik a Duna hátán, napra teszi nádszál testét, int, gyertek. Jelez, jöhettek. Üljetek mind ide mellém, menjünk át Bandihoz, igyunk a platánok alatt egy harmatos sört, együnk kolbászt, azután meglátjuk. Gyertek, jöhettek hatan akár, üljetek mellém, érintsetek. A melltartócska mögött gyönyörű dombok, a bikinialsó háromszögéből kíváncsian kandikáló vörös szőrök, a bugyogó háromszöge alatt gonosz dombocska.
Így van. Így megy. Kolbász, sör, platánlevelek, árnyék, masszív, rendíthetetlen faasztalok félszemű Bandinál. Sugárzik. Ontja a mosolyt. A félmosolyt. Minden mozdulatában ígéret, mind a hat fiúnak, külön-külön.
És mind a hat fiú külön-külön a legjobb formáját hozza, a legjobbakat mondja. A visszahúzódó kontrázva alakít, úgy ítélve meg, ő ebben jó. A nyomuló nyomul. Megfogja, provokál, odaveret a kézre, vigyorog a fogsorba. A szolídka, aki második a sorban, úgy helyezkedik, végre kiderül, nem mondja törvény, őneki másodiknak köllene lennie.
Dolgoznak a fiúk. Ájulnak a fiúk. A törtető törtet. Pucolja a kolbászt.
Lenyúzza a bőrt, mutatja, könyék kiemelve, hogyan kell bőrt lenyúzni. Mártja a híg mustárba, mutatja, könyék kiemelve, így kell mustárral egyensúlyozni a kolbász hegyén. Most kapd be, mondja. Ragyog a szem. Nem számít semmi. Hátraszaltó. Szkander. Vicsorogtok egymásra. Feszülnek az izmok.
Istennő és kolbászos tál.10
10. Kapd be! Hát nektek tényleg minden mindegy, ha szétcsapja, de legalább ígéri, hogy szétcsapja a combjait?
Após
Apósa olyan kis fütty. Telve bűntudattal. Ha ránéz a fiatalember, azt gondolja, ő is ilyen kis fütty lesz apósnak, mert már ma se áll a sarkára, már ma se rakja helyére az asszonyt a szavak végére érve, persze az asszony végső megállapításaival, ahogyan eldönt minden vitát. Lelki szemeiddel látja, mi lesz, ha ez is elmúlik. Néha ma még bele-belefut, és ellent mond, közben tudja, asszonnyal vitázni fölös szócséplés, a végén csak neki lehet igaza, végül majd végérvényesen befogja a száját, nem vitatkozik. Ijesztő közeljövő, sokkal előbbi jövő, mint szeretné, és ott vergődik majd az apóskorban. A sajátban.
Zátony. Ülni a zátonyon. Nem mozdulni többé. Meg ilyenek.
Bánatosan nézni a jó levegőt, meg a panorámát, élete főművét. Az após elmondja hatvanhatszor naponta: panoráma és jó levegő. Egy após a semmiből jön, ott marad. Ha valami mégis kikívánkozik belőle, hasznavehetetlen foszlány. Kóborolnak ezek a félmondatok a kapcsolatokban, öregesen, trottyosan, mint az após állandóan keresett húszéves papucsa.
Az após lehet cimbora, ügyes ács, okos, művelt tanár, lehet Közép-Európa hangyaprofesszora, lehet a lemosó permetezés kiemelt szakembere, de soha semmit meg nem tudni tőle a mozgékony múltból, soha nem fogalmaz érdemlegesen, nem mond érvényeset. Ha készülődik, látszik rajta, hóha, születőben valami koncentrátum a múltból, a múltról, az anyós időben odacsördít valamivel, mint a vipera, például: Laci, te ehhez nem értesz, ebbe ne szólj bele, nézd meg inkább a kiscsapot a konyhában, vagy: levitted a szemetet?
Ekkor a múlt még néha felvillanó fényei, a függetlenségi harc, az egyenjogúságért való küzdelem egy-egy fényes, emlékezetes eseménye kialszik szegény após szemében, elcsoszog, ránéz a konyhai kiscsapra, leballag a szeméttel. Amikor lélekben összeesve visszasompolyog, újra ugyanaz a kis, szerencsétlen fütty, akin időről időre végigver az anyós korbácsa, szemében végtelen belenyugvás és bűntudat. A bűntudat komor maszkja alatt részleteiben, bár mondatok nélkül jelenik meg valamennyi merénylete, amelyeket a keresztény valláserkölccsel kapcsolatban elkövetett fiatal férjként, ifjú apaként.
Ül a zátonyra felakadva, mint aki örül, hogy él. Hogy annak idején nem került máglyára.
Az anyós pedig ragyog, hömpölyög és kotyog végtelenül, minden hatalmaskodó kottyanása egyértelmű állásfoglalás a vitában, javíthatatlan disznó-e a férfi, netán javítható itt-ott.
A fiatalember rémül. Ezt látva mindig rémül. Rémíti az illúzió nélkül megjelenő jövő. A szerelem ad ugyan némi immunitást, de a szerelem megfoghatatlan szivárvány, az anyós-após látvány pedig nem vízió, nagyon is tárgyias, és félreérthetetlen.
Még tán horgászni az Ipolyon. Még tán inni egy gorombát, ha végre két napra leszakadnak a nőkről.
Még talán, de semmi egyéb. Még ez sem. Rögtön berúg, elhajtja a folyamőröket az anyjukba, gondolva, majd a vő intézkedik. Aztán beszakítja készséget a fűztuskóba, hiába kéri a fiatalember, öreg, én még egyszer le nem bukok, persze még egyszer, meg megint, ha nem akarja, hogy reggelre kiürüljön a doboz. És azt is mondja, arra is kérleli: papa, ne igyál több rövidet.
Hajnalban öklendezve kelti. Jajgatva. Ettől félt. Fél, nyakonrókázza. Úgy helyezkedik, kivédje a sugarat valahogyan, nejlonzacskót kerít. És egyáltalán: Papa, a szentségit, kértem, hogy ne idd ki az egész üveg szilvát! De ezt csak magában, csak első mérgében. Kicsire, szerencsétlenre nem haragszik, vigyáz rá.
– Túléled, öreg? – kérdezi, sajnálja. – Igyál egy sört.
De nem. Teát kérne.
– Teát? – néz rá, – éppen teát, hajnalban? Milyet, öreg?
– Csalánteát a mérgek ellen – nyögi az após.
De nincs.
Nézi szegény viaszsárga apóst a sátorlámpa fényében, hallja a csalánteát, ugyanakkor az anyós hangján is hallod, csalánteacsalántea, mindenre csalántea. Bütyökre is. Megrázza, hogy az anyós is bejelentkezik a hajnali párába. Teljes átalakulás. Bekeményít, elszántan megrángatja az apóst:
– Nincs csalántea, öreg, nem is lesz, a partra nem hordunk csalánteát. Gyere, iszunk egy hideg sört. Az segít.11
11. Még ilyet! A férfi élete derekán reménytelenül a terrorba, az alávetettségbe csúszik? Setét erdőbe, honnan nem látszik, merre tovább? Nem vált irányt? Végtelen türelmünkkel, végtelen hisztériánkkal elérjük, hogy a férfi élete végül nem más, mint zátony? Maga a zátony, és maga a zátonyra érkezés? Mindezt azért a semmiségért, hogy legyen hová dugdosnotok a farkat? Ennyire egyszerű volna? A nő, mint a fejfájós sátánkisasszony hisztérikus öreganyja lerombolja az önállóságot, az önbecsülést, példát mutat a lányának, sőt meg is követeli, hogy kövesse a példát, mert különben rosszul jár? Így gondolod? Alig hiszem.
De elfogadom, van ilyen szelete. Akad szerencsétlen kisöreg, aki penge legény korában hazavitte a lapost, másutt csinált szakmányban gyereket, lóversenyre hordta a családi ékszert, most meg örül, hogy lyuk van a seggén, örül, ha van ágya valahol, jut szemetes edény, amit levihet. Van. Miért is ne lehetne. De ugyan miért írtad ilyen élvezettel? He?