Kulturális folyóirat és portál

2013. december 8 | Kőrössi P. József | Kultúra

Úgy kell írni, hogy a történet maradjon ki a szövegből

K. P. J.: Először szeretném, ha a szülővárosodról, Szatmárnémetiről mesélnél, a gyerekkorodról. Szerencsés dolog Szatmáron születni, gondoljuk csak Páskándi Gézára. Mennyi ideig éltél Szatmáron és hogyan lettél mérnökből író?

L. Zs.: Idefele jövet volt bennem is egy gondolat, hogy mi a különbség Nagyvárad és Szatmár között. Valakitől az előbb hallottam, hogy a szatmáriakról azt tartják, vagy disznót vágnak, vagy disszidálnak. Ez teljesen jellemző, ugyanis az iskolatársaim négyötöde nem él Szatmárnémetiben, sőt nem él Romániában. Én is disszidens vagyok. Mérnökit végeztem, de már negyedéven ott hagytam. Novellákat írtam akkoriban az Ifjúmunkásba, elintézték nekem, hogy almérnöki diplomát kaphassak, mert az Ifjúmunkásba fel is akartak venni. Ez ’84-ben volt. ’77-ig éltem Szatmáron, Kolozsváron hat évig éltem, megvártam, míg a feleségem végez. ’84-től ’89-ig helyettes tanár voltam egy kis faluban, vagy épp munkanélküli voltam.

K. P. J.: Mit tanítottál?

L. Zs.: Mindent. Tornát nem tanítottam, mert azt az igazgató akarta tanítani.

K. P. J.: Miért műszaki pályára készültél?

L. Zs.: Matematika-fizika osztályba jártam, ez heti nyolc óra mateket jelentett. Adott volt, hogy egy ilyen szakra menjek. Amikor az érettségi dolgozatomat kijavították, akkor Láng Gusztáv – aki névrokonom csupán – volt az elnök, s behívott magához. Azt mondta, hogy mi szegről-végről rokonok vagyunk, mert mi nem svábok vagyunk, hanem cipszerek, vagyis szepességi szászok. Azt mondta, hogy jó a magyar dolgozatom, de reméli, hogy nem bölcsészkarra megyek, mert az a leglinkebb szak, nehogy oda menjek. Nem is oda mentem.

K. P. J.: Tizenkilenc évet töltöttél Szatmáron. Milyen volt ez a város?

L. Zs.: Rendszeresen visszajárok.

K. P. J.: Hány éves korodban kezdtél el közölni?

L. Zs.: Huszonhárom.

K. P. J.: A tapasztalatok már megvoltak?

L. Zs.: Igen. Nem volt bennem olyan, hogy én író legyek.

K. P. J.: Most van?

L. Zs.: Most sincs. Nem szoktam erre gondolni. De visszatérve a kérdésedre: Szatmár álmodó város, mindenki álmodott, másik dimenzióban éltünk. Már nagybátyáim is ezt mondták. Ők tanárok voltak. Nagyapám tímár volt, de már az ő gyerekei tanárok voltak, meg tudták fogalmazni, hogy mi van körülöttük. Nagyapám is, csak nyilván más volt az értelme annak, amit ő mondott. Ők is azt mondták, hogy innen már száz éve mindig csak elmennek.

K. P. J.: A könyveid nagy része a pécsi Jelenkornál jelent meg, talán mondhatom azt is, hogy a jelentősebb könyveid ott jelennek meg. Ennek mi az oka? Az írószövetségé díját mikor és melyik könyvedre kaptad?

L. Zs.: A Szomszéd nőre kaptam, öt éve.

K. P. J.: És ez hogy történt? Azt nagyjából tudom, hogy hogyan lesz valaki Déry-díjas vagy József Attila-díjas, de hogyan kap valaki egy magyar nyelvű könyvért díjat a Román Írók Szövetségétől? A magyar tagok döntenek, vagy valami szakosztály?

L. Zs.: Azt nem tudom, de megjegyzendő, hogy ez romániai írószövetség, nem román írószövetség. 1989 után Szász János a magyarokat, akikről tudta, hogy könyvük jelent meg, beírta. Nagyon jó érzés volt egy kongresszuson, amikor a román írók azt mondták, hogy romániai írószövetség ez, az az „i” nagyon fontos.

K. P. J.: Hogy kerültél a Jelenkorhoz?

L. Zs.: Csordás Gábor alapította ezt a kiadót, és ő keresett meg Kolozsváron.

K. P. J.: Az, hogy Páskándi is Szatmáron született, jelent szaámodra valamit? Ismerted ő személyesen?

L. Zs.: Nem ismertem. Én nem szeretem Páskándit. De az, hogy Pusztai János Szatmáron született, már jelent nekem valamit. Vagy Szilágyi Domokos is ott végzett. Lehet hozzá kötődni, Páskándihoz nem tudok.

K. P. J.: Váradon neki kultusza volt, amikor én voltam gimnazista, a verseit mondtuk kívülről. Az osztálytársam hasonló verseket írt. De térjünk vissza Pécshez és a Jelenkorhoz, mert a te esetedben is fontos ez a kettősség, az, hogy hogyan fogadott be a magyarországi kultúra és könyvkiadás. Egy Marosvásárhelyen, Kolozsváron élő írónak nagyon fontos, hogyan fogadják Magyarországon. Amikor a te könyveid megjelentek, akkor a Jelenkor egy nagyon jó, felfelé ívelő kiadó volt, ma már ezt sajnos nem tudjuk elmondani. Csordás felfedezett téged a kiadónak, s meghatározója volt ő akkor a magyar könyvkiadásnak. Mit jelent neked az, hogy egy nem budapesti, egy még távolabbi, pécsi kiadónál jelennek meg a könyveid? Romániában ismerik ezeket a könyveidet?

L. Zs.: Nem foglalkoztat, hogy ismerik-e vagy sem. Van néhány ember, szeretném, ha tíz ember elolvassa, akiket ismerek. Az nem foglalkoztat, hogy mások elolvassák-e, inkább félnék, ha túl sokan elolvasnák. Ha mondjuk harmincezren volnának, akkor már félnék. Meg attól is megijednék, ha sok pénzem volna, valószínű összefügg ez.

K. P. J.: Ha megjelenik a könyved Pécsett, azt lehet romániai magyar könyvesboltokban kapni?

L. Zs.: Siralmas ez az egész terjesztés. Rosszul működik. Emlékszem, amikor megjelentek a könyveim, Szatmárnémetiben nem lehetett kapni. Pesten is egy-két üzletben lehet kapni, mondjuk az Írók Boltjában. De nem olyan ez, mint egy Magvető vagy egy Libri.

K. P. J.: Hogy éli ezt meg egy szerző? Mondtad, hogy nem szeretnéd, ha nagyon sokan olvasnának, de ha valamit kiadsz a kezedből, azért mégis szeretnéd, ha eljutna emberekhez.

L. Zs.: A személyes kötődés a fontos. Lehet, hogy ez egy túlságosan is maradi álláspont. Az első magyarországi könyvem, a Perényi szabadulása a Pesti Szalonnál jelent meg. Miután az megjelent, fölhívott a magvetős Morcsányi és mondja, hogy ő szeretné kiadni. Akkor még nem volt ekkora a Magvető. Nem akartam rögtön visszautasítani, kértem pár nap gondolkodási időt, akkor már Csordással kapcsolatban voltam, őt nem lehet otthagyni.

K. P. J.: Ő nagyot sokat a kortárs magyar irodalomért.

L. Zs.: Egyébként most el fogok jönni a Jelenkortól.

K. P. J.: Hova mész?

L. Zs.: Nem mondom meg.

K. P. J.: Régebben ez úgy volt, hogy tudtuk, élnek Magyarországon írók, Erdélyben, Délvidéken meg Felvidéken és Kárpátalján is magyar írók. De nem nagyon volt átjárás. Te ahhoz a szerencsés korosztályhoz tartozol, aki ismerhette a kortársait már az elején. Ma már természetes, hogy így van, hogy vannak rendszeresen olyan rendezvények, ahol az írók megismerkedhetnek, például a JAK-táborok Szigligeten. A te fogadtatásodat jellemzi is ez a helyzet, akármelyik könyved megjelenik, a legjelentősebb kritikusok írnak róla. Hogyan tudsz te ebben részt venni, az irodalmi életben?

L. Zs.: Mit értünk irodalmi élet alatt?

K. P. J.: Események, rendezvények, nem a kocsmázásra gondolok.

L. Zs.: A JAK-táborokon rendszeresen részt veszek, de már kiöregedtem.

K. P. J.: A József Attila Kör 35 év alatti írókat, fiatalokat visz magával táborozni. Tiszteletbeli tagként meghívnak mindenkit, aki már kiöregedett. Rendszeresen Szigligeten vannak a táborok. Munka folyik ott, műelemzés, minden.

L. Zs.: Itt indult el az íróiskola, nem volt még ilyen Magyarországon. Minden este volt egy beszélgetés, amikor egy jeles kortárs író jött el. Voltak felolvasások, meg lehetett beszélni frissiben. Ilyen értelemben jelen lenni az irodalmi életben jó. Hogy jelennek meg a könyvekről írások, az meg természetes.

K. P. J.: Nem minden könyvről jelennek meg írások. Még annyit a táborról, hogy nem csak írók jelenhetnek meg ott, hanem bárki civil is részt vehet ezeken az előadásokon.

L. Zs.: Az volt a jó, hogy az ember elvihette a gyerekeit, focimeccsek vannak, éjszakába nyúló beszélgetések. Máskor nem volt lehetőség intenzíven irodalomról beszélni, különösen nekünk.

K. P. J.: Beszéljünk a DAAD-ösztöndíjról. Egy zsűri különböző javaslatok alapján választ ki művészeket, nem csak írókat, akik Berlinben tölthetnek egy évet. Régen szóba sem jöhetett, hogy egy erdélyi író ilyet kapjon. A ’70-es-’80-as években ez egy erős ellenzéki magatartást tanúsító mozgalom volt. Konrád Györgyöt, Dalos Györgyöt hívták meg, akik otthon ellenzékiek voltak. Szóba sem jöhetett ’89 előtt, hogy meghívjanak romániai írót, ’93 után indult be ez a dolog. 2002 és 2003 között te is sorra kerültél. Mesélj nekünk erről, könyvet is írtál róla Berlinév címmel, majd arra kérlek, olvass fel belőle.

L. Zs.: Minden héten írtam, 52 írás van benne.

K. P. J.: Németül beszéltél akkor?

L. Zs.: Nagyon keveset. Adtak egy tanárnőt, hogy ha akarok tanulni, akkor lehet és akartam. Például Garaczi nem akart. Ő előttem volt két évvel, mondta, hogy olvasta a könyvem és rájött, hogy neki is kellett volna németül tanulnia. Ez az egész 1963-ban indult Nyugat-Berlinben amerikai pénzekből azért, hogy Nyugat-Berlint kinyissák. Nyugat-Berlin az a hely, ahol a ketrecbe voltak zárva a szabadok. Ezt az ösztöndíjat ezért hozták létre.

K. P. J.: Családdal voltatok.

L. Zs.: Igen, a gyerekek iskolába jártak. Elképesztő, hogy milyen jó hely ez a Berlin. Azt mondják, ez a könyv egy szerelmes könyv. Van, aki emberbe szerelmes, van, aki városba, azt mondják én a városba lettem szerelmes. Jó volt csak úgy kimenni az utcára és nézni az embereket, a fényeket. Például ha Vásárhelyen kimegyek az utcára, akkor a kombinát szagát érzem, de ha Berlinben kimegyek, akkor a szabadság szagát lehetett érezni. Az egyik gyerekem mondta, hogy mi most tudtuk meg, hogy milyen embernek lenni. Hatodikos volt akkor. Ahogy a róka róka, úgy mi emberek vagyunk. Ez ő így magyarázta. Voltam három évvel ezelőtt is hosszabb időre, és még mindig ilyen hatással van rám. Aki csak teheti, menjen el.

K. P. J.: Azt tudom, hogy többen is írtak Berlinről könyvet, amíg ott voltak és az meg is jelent valahol németül. A tied nem jelent meg németül?

L. Zs.: Egy része megjelent egy antológiában. Én nem tudom, hogy írtak volna Berlinről a DAAD-ösztöndíjasok. Parti Nagy Lajossal beszéltem egyszer és ő mondta, hogy van egy halom jegyzete Berlinről, de nem tudja megírni könyvben, mert annyi mindent bele akar írni. Esterházy megírta a Daisy-ben, egy operalibrettóban. Nagyon nehéz megírni. Olvastam kritikákat a német változatról. A németeknek furcsa lehet ez, kívülről láttatjuk őket. Nem tartják igazán szavahihetőnek ezeket.

K. P. J.: Más vendégekkel, lengyelekkel, szlovákokkal lehetett ott kapcsolatot tartani?

L. Zs.: Igen, ha akarsz. Az a helyzet, hogy amikor először ott jártam, volt egy portugál író, akivel egy kicsit lehetett, de volt ott még öt író, akik egyszerűen nem akartak mással lenni, annyira elvarázsolta őket a város. A kapcsolattartás nem fért össze azzal a szabadsággal, ami ott volt.

(Láng Zsolt tárcáiból olvas fel.)

K. P. J.: 2004-ben jelent meg a Berlinév, majd 2005-ben az Itthonév, ami a párjának tekinthető, ez akár naplóként is olvasható. Egyetértesz azzal, hogy napló?

L. Zs.: Ugyanúgy készült, mint az előző, közvetlenül a folytatása. Ebben is vannak fotók, mint a Berlinévben.

K. P. J.: Nagyon szeretsz publicisztikát írni. A szó nem hagyományos értelmében. Itt a Hányan mentek piripócsra? című esszékötetedre gondolok. Műfaji keveredés van ebben, publicisztika és esszé keveredése. Jól látom én ezt?

L. Zs.: Azt hiszem, ha más lenne az előéletem, ezek máshogy volnának. El tudom képzelni, hogy akkor szabályos esszét, szabályos publicisztikát írnék.

K. P. J.: De te nem írsz szabályos regényt sem, szabályos novellát sem mindig. A humor még egy olyan dolog, amit meg kell említenem. Esszéidben és publicisztikáidban is jelen van a humor és az irónia, a regényeidben pedig egyáltalán nincs. Iszonyatosan komoly drámák zajlanak bennük. Engem elgondolkodtattak, hogy férfiként hogyan lehet ezeket a dolgokat megírni és majd mindjárt elmondom, hogy mire gondolok.

L. Zs.: Én nem tudom, hogy mi a humor. Selyem Zsuzsa humorfelfogása áll hozzám a legközelebb: a humor nem mindig nevettető dolog és a humor nem irónia. Az a humor érdekel, ami az írásban működik, és nem lehet elmesélni. Én nagyon humoros regényeknek tartom, amikre te azt mondod, hogy nincs bennük. Elmesélhetetlenek, de a regénybe bele lehet írni. Egyszer egy társaságban voltunk Szilágyi Júliánál, Gál Ernővel, Tamás Gáspár Miklóssal, ott volt Balázs Sándor is. Ő azt mondta, hogy nincsenek történelmi regények. Tamás Gazsi erre azt mondta, hogy itt van egy ember, hát ő történelmi regényeket ír. Erre Gál Ernő elvörösödve: milyen történelmi regény az, ahol Bethlen Gábor a fütyijét matatja állandóan? Ez nem történelmi regény. Próbáltam meggyőzni őket, hogy ez tény, le van írva, hogy Bethlen vízkórságban szenvedett. Ő azért nem vett részt egy csatában, Morvaországban, mert megdagadtak a heréi. Ez nagyon kínozta őt, neki megvolt a terve arra, hogy hogyan lehetne „törökteleníteni”. Nem biztos, hogy amit mi történelemnek tartunk, az nem ilyen történetek láncolata.

K. P. J.: Pont erről a két idézőjeles történelmi regényedről akartam beszélni, ahogy a kritikusok is mondják. Te történelmi regénynek tartod Az ég madarait és A tűz és a víz állatait?

L. Zs.: Igen, a történelem eseményei szerepelnek benne. A történelem másképp kezeli, én irodalmat írok, nem történelmet. Bethlen leveleiben benne van ez a morvaországi történet, a történelemkönyvekben nincs benne. A történelmet föl lehet használni és irodalmat lehet csinálni belőle.

K. P. J.: Az ég madarai előszavában írod, hogy a nyersanyagot a Tékában találtad. Amikor odamentél, akkor már tudtad, hogy ilyen regényt akarsz írni?

L. Zs.: Erdély 150 éve egy olyan zárt tartomány, amit meg lehetne írni, ez volt a fejemben. Ebben a könyvben olyan történetek vannak, amik ebben a 150 évben történtek, csak nem a megfelelő sorrendben vagy nem ugyanazon a helyszínen, a nevek sem ugyanazok mindenhol.

K. P. J.: Tehát a történelmi hűséget nem kérhetjük számon.

L. Zs.: Senkitől nem kérhetjük számon a történelmi hűséget, mert nem lehet rekonstruálni.

K. P. J.: Miért ne lehetne a dokumentumok alapján?

L. Zs.: A dokumentumok nem azt rekonstruálják, ami megtörtént. Én tulajdonképpen állatokról szerettem volna írni. Engem mindig érdekelt, hogy mit ki tudunk találni, s az hogyan viszonyul a valóságunkhoz. Mennyire lehet képzeletben élni. Arra jöttem rá, hogy ha én képzeletbeli állatokról írok, és elképzelek egy olyan állatot, ami kakas, kígyó meg macska egyben, akkor ez az állat kifejez-e valamit a világomból. Tudom-e ezt az állatot arra használni, hogy megértsem a világomat? Hogyan tudom jelenné tenni. Akkor lehet ezeket az állatokat hitelesen jelenvalóvá tenni, ha egy olyan történetbe ágyazom bele, ami elhihető. Morvaországban Bethlen Gábor hadjáratát ismerjük. Ebben a történetben az állatok megállják a helyüket.

K. P. J.: Az ég madarai mind ilyen elképzelt állatok nevét tartalmazza. Nincs tartalomjegyzéke. A tűz és a víz állatai szintén így épül fel, ott viszont van tartalomjegyzék. Technikai dolog ez?

L. Zs.: Csordás javasolta, már jobban figyelt.

K. P. J.: Bestiárium Transylvaniae a címe és egy tetralógiát készülsz írni. Ékezettel írod a Bestiáriumot. Ennek tartalma oka van?

L. Zs.: Formai. Tartalmi annyiban, hogy az erdélyi emlékírókhoz vezet. Nekem nagy élmény volt ezeket olvasni. Nagy részük latinul írt, egy részük magyarul. Ez egy gyönyörű magyar nyelv, még a nyelvújítás előtti.

K. P. J.: Amikor az ember egy nagyregényt olvas, akkor mindig foglalkoztatja az, hogy vajon mi a fikció és mi a nem fikció. A te hőseidet abban a korban is foglalkoztatta, hogy mi a valóság és mi az, ami nem, egy műben?

L. Zs.: Nemrég olvastam Cosima Wagner Naplóját. Már Wagner idős ember, Don Quijote-t olvas fel. Az olvasás során egyszer csak lecsapja a könyvet és elkezdi szidni a diákot, aki egy szereplő a Don Quijote-ban. Úgy éli meg teljesen, mint egy filmet. Akkoriban másképp tekintettek a leírt dolgokra. Nem volt különbségtétel valóság és fikciós között, ami le volt írva, azt szerintem mind valóságnak tekintették.

K. P. J.: Arról van szó, hogy mi igaz abból, ami mese – ezt írtad a könyv margójára.

L. Zs.: Most már másképp gondolom, mint akkor. Akkor azt gondoltam, hogy a történet az fontos, amikor a szöveg alakul, akkor kövessen egy történetet. A fordulatok, amik bekövetkeznek, egy történetet formáljanak. Ma már azt gondolom, nem szabad ezt követni. Úgy kell írni, hogy a történet maradjon ki a szövegből.

K. P. J.: Érdekes, amit mondasz. Én azt mondanám, mindkét könyvben zúdulnak a történetek, nincs átmenet. Akkora sodrása van a történetnek, hogy észre sem veszed, hogy már egy másikban vagy és érdekelni kezd az előző. Három történet van tulajdonképpen: amikor János atya meglesi a meztelen Xéniát, amikor egy nő egy fa alatt szétterpesztett lábakkal szüli meg magzatát, és a harmadik, amikor Xénia első menstruációjáról írsz. Erre céloztam a beszélgetés elején, hogy férfiként hogyan tudod ezt a három dolgot ilyen hitelesen, sodrással, nyelvi készséggel megírni?

L.Zs.: Szerintem a nők mást mondanak.

Az író felolvassa a közönségnek a fenn említett részeket.

K. P. J.: Számos borzalmas leírás található még a könyvedben, ahogy ezek akkoriban történtek. Nagyon sok leleményes történet is van benne. A valóságos dolgok is tetszőlegesek, alakíthatók, nem?

L. Zs.: Nagyon érdekes, hogy ezek a bestiáriumi szerzők sohasem nevezik magukat elsőnek. Az első is hivatkozik egy előző bestiáriumra. Ugye ez egy középkori iromány, a kereszténységgel születik meg a műfaja. Van egy állatos történet, amit beágyaz egy prédikációba, egy biblikus tanulságba. A tyúkot is úgy írják meg, hogy hivatkoznak másra. Kimehetett volna az udvarra és megnézhette volna, hogy hogy néz ki a tyúk, de nem volt a módszerek közt a megfigyelés. Összeollózta inkább. Nincs ősi bestiárium, egyszerűen mindig volt. ha kiment a tyúkolba és megnézte, akkor sem írta le, hogy kiment és megnézte, hanem kitalált egy írót, és leírta, hogy az az író mit mond a tyúkról. Ez módszer volt arra, hogy feldolgozzák a valóságot. Nagyon szép megfogalmazások vannak.

K. P. J.: Sok szép történet van a könyvekben, amik egymásba zuhannak, hogy így mondjam. Ezekben a bestiáriumokban aprólékos leírások vannak?

L. Zs.: Igen, de előttem voltak képek is, például volt előttem egy hintó, és azon gondolkodtam, hogy miért bolyong ez a hintó állandóan. Ehhez kapcsolódik egy történet. Csiga Zsiga meghalt – az államférfiakat akkor is becézték –, a felesége nagyon szerette, nem akarta elfogadni, hogy meghalt. Beültette egy hintóba és elvitte egy javasasszonyhoz, hogy megtudja, hogyan támaszthatja fel a férjét. A javasasszony azt mondta, hogy szűzzel kell hálni. Akkoriban ez mindenre gyógyír volt. A halott egyre kisebb és kisebb lett, keres egy szüzet, de egész Erdélyben nem talál. Végül találkozik valakivel, aki azt mondja, hogy jó pénzért tud egy szüzet. A fejedelemasszony pénzén vacsorát rendeznek, a szűz, Sára is ott van, a nagy eszem-iszom után beviszik a halottat egy szobába a szűzzel, de egyszer csak benyit a feleség, és azt látja, hogy a szüzet ajánló férfi, hát, magát gyógyítja.

K. P. J.: Szintén egy érdekesség, legalábbis számomra, az ételek leírása. Ezek is benne vannak a bestiáriumokban és átvetted őket?

L. Zs.: Receptes könyvek is vannak, igen. Apor Péter Metamorphosisa tele van receptekkel, ha valakit érdekel.

K. P. J.: „Felemelte a fejét és megnyalta a szelet.” Ezeket a mondataidat imádom.

Láng Zsolt felolvassa Ha egy férfi szeret egy nőt című írását.

K. P. J.: Sokan mondják, te egy szabad ember vagy. Mit jelent neked szabad embernek lenni?

L. Zs.: Nem tudom garantálni, hogy szabad ember vagyok, de ha megteremtek egy világot, még akkor is, ha tudom, hogy soha nem léphetek át ebbe a világba, de létezik és működik, akkor én már nem vagyok ennek a világnak a rabja. Arra jöttem rá, hogy Berlin jobban hasonlít Erdélyhez, mint Budapesthez, ezt jó megélni. Azt látom, hogy Budapesten mindig volt a tehetetlenségnek olyan megoldása, hogy a múltba néznek, ez a magyarok átka. Van Rilkének egy csodálatos verse, A nyolcadik elégia, ezt ajánlom mindenkinek, mindent megmagyaráz, mert Rilke nagyon sokat tudott az emberi szabadságról. Az ember akkor lenne igazán szabad, ha nem a halála igézetében élné le az életét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Copyright © 2024 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu