Kulturális folyóirat és portál

2012. június 10 | Kőrössi P. József | Kultúra

Olvasni és írni a bot két vége

Kőrössi P. József (■): Mai vendégünk költő, író, drámaíró, sőt, van egy gyermekverskönyve is. József Attila-díjas, Déry-díjas. A TündérVölgy című könyvéért megkapta a Palládium-díjat. Endre, arra kérlek, mutassunk be téged. Azt tudjuk, hogy Budapesten születtél, mi ráadásul egész közeli szomszédok is voltunk, te a Szondi utcában, én a Rózsa utcában. Mesélj arról a környezetről, amelyben felnőttél, édesapádról és édesanyádról. Édesapádról majd akkor is fogunk, amikor a művekhez érünk, hiszen a TündérVölgy regényedet aparegényként is szokták emlegetni.

Kukorelly Endre (□): A Szondi utca egy közepesen ismert utca Budapesten. Meglehetősen példaszerű, igazi pesti utca, le van pukkanva, mindig is le volt pukkanva, az én gyerekkoromban viszonylag konszolidáltan volt lepattanva, most meg ilyen vegyes helyzet van. Egyes házakat tataroznak és az tényleg gyönyörű. Én ott laktam mindig, egész gyerekkoromban, és az ember elmegy ezek mellett a házak mellett, kitatarozzák és gyönyörűek. Századfordulós épületek. Vannak rajtuk belövések, nem lehet tudni, hogy második világháborús vagy ’56-os.

■ Van a gyerekkorodnak egy másik helyszíne is, ez pedig Szentistvántelep.

□ Iskolaidőben a Szondi utcában voltam, a nyarakat pedig Szentistvántelepen töltöttem, az apámék az ’50-es években vettek egy kis telkecskét, ráépítettek egy kis beton víkendházat, amiben nem volt semmi. Se víz, se semmi. Nomád körülmények közt laktunk nyáron, szenzációs volt. A TündérVölgy, amiről te is tettél említést, alapvetően ezen a két helyen játszódik. Nem kell nagyon komolyan venni, a háromnegyed része kitaláció, de vannak olyan motívumok, amik meglehetősen kötődnek a valós életemhez, sok minden stilizálva van. Nem ajánlatos, nem érdemes referenciálisan olvasni. Sosem úgy működik, hogy megfeleltetjük a valóságot az irodalommal, de hiába nem így működik, mégis így olvasunk. Ehhez szoktunk hozzá, ez a természetes. Van egy bizonytalanság az emberben amikor olvas, már gyerekkorban. A gyerekek beleélik magukat a mesékbe, belesüppednek, belecsúsznak, de szerintem ők is tudják, hogy nincs hétfejű sárkány.

■ Szerintem ők szeretik elhinni, hogy van hétfejű sárkány.

□ Nem olyan hülyék a gyerekek, mint ahogy mi gondoljuk. Tudják, hogy nincs, de mikor mese van, akkor belépnek ebbe a világba. Mi is így vagyunk, nem? Ha nézünk egy filmet, akkor izgulunk, drukkolunk a szerelmeseknek, hogy jöjjenek össze, holott tudjuk, hogy az két színész, akiknek fizetnek, hogy csókolózzanak. Mégis drukkol az ember, elsírja magát meg idegeskedik, megijed.

■ Azért mondod, hogy amikor olvassuk ezt a könyvet, akkor drukkoljunk neked?

□ Azért mondom, mert az ember óhatatlanul is úgy olvassa ezt a könyvet, hogy ez az én önéletrajzom, pedig egyáltalán nem így van. Egyébként anyukámat érdemes erről megkérdezni, mert amikor megjelent, megmutattam neki. Egy-két óra múlva bejött, letette a könyvet és mondta, hogy ő nem olvassa ezt tovább, mert semmi nem úgy van benne, ahogy volt igazából.

■ A focival való kapcsolatod már akkor elkezdődött? Tudni kell Endréről, hogy az egyik alapítója a magyar írók fociválogatottjának, és egyik oszlopos tagja évek óta.

□ Valóban van egy ilyen focicsapat, különben a ’90-es évek elején alapítottuk, én találtam ki, illetve nem én, hanem voltam egyszer Franciaországban egy írótalálkozón és ott szólt az egyik szervező, hogy nem akarok-e kosárlabdázni, és akkor mondtam, hogy ha lehet focizni, akkor szóljanak. Következő évben meghívták az akkor még nem létező magyar focicsapatot. Utána rengeteg meccset játszottunk, Magyarországon is. Tornákat rendeztünk, erdélyiek is játszottak benne, felvidékiek. Mikor volt a bajnokság, amit az osztrákok és a svájciak rendeztek Bécsben, írók focibajnoksága, azt kétségtelenül megnyertük.

■ Hogy kezdődött ez a focizás? Tudom, neked filozófiád van a fociról.

□ Az én korosztályom két dolgot tudott csinálni gyerekkorában, olvasott és focizott, mármint a fiúk, a lányok nem tudom, mit csináltak. Fogalmam sincs, hogy mit csináltak a lányok. Húgom is ott volt Szentistvántelepen, próbálom rekonstruálni, hogy mit csinált, mert azt tudom, hogy én mivel foglalkoztam. Egész nap olvastam, meg rőzsét kellett vágni, kapálni, ásni. Ahelyett, hogy élveztük volna, hogy van eper, állandóan ásni kellett. Egész nap az volt, hogy boltba kellett menni, meg át kellett menni a szomszéd faluba vízért. Lementünk a Dunára úszni, de amúgy egész nap olvastunk. Kőkemény olvasásélményekre emlékszem. Az apámék szombat délután mindig kijöttek a HÉV-vel Szentistvántelepre, apám aktatáskájában mindig volt valami aktuális könyv.

■ Mindig azt olvastad, amit ő? Nem volt ifjúsági korszakod?

□ Jókai, Verne, Mikszáth, ilyeneket olvastam. Egy idő után beindult ez a Világirodalom remekei, és apukám hozta a köteteket én meg mindig elolvastam. De nem azért, mert sznob gyerek voltam.

■ Az, hogy írni fogsz, az mikor kezdődött?

□ Az is ilyen dolgokkal van összefüggésben. Egyszer a Világirodalom remekeiben a következő könyv a Bűn és bűnhődés volt. Tizenöt éves koromban elkezdtem olvasni, és arra emlékszem, hogy az egy kicsit más volt, mint az addigi olvasmányaim. Valamilyen módon meghökkentett. Van egy gyilkossági szál, de valahogy másképp mennek a dolgok. Nem akarom a mostani agyammal értelmezni. Emlékszem, hogy egy idő után abbahagytam az olvasást, még arra is emlékszem, becsukom a könyvet és elhatározom, hogy annyira érdekes az irodalom, hogy ezzel akarok foglalkozni a hátralevő időmben. És akkor minden más foglalatosságot abbahagytam, sajnos a futballt is. Nagyon lelkes bélyeggyűjtő is voltam.

■ Ott van az egyesületük.

□ Pont akkor költözött oda a Szondi utcába, amikor én abbahagytam a bélyeggyűjtést. Az egy nagyon válságos dolog volt. Minden vasárnap a bélyegmúzeumba jártunk cserélni. Érdekes volt tényleg. A Bűn és bűnhődés hirtelen törölte ezeket a hobbikat. A bélyegezés a tanulás rovására is ment, nagyon komolyan csináltam.

■ Ehhez nem volt köze a csajozásnak?

□ Ezt hogy érted?

■ A bélyeggyűjteményt mutogatni szokták a csajoknak.

□ Reggel az ember elkezd olvasni, és akkor azt veszi észre, hogy délután van. Hihetetlen. Aki ezt gyerekkorában nem éli meg, az szerintem egy nagyon fontos dologról marad le. Belesüppedni és belefeledkezni a szövegbe. Mindenről megfeledkezel, nem érzed, hogy éhes vagy, nagyanyám üvöltözik, hogy menjek már ebédelni, és nincs kedvem, mert nem akarok kijönni. Ha kijövök, észreveszem, hogy éhes vagyok, de bent nem. Az egyik alapvető mániám az, hogy olyan módon kéne az irodalomoktatást átalakítani, változtatni, hogy ehhez az élményhez el kéne kormányozni a gyerekeket. Meggyőződésem, hogy minden gyereket el lehet kormányozni, nem igaz, hogy csak az elit kisfiúk kellene hogy olvassanak, meg az okos kislányok, kisfiúk, akik olyan környezetben nőttek fel, ahol látják a szülők kezében a könyvet. Nálunk anyámék értelmiségiek voltak, olvastak, de nem tudatosan. A körülmények az én életemet úgy alakították, hogy egész nyáron például olvastam, áttevődött télre is, télen a kályha mellett olvasni… Hazamegy az ember az iskolából, egyáltalán nem csinálja meg a leckét, csak ül a kályha mellett és olvas. Fölrémlik, hogy úristen, mi lesz ebből, de nem bírsz kiszakadni. Hátborzongató. Egyáltalán nem arról van szó, hogy… az irodalom, a zene egyáltalán nem biztos, hogy a kognitív szférához tartozik. Nem a gondolkodás van megtámadva, nem azért olvastam, mert okos akartam lenni vagy jól akartam az iskolában szerepelni, vagy művelt akartam lenni. Egyáltalán nem. Beszippantott ez a struktúra, szerkezet, szervezet, ami egy irodalmi szöveg. Olyan módon szállja meg az ember egész lelkét, szervezetét, énjét, hogy egybeolvad vele. Ez egy nagyon brutálisan erős zsigeri boldogság. Az élvezet kategóriájába tartozik.

■ Mi jobb: olvasni vagy írni?

□ Olvasni és írni a bot két vége. Aki olvas, a jó olvasó, a zseniális olvasó, aki nem azért olvas el egy könyvet, hogy megtudja, mi lesz a vége, hanem azért, mert élvezi a szöveget, az ugyanolyan potenciálisan zseniális író is lehet. Meggyőződésem, hogy minden ember, aki itt ül, meg megy az utcán és fogalma sincs arról, hogy mi az irodalom, minden ember képes arra, hogy olyan szövegeket állítson elő, amiktől én is meg te is hanyatt dobjuk magunkat. Mindenki képes rá, ugyanis nem arról van szó, hogy vannak tehetséges emberek, akik tudnak írni vagy annak születtek. Ezt el kell felejteni. Ezt azok az emberek mondják, akik ebben érdekeltek. Az a véleményem, hogy potenciálisan mindenkiben benne van ez. Kétségtelen, hogy a legtöbb emberben benne is marad. Saját magához nem tud hozzáférni. Arról van szó, hogy nem tud igazán befelé merülni. Az „én” az igazából megfoghatatlan. Ha autentikus vagyok és őszintén beszélek, akkor az nem igaz, hogy az nem érdekes. Illetve megfordítom. Csak az az érdekes. Nem az az érdekes, hogy ki mennyire technikásan tud írni, rajzolni, zongorázni, hanem hogy mennyire brutálisan tud az énje kifelé beszélni belőle. A tehetség szerintem egyenlő azzal, hogy az ember tud autentikusan és őszintén beszélni. Mindenki tud, vagy csinál egy gesztust, amit senki sem lát. Például megy a paraszt a szántásban és köp egyet. Ő sem látja magát kívülről, nem reflexíven gondolkodik, hanem csak él bele a világba. Őszintén adja elő magát. Ez hátborzongató látvány. Mindenki képes autentikus gesztusokra, a legkockafejűbb, a legbegyöpösödöttebb, betokosodottabb, legelrontottab, legtéglafejűbb ember is élete során milliárd autentikus gesztust csinál, de nem tud róla, mivel nem reflektált. Nem gondolkodik el rajta, nem veszi észre. A reflexió az, amikor, Moliere nem tudom, melyik darabjában van az, hogy rájön a polgár arra, hogy ő prózában beszél. A három testőr volt gyerekkoromban az egyik kedvenc könyvem, és abban van egy olyan rész, hogy hogyan halt meg Porthos. Ő volt a nagydarab buta, valami vívás van, és akkor fut Porthos és egyszer csak megáll, és elgondolkodik, hogy milyen érdekes a futás. Teszed egyik lábadat a másik elé. Ezen elkezd csodálkozni és nem tud már futni. Ez egy metaforikus dolog. Az emberek kilencvenkilenc százaléka benne ég ebben a dologban. Az ember azért nem tud írni vagy festeni, mert amikor rájön, akkor annyira megijed, sokkolja ez a dolog, hogy abbahagyja. Millió ilyen tapasztalat van, egyszerű emberek beszélgetnek, én meg tátott szájjal hallgatom.

■ Móricz is ezt csinálta, le is jegyzett mindent.

□ Igen, mert belülről beszél, nulla megjátszás, főleg ha be van rúgva, nem is tud. Olyanokat mondanak, hogy egyszerűen azon jár az eszem, miért nincs nálam magnó, miért nem veszem föl. Akinek jó a memóriája, le tudja jegyezni, de ha lejegyzed, az már nem olyan. Az is fontos, hogy milyen hangsúlylyal mondja, pont azokat a szavakat használja, amiket kell, telibe trafálja, mert intelligens, okos, csak egyszerű ember. De abban a pillanatban, ha odadugnék egy kamerát, akkor megállna a tudomány, művileg nem tudja előállítani, természetesen tudja előállítani. Sírnánk, nevetnénk a történeteken, ha felvennénk magnóra. Jobb, mint az összes technikás írónak az összes kiagyalt hülyesége. Az irodalom nem technika, hanem autenticitás kérdése. Attól, hogy valaki autentikus szöveget nyom, attól még nem művész. Vegyünk egy három-négy éves gyereket, minden mozdulata autentikus, bár már a mamánk hasában sem vagyunk teljesen magunk. Az autentikus azt jelenti, hogy teljesen magad vagy. Egy vagy a létezéssel. Az ember, amikor elkezd szocializálódni, akkor elkülönül egy kicsit, kisasszézik a létezésből, kivonja magát, és a végén nagyon műanyag lesz. Mi valamennyien, beleértve én is, nagyon műviek vagyunk. Az a művészet, az a kunszt, amikor ezt az autentikusságot, ami egy gyereknél vagy egy bolondnál… a társadalom két rétege, amelyből jön ki folyamatosan az énje, korlátlanul. Egy gyerek is csak így tud, ő még nem tud szabályosan viselkedni, kúszik-mászik. Egy kis lényecske, aki saját magát képviseli, semmi mást. Van egy Szűcs Miklós nevű festő, akinek egyszer a kiállításán voltam. Nagyon érdekes volt, akkor tudatosult bennem, súlyos példa volt arra, hogy mi is az igazi. Ez a Szűcs Miklós egy nagyon jó festő, ott voltak a falon a szuper képei tényleg. A kiállítás megnyitóján a pofa, aki felolvasott egy vicces szöveget, az is nagyon jó volt. Az ember nézi a képeket, hallgatja a szöveget, és közben a Szűcsnek ott volt az unokája, egy három-négy éves kislány. Állt a Miklós előtt, az meg rátette a fejére a kezét. A kislány már azt tudta, hogy nem kell kiabálni meg csúszni-mászni, de még igazából nem tudott viselkedni. Emlékszem rá, hogy én csak azt a kislányt bírtam nézni. Olyan tökéletesen saját maga volt, hogy az hihetetlen, és ehhez képest a műalkotások le vannak szarva. Már elnézést a kifejezésért. Nagyon nagy művészek, valljuk be, öt-tíz a világtörténelem során tudta elérni ezt a mindent elsöprő autenticitást. Nagyon pici pár pillanatában tudta produkálni azt, amit egy négyéves gyerek.

■ Te tanítasz az Író Akadémián. Mesélj erről.

□ Ezekből a mondatokból látszik is, én ezeket nyomatom azoknak az embereknek, akik úgymond hozzám járnak, de csak azért mondom, hogy hozzám járnak, mert én kapom a pénzt. Hozzám járnak, öszszejárunk. Az ember a saját szövegét nem látja rendesen. Nagyon jó, ha van egy másik ember. A Magyar Író Akadémiára olyan emberek járnak, akik írni szeretnek. Van köztük egy írónő, orvos, mérnök, egész fiatal gyerekek. Írni akarnak, járnak hozzám, és akkor ott beszélgetünk szövegekről. E nélkül nem lehet ötről hatra jutni. Hát lehet, mikor az ember ilyen Münchhausen báróként magát rántja ki, nem tudom, honnan, a sárból, a mocsárból. Lássuk be, az jó, ha valaki besegít ebben a dologban.

■ Én nem nagyon tapasztaltam, bár még nem sok idő telt el, hogy valamelyikből is profi író lett volna.

□ Nem kell, hogy profik legyenek. Először is mi az, hogy profi? A profi az, hogy megél belőle. A profi focisták abból élnek, hogy fociznak, más emberek, akik ugyanezt csinálják, nem kapnak érte pénzt. Az, hogy kiből lesz profi futballista és kiből nem, az majdnem hogy a véletlen kérdése. Én ismerek vagy tizenöt olyan csávót, akik ha olyan helyzetbe tudtak volna kerülni, hogy jó edző, meg nem tudom, mi, sokkal jobbak lennének, mint Ronaldinho. Én ismerek tizenöt ilyen fiút, csak pechesek voltak, mert abban a bizonyos korban nem kapták meg azt, amitől profik lehettek volna, maradtak „csak” így. A képességük legalább olyan jó, mint egy profinak. És az íróknál is így van. Teljesen véletlen az, hogy egy ember milyen hatások közé kerül bizonyos életkorban. Félreértés, hogy azok lehetnek írók, akik erre születtek.

■ Valamiféle tehetség, képesség csak kell. Valami plusz, ami csak benned van meg. Nem?

□ Az én véleményem szerint az a tehetség, ha az ember ki tudja hozni magából azt, hogy bizonyos pillanatokban ugyanolyan autentikus legyen, mint egy gyerek, mint egy bolond, mint egy paraszt, aki nem tudja. Ha szöveggel, művileg meg tudod oldani, ha tudatosan meg tudod csinálni, pénzért elő tudsz állítani egy olyan szöveget, ami azt a hatást kelti, mint az én fent említett gyerekem. Ismertem egy embert, amikor társaságban volt, összevissza beszélt minden hülyeséget, de valahogy nem lehetett nem rá figyelni. Annyira szuggesztív volt ez a nulla kontroll, az énnek a folyamatos áradása. Egy idő után megunod és idegesít, meg eleged van. A műalkotások autenticitása abban különbözik, mondjuk, egy gyerekétől vagy bolondétól, hogy formált, határolt. A nem formált egy idő után parttalan hömpölygéssé alakul, ami már sok. Minden szöveg autentikus de egy formátlan dolog dől ki belőle, és már sok. Az a kunszt, amikor az ember autentikus szöveget állít elő, de hihetetlenül korlátozni tudja. A kőkemény formában tartása az autentikusságnak. A nagy művek ilyenek.

■ Menjünk vissza az Író Akadémiához. Mi lesz ezekkel az emberekkel?

□ Nem tudom. Ez egy olyan akadémia, ahol százezret kell befizetni, baromi drága, az embereknek nem tudom, honnan van erre pénzük. Százhúsz-százötven ember jelentkezik minden évben. Rengetegen írnak, és én mindenkit biztatok, mert szórakoztató, e nélkül véleményem szerint nem lehet meglenni. Az írásnak tükör funkciója van. Az ember reggel belenéz a tükörbe, és bele is kell nézni, nem szabad a gyerekeket sem lebeszélni, csak nézzék magukat, mert iszonyú fontos. Folyamatosan meg kell nézzem, hogy milyen vagyok, sokat ad hozzá, hogy össze tudjam magam szedni, hogy egy legyek, valami módon fogalmam legyen az énemről. Az írás ilyen tükör funkció, csak a lélekre vonatkozik. Azért jó az írás, mert az ember, mikor ír, akkor van egy kis esélye rá, hogy megnézze később és valamit lásson saját magából. Szerintem ez az útja, hogy az ember valamilyen szinten megtapasztalja önmagát, mert egyébként fogalmad sincs, hogy ki vagy. Az emberek igazából nem is nagyon foglalkoznak azzal, hogy milyenek, a lelkükkel foglalkoznak a legkevésbé, na most az írás pontosan ilyen tükör. Ezek az emberek, akik ide járnak, minimum több fogalommal fognak bírni önmagukról, mint azok, akik ezt nem csinálják. Gazdag emberek pszichoanalízisekre járnak, ez is egy módja az énhez való hozzáférésnek, de az írás ennél először is olcsóbb, meg mindig kéznél van, és szerintem jobb is. Ha az írás szóba is kerül, az egy plusz, nem csak tükör. Az írás olyan, mint egy pillanatkép, évek múlva is magadra ismersz, ha már nem is az vagy, mint az a szöveg, amit tizenöt éve írtál. A lelkem arculatát, struktúráját látom optimális esetben. Ezekkel az emberekkel nem tudom, mi lesz, vagy igen, vagy nem, semmi, egyáltalán nem azok járnak ide, akik a legjobbak lennének.

■ Azt vettem észre, hogy azok az emberek önmagukat akarják valamilyen formában érvényesíteni, ez egy lépcsőfok.

□ Ez egy legális dolog, ebben semmi rossz nincsen. Ha pusztán csak önérvényesítésre használják, akkor félreértik. Lenyűgözöm őket, most picit azért viccelek, de a hatásom alá kerülnek, már úgy érzik, hogy nélkülem nem tudnak meglenni, aztán hazamennek és elfelejtik. De nem mindent, egy kicsi azért marad. Boldogan járok gimnáziumokba, ahol fiatalokkal lehet beszélni, húsz perc kell, amíg egy kicsit fellazítom őket, hogy lássák, én egy normális ember vagyok. A gyerekek mit tanulnak az iskolában? Azt tanulják, hogy az írók baromi öreg bácsik, vagy már meghaltak, bronzszobor formájában funkcionálnak. Ezt tudják a gyerekek, és akkor jön egy ember és azt mondja, hogy ő ír, akkor azt mondják, hogy „már meghaltál százötven éve, húzzál innen el”. Egy idő után észreveszik, hogy ez ennél sokkal normálisabb, aztán már lehet velük irodalomról is beszélni, a végén már olyan haverságba kerülünk, hogy el sem akarnak engedni és megyünk este a kocsmába.

■ Mit hozott neked a foci? Mit kaptál tőle, és miért olyan fontos?

□ A futball az én korosztályomnak egy meghatározó szocializáló tere volt, kisfiúként. A szülők ebből ki voltak iktatva száz százalékig. A Szentistvántelepen voltak gyerekek és akkor minden este fociztunk. Én egy pesti úrifiú vagyok, aki oda megyek nyáron, oda megyek a pályára, kicsit aggódom, hogy mit fognak hozzám szólni. Egy darabig állok, a szemük sarkából néznek, aztán valahogy beállok. Amíg nem állok be, van köztünk ez a beláthatatlan távolság. Megszólítani egymást? Teljesen kizárt! Ők ismerik egymást, én egy más vagyok, más a tornacipőm, a gatyám. Szentistvántelep tizenöt kilométerre van Budapesttől, de mintha fényévnyi távolság lenne. Amikor belépsz a pályára és elkezdesz focizni, ott csak az számít, hogy te mit csinálsz, és abban a pillanatban bevettek. Látják, hogy jól nyúlsz a labdához, már be vagy véve. Hirtelen mész a hierarchián előre. Aki ezt a szocializációs mechanizmust nem éli meg gyerekkorában, azzal baj lesz.

■ Frusztrált felnőtt lesz?

□ Én meg tudom mondani, hogy egy kisfiú focizott-e vagy nem. Egy felnőtt férfiról megmondom. Nálunk mindenki focizott. Azok is fociztak, akik nem lettek bevéve, a Döme, a Dagi, a Pufi, a Nyafi. Akiket nem vettek be katonának, ha a faluban nem váltál be katonának, akkor a lányok átnéztek rajtad. Csak az a legény, aki beválik. A mai generációval egy picit más a helyzet, ma már nem így fociznak a gyerekek. Akik jól fociznak, azok bekerülnek egy ilyen iskolába, profi szakmai futballképzést kapnak, egy mai tizennégy éves kisfiú jobban tud focizni, mint én tudtam. Tíz- és tizenöt éves korodban megtanulod ezeket a hihetetlenül fontos játszmákat, hogy a fiúk hogy játsszák le egymás közt a hierarchiát. Megtanulsz győzni, veszíteni, megtanulod, hogy ne csaljál, ez őrült fontos, hogy bemondd, hogy kint volt a labda, hogy gól volt vagy nem volt gól. Eleve nem mondják be a gyerekek. Emlékszem, saját magamon látom, hogy üvöltöztünk, lecsalóztuk egymást egy ideig. És aztán rájöttünk egy idő után, hogy nem jó úgy győzni, hogy tudom, hogy csaltam. Akkor hiába győztem, nincs az a kéjes érzés. A vereséggel is ugyanígy van. Muszáj fair módon focizni ahhoz, hogy én jól érezzem magam. Meg nem az a jó csapat, amiben a legjobb játékosok vannak. Vannak a választások, a két góré választ, a hierarchiában a két legerősebb fiú.

■ Az se mindegy, hogy hányadiknak választanak.

□ Annyira nem mindegy, hogy azt nem tudom elmondani. Azok a gyerekek, akik kevésbé jók, azok nagyon messze mennek a választótól, hogy ne tudják meg, hogy hányadiknak választották őket. Ha én választok, akkor egyáltalán nem a barátomat választom, nagyon durván hangzik, de így van. Sőt, ha a barátom kétballábas, nem választom meg, de ha véletlenül muszáj megválasszam, mert a végén hozzám jut, akkor bosszankodok! Szörnyen hangzik, beismerem. Pontosan tudom, hogy kit kell választani, nem tudok tévedni. Ha erősebb a csapatom, mint az ellenfélé, azt hiszed, hogy jól érzem magam foci közben? Nem érzem magam jól. Én azt szeretem, hogy egy kicsit gyengébb csapatban legyek, mert akkor, ha kikapunk sincs nagy baj és ha győzünk, akkor az frenetikus érzés. Ők is tudják, hogy erősebbek, mi is tudjuk, de összeszedjük magunkat és helytállunk. Ezeket kell megtanulni gyerekkorban.

■ Kik vannak benne a Magyar Íróválogatottban?

□ Húszan vagyunk, azt hiszem. Kőrösi Zoli, Garaczi László, Németh Gábor, Farkas Zsolt, M. Nagy Miklós műfordító, az Európa Könyvkiadó helyettes főszerkesztője, Balázs Attila, aki egy délvidéki, Budapesten élő író, ő a kapus. Csomóan vannak.

■ Én már mondtam neked többször, te nem igazán fogadod el, azt szoktam mondani, hogy lassan és nehezen indult a pályád. Tény, hogy írtál, nehezen mutattad meg az írásaidat, valahol meg is jelent, aztán egy időre abbahagytad. Az egyetemi lapnál is volt szereped. Aztán történt valami, és azt szeretném, ha erről beszélnénk, amikor te talán véletlenül kapcsolatba kerültél a párizsi Műhely-esekkel. Azért is mondom, hogy beszélj erről az időszakról, mert szerintem itt kevesen ismerik. Nyilván hallottak róla, de hogy kik is voltak ennek a lapnak a jeles szerzői és szerkesztői, azt talán kevesen tudják. És itt van egy fontos név, az Erdélyi Miklósé, akit tudom, hogy te nagyon tisztelsz. Hogy kerültél ki Párizsba hozzájuk?

□ Én huszonkét-három éves koromban öt évre abbahagytam az írást, mert akkor úgy gondoltam, hogy vannak a tehetséges emberek, meg a többiek, akik vágyakoznak ez után a dolog után. Mindenkit nagyon tiszteltem, aki publikált. Aztán amikor elkezdtem publikálni, rájöttem, hogy ez nem is olyan nagy dolog. Na szóval abbahagytam ezt az egész dolgot, azt éreztem, hogy ez nekem nem fog menni. Néztem az irodalmat, és nem nagyon tetszett nekem, arra gondoltam, hogy olyan nem létezik, hogy mindenki rossz, kivéve én, képtelenség ilyet gondolni. Rosszul gondolkodom erről az egész kérdésről, irodalomról, abbahagytam, és öt évig nem is írtam, nem is olvastam irodalmat. Történelem szakos voltam, történelmi szakirodalmat olvastam, ezzel foglalkoztam. Egy idő után ez annyira rosszul érintett, hogy folyamatosan depressziós voltam. Egyszerűen rosszul éreztem magam a bőrömben. Éreztem, hogy engem érdekel a történelem, meg szórakoztat is, de nem fog menni. Nem leszek történész, mert annyira nem érdekel. Nagyon akartam, de nem. Egyszer csak fogta magát a lelkem, a testem, a szervezetem, és fellázadt. Eldöntöttem, hogy én írni fogok, nem baj az, ha a kutyának sem kell és nem fogják olvasni, nem fog megjelenni, de mégis ez érdekel engem és ezt fogom csinálni. Párizsban csináltak egy irodalmi lapot, Magyar Műhely néven, ’56-os emigránsok kezdtek el csinálni, egy avantgárd lap volt. Minden második évben csináltak Párizsban egy irodalmi összejövetelt, ahol nyugati magyar írók jöttek össze, és meghívtak Magyarországról is, meg Erdélyből is. Ott volt az egész nyugati magyar irodalom. Az a különbség a nagy tömbben együtt élő magyarok írói meg a nyugati, egyik washingtoni, a másik Puerto Ricó-i, harmadik párizsi, ahol nem is nagyon vannak magyarok, ezek az írók tényleg azért írnak, amatőrök, de a szónak nem abban az értelmében, hogy rosszak, hanem ők adják ki a saját könyveiket, azért csinálják, mert akarják csinálni. Ez nagyon tetszett, hirtelen ebben magamra ismertem. Arra gondoltam, amikor visszatértem az íráshoz, hogy nekem úgysem fog semmim megjelenni, elég nagy darab gyerek vagyok, majd elmegyek vagont kirakni, meg havat lapátolni. Fizikai munkát fogok végezni, és majd otthon magamnak passzióból írogatok. Így lesz az életem. Ez most nem retorika, amit mondok, halál komolyan gondoltam. Mentem egyszer a történelem szeminárium terem felé, egyszer csak megálltam a folyosón, megfordultam, átgondoltam, elöntött egy őrült nagy boldogság, nem kő, hanem egy egész Himalája legördült rólam. Arra gondoltam, hogy szabad ember vagyok, azt fogok csinálni, akit akarok, és semmi nem érdekel, semmi elvárás, sem az anyukámék otthoni szeretetteljes pressziója, hogy én most már tényleg legyek egy normális polgár ember, aki már rendesen keres pénzt, satöbbi. Házasodjak már meg, legyenek gyerekeim. Ezekkel akkor úgymond szakítottam, arra gondoltam, hogy így úgysem lehet megházasodni, hogy az ember havat lapátol. Úgy nevelkedtem, hogy felelősségteljes férfiúként meg kell állni a helyedet, de ezt nem csináltam. Meghoztam ezt a döntést és utána már szerencsésen alakultak a dolgok, például a párizsi kimenetelem.

■ Hogy kerültél Párizsba?

□ Odapofátlankodtam erre a párizsi konferenciára. Háromévente lehetett nyugatra menni, kimentem egy barátommal. Nagyon helyesek voltak, adtak egy szobát, felolvastam pár szöveget, amit akkor írtam, és hirtelen sikere lett. Nem akarom magam összehasonlítani velük, mert nagyon nagy emberek voltak, iszonyú kedvesek voltak velem. Ők maguk is így dolgoztak, nem az önérvényesítés miatt csinálták ezt a dolgot, hanem mert ők íróknak gondolták magukat.

■ Néhány nevet említs közülük.

□ A párizsi Magyar Műhelyt hárman szerkesztették, Nagy Pál és Papp Tibor, akiknek polgári foglalkozásuk nyomdász volt, ők maguk állították elő ezt a folyóiratot, meg egy avantgárd költő, Bujdosó Alpár, aki Bécsben élt. Továbbá Sipos Gyula, írói álneve Albert Pál kritikus.

■ Róla mondjuk el, hogy ő az, aki az emigrációt a Szabad Európán kívül más fórumokon is tájékoztatta a Magyarországon megjelent könyvekről, recenziókat írt vagy mondott pontosabban. Egy nagyon kedves, őrült emberről van szó.

□ Mindent tudó ember.

■ Mindent tud, a hetven felé közeledik, és egy könyvet tudtak neki összeszedni, hogy szabályosan a lakásából szedegették őt kedvelő emberek a kéziratokat. Ő nem tartotta nyilván, nem törődött velük. Így jelent meg egy könyve öt vagy hat évvel ezelőtt. Mindennel tisztában volt, ami a magyar irodalomban történik, akárhol, Felvidéken, Erdélyben vagy Magyarországon.

□ András Sándor, egy washingtoni költő, filozófus, esszéista – vele később nagyon jó barátságba kerültem –, ő volt az, aki engem először komolyan vett. Nagyon tanulságos volt, fogta magát, odajött hozzám és azt mondta, hogy nagyon tetszett, amit felolvastam, meghívott egy sörre. Kimentünk, sosem felejtem el, iszonyú meleg volt, augusztusban. Ültünk, és csodálkoztam, hogy ezek a nálam idősebb emberek elkezdenek velem kollégaként beszélni. Egy magyarországi író ezt nem csinálná, mert egy magyarországi az profi valamilyen értelemben, mert meg kell éljen ebből. Aki benne van a szakmában, annak az az érdeke, hogy minél jobb helyre kerüljön, és jönnek a fiatal kis konkurenciák. Visszatérhetünk a futball-metaforára. Ha benne vagyok egy csapatban, akkor nekem kettős érdekem van, hogy jöjjön egy zseniális ifjú, mert akkor jobb lesz a csapatom, viszont ha jön, akkor lehet, hogy kitúr engem. Ez logikus, nem? Ha azt akarom, hogy jó legyen a csapatom, akkor az az érdekem, hogy jó játékosok legyenek benne, de ha túl sok jó játékos van, akkor lehet, hogy én ki fogok ebből esni. Ez brutális és durva, de ilyen az élet.

■ Hogy oldod meg?

□ Ezt nem lehet megoldani, csak öniróniával. Egyrészt ha az ember olvas egy nálánál fiatalabb fiútól vagy lánytól egy olyan szöveget, ami jó, akkor elönti a sárga irigység. Aki nem vallja be, azt is elönti. Ugyanakkor az is bennünk van, hogy jó lenne, ha jönne valaki és olvashatnék valami jót. Ez a kettő egyszerre működik.

■ Tudni lehet rólad, hogy te elég sok fiatalt terelgettél, meg nemcsak fiatalt, hanem olyan írókat is, akik nem tudják magukat adminisztrálni.

□ Tudom mit jelent az, ahogy említettem, én öt évig ki voltam szorítva, vagyis magamat kiraktam. De miért? Mert minden fiatal megtapasztalhatja, hogy ez az irodalom egy fontos dolog, hála a jó Istennek, a magyar kultúrában. Ennek megfelelően minél fontosabb egy terep, annál nehezebb bekerülni, meg ugye pénz is van benne. Nehéz bekerülni, ugyanakkor az ember azt látja, hogy ilyen félistenek járkálnak az irodalomban, ha nem vagy benne, így látod. Milyen nagy ember, megjelent három sor verse! Én nagyon tiszteltem, akik benne voltak. Olvastam és szuggeráltam magam, hogy tessen már nekem! Ha nem tetszett, akkor meg azt gondoltam, hogy az nem létezik, már nyolcvan kötete jelent meg, és én olvasom és nem tetszik nekem! Ez képtelenség, nem? Nyilván arra gondoltam, hogy én vagyok a hülye, buta, ostoba. Mivel magam megtapasztaltam, hogy milyen nehéz ide belépni, mint a pankrátoroknak a ringbe. Belépek, kapok egyet, egy akkora maflást, hogy kirepülök. És akkor általában két dolog van, az emberek kilencven százaléka, főleg a nők… ezért van kevés nő az irodalomban, mert kap egy pofont, megijed és nem megy oda. Nem is kell neki behúzni, már megijed, hogy látja, ahogy a férfiak az irodalomban gyepálják egymást, micsoda harc van. A fiúk túlteszik magukat rajta, mert ők fociztak. Be kell menni oda, és akkor vagy kapok egy hatalmasat, vagy én vagyok az erős csávó és nem mernek megütni, hanem bevesznek. Általában levernek, mint vak a poharat, aztán nagy nehezen beengednek, ha beengednek.

■ Endre, a TündérVölgy 2003-ban jelent meg, azt gondolom, máig a fő műved. A Palládium-díj igen jelentős elismerés.

□ A díjat nem nagyon érdemes emlegetni, megkapod, nagyon jó, főleg ha még pénz is jár érte, de azért lássuk be, ez aztán végképp, egyáltalán nem érdekes. Arany Jánosnak milyen díjai voltak, senki sem tudja, csak a szövegeit tudjuk.

■ Ez egy elismerés.

□ Bármilyen visszajelzést kap az ember, az jó.

■ Aparegényként aposztrofálták, és valóban abban az időben jelent meg, amikor Esterházy Péter Harmonia caelestis regénye is meg Spiró Fogság című regénye. Ezekről is így írtak. Te annak tekinted-e? Nagyon szép az alcíme, tehát TündérVölgy avagy Az emberi szív rejtelmeiről. Volt-e valami tudatosság? Nagyon szépen szól, egy apáról. Be lehet azonosítani, hogy a mintád a te édesapád, valami fantasztikus szeretettel nézel rá.

□ Persze ez normális, de ez egy elemző szöveg, legalábbis én annak akartam, hogy az legyen. Meg akartam érteni az egész viszonyomat az apámmal. Minden férfi negyven és ötven között próbál szembenézni az apjával, aki vagy él, vagy nem él, általában nem, az enyém sem élt már akkor. Miért pont úgy csinálta az életét, meg én miért úgy viszonyultam hozzá. Igen, ez egy alapmotívuma a könyvnek. Pontosan úgy kezdődött, hogy elkezdtem egy írást, és akkor egy idő után, mikor már volt vagy huszonötezer karakter, akkor rájöttem, hogy ezt sokáig fogom csinálni. Addig fogom csinálni, míg ki nem jön belőle, ami benne van.

■ Mennyi ideig tartott?

□ Ezt sokáig írtam, kilenc évig nagyjából. Mondjuk, másfél évre abbahagytam, míg a Rom című regényemet írtam, amiben megpróbáltam leírni, hogy milyen volt szerintem a szocializmus meg kommunizmus.

■ Nagyon ironikus könyv, ez pedig igen szeretetteljes, nagyon más a kettőnek a nyelve. Miért nem ezt folytattad inkább?

□ Megakadtam benne. Volt egy olyan pillanat. Hosszú történet, hogy miért, nem mennék most bele, de magánéleti dolog, megtámadtak. Meghökkentem, elment a kedvem az írástól is, amikor meg visszajött, nem bírtam visszalépni ebbe a könyvbe és inkább mást csináltam. Iszonyú sokat dolgoztam rajta.

■ Nem érződik a törés.

□ Jól össze van dolgozva.

■ Sok-sok apró történetből áll, a tagolása, szerkezete olyan, hogy bármikor abbahagyható, könnyen olvasható.

□ Igen, rafinált, olvasó-becsapós módszer. Az olyan szövegeket, amik egyben vannak és csak egy-két bekezdés van, főleg ha lepedőnyi újságszövegek, nem bírom elolvasni, képtelen vagyok. Elkezdek szédülni a betűtengertől.

■ Két dologról szeretnék még veled beszélni. Az egyik nagyon érdekes, és szerintem ebben a körben is sok mindenkit izgat. Alkalmanként fölröppen az a „hír”, hogy Ottlik Iskola a határon című regényét nem ő írta. Ebben sok évvel ezelőtt neked is volt részed, abban, hogy felröppent. Szeretném, ha elmondanád, mert nagyon sajátos koncepciód van, ami ráadásul megint édesapádhoz kötődik.

□ Nem tudom, ez mennyire érdekli, a jelenlévőket.

■ Biztos, hogy érdekli.

□ Ottlik Iskola a határon című regénye a kedvenc könyvem, azt sosem mondtam, hogy nem ő írta. Én csak azt mondtam egyszer teljesen véletlenül, mikor megjelent Ottlik Buda című regénye, elolvastam és írtam egy kritikát, recenziót, amiben azt írom – nem tudom, emlékeznek-e, van az Iskola a határonban egy rész, ami idézőjelben van írva, kicsit másképp mesél az író. Akkor lép ez be, mikor írja az író, hogy kaptam egy spárgával átkötött kéziratot. Mikor elolvastam a Budát, arra gondoltam, hogy ez, hogy ő kapott kéziratot attól a szereplőtől, akit az Örley István íróról mintázott, gyerekkorukban együtt játszottak az iskolában, ez igaz. Én pusztán csak azt írtam, hogy Ottlik beledolgozta Örley István kéziratát a saját regényébe. És ebből lett egy botrány, hogy megszentségtelenítem Ottlik emlékét.

■ Mi az oka annak, hogy egyik műve sincs ilyen jól megírva? Szó szerint rossz mondatok halmaza, akármelyik könyvét nézed. Az Iskola a határon pedig remekmű.

□ Hát azért az túlzás, hogy rossz mondatok halmaza, ő ilyen, egykönyves szerző. Vannak más könyvei is. Az Iskola a határont katona koromban olvastam, őrült nagy hatással volt rám, mert pont azokat a mechanizmusokat írta le, amik katonaságnál is megvannak, azzal a különbséggel, hogy akkor én voltam tizenkilenc, a regényben a kisgyerekek meg tízévesek. Mai értelemben ötödikes általános. Hihetetlen. Berakják egy ilyen hihetetlen helyzetbe, a nagyobbak terrorizálják őket. Aki ezt az iskolát megcsinálta, ment tovább és katonatiszt lett. Ottlik is, meg Örley is az volt. Olyan, mint az apám. Neki gyárilag nem volt fantáziája, a fantázia ki van iktatva a nevelés során. Nem lehet nekik se fantáziálni. Ők állandóan a valóságra fókuszálnak. El kell találni a céltáblát, nincs fikció. Az apámban azt láttam, hogy így működik nála. Az Ottlik szövegéből az derül ki számomra, hogy ő is ezt csinálja, nem talál ki semmit. Azt, ami volt, azt próbálja pontosan leírni, módosítja. Általában senki nem tud egyből betalálni a célba. Nem valamit akar eltalálni, hanem konkrétan pont azt. A valóságot próbálja telibe találni. Odalő egy mondatot, majd még egyet. Egy jó találat van, és a többit mint író nem szedi ki. Mikor katonák voltunk, nekünk azt mondták, hogy lábra kell célozni. Csak a fejét kell eltalálni.

Elhangzott 2009. május 22-én a nagyváradi Városi Művelődési Házban.

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu