Kulturális folyóirat és portál

banyai katitol

2022. május 1 | Tóth Hajnal | Napló

Kis piros pizsama

Az anyák napja nekem a születésem napját is jelenti. Május 2-án, egy vasárnap délben jöttem világra. Már akkor sem szerettem korareggel érkezni… Nyíltak, illatoztak az orgonák. Anyutól mindig orgonát kaptam születésnapomra. Anyám orgonái.

Szép, napsütéses vasárnap volt, és már nagyon vártak a szüleim: anyu, másoknak a családban Juci vagy Juliska, meg az édesapám, Ernőke, meg a hodosi anyai nagyanyám, akit az unokák Naná néven szólítottak.

Anyu sokszor nevetve mondta: benne vagyok egy autó árában. Kezelésekre kellett járnia, kórházban is feküdt várandóssága idején. Várt türelemmel azért, hogy nekem életet adjon. Visszagondolva önzőségeimre, elkényeztetettségemre, ostobaságaimra, nemtörődömségből elkövetett vétkeimre, arra jutok: jobban jártak volna szüleim avval az autóval.

Gyermekkorom csodásságaihoz hozzátartozott sok minden. Virágoskert, a sárga-fehér Csöpi macska, Naná krumplis palacsintája, anyu rózsaszörpje, Ernőke sokat hallgatott fekete bakelitlemezei, a lemezezések, pompás pillanatokat megörökített fekete-fehér fényképei, unokatestvéreimmel való játszások. A mindennapok apró csodái és temérdek szeretet. Így egyszerűen.

Az első nagy fájdalom az életemben a nagymamám elvesztése volt. Azután az apám halála, amikor tizenhét éves voltam.

Anyu maradhatott velem, mellettem legtovább.  De nem elég sokáig. Sosem elég.

Tizenegy évvel ezelőtt egy éjjelen anyu rosszul lesz. Ezt megelőzőn voltak ugyan arra utaló jelek, hogy valami nincs rendjén. Előfordult nemegyszer, hogy amikor felért a negyedik emeletre, nehezen szedte a levegőt. Anyu csak legyintett, amikor szóvá tettem. „Nálunk a családban ez hagyomány. Az asszonyok asztmásak, néha fulladnak. Ezt nagyanyámtól örököltem, nem kell vele törődni” – mondta anyu.

Azon a tizenegy évvel ezelőtti áprilisi éjen anyu fulladozik, azután már csak hörög. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy otthon vagyok, azonnal hívom a mentőket. Viszik a mentősök anyámat a kórházba. Kétségbeesetten rohanok le a lépcsőkön, hogy menjek utána taxival. A harmadikra érve elpukkan az égő azon az emeleten a lépcsőházunkban. Meg fog halni! Anyám lelke.

Rettegve megyek a kórházi recepcióshoz. Szívem riadt madárként repdes. A recepciós közömbösen közli: várjak, anyám benn a sürgősségin. Nem tudom, mennyi idő telik el. Minden perc iszonyatosan hosszú ilyenkor. Egyszercsak nyílik az ajtó. Anyut kerekesszékben gurítják ki. Gyönge, sápadt. De próbál mosolyogni. Él! Fölviszik a kardiológiára. Fölkísérhetem. Kiderül: víz volt a tüdején, lecsapolták a folyadékot, baj van a szívbillentyűvel, s ezért történt mindez. Anyám szíve. Anyám áldott szíve…

Hazaküldenek. Nem maradhatok éjszakára. Gyalog baktatok haza, hogy azzal is teljen az idő. Alig várom, hogy végre reggeledjen. Lélekszakadva futok a kórházba megint. A kórterem ajtaja épp kicsit nyitva. Az első kép, amit megpillantok: anyu háttal ül nekem. Ücsörög az ágyon a kopott kórházi köntösben, és valami ételt kanalaz tálkából. Olyan boldog és megkönnyebbült és felszabadult ritkán voltam életemben, mint ott, akkor, abban a pillanatban egy sivár kórterem előtt.

Annyi időt töltök a kórházban anyuval, amennyit csak lehet. Beszélgetünk, bár még nagyon gyenge, néha bele kell szippantani az oxigénmaszkba. És… énértem aggódik. Most is. Mint mindig. Hogy milyen sápatag és nyúzott vagyok. Hogy fogytam. Hogy látja, mennyire megviselt ez az egész. Neki kezd visszatérni a színe. Néz reám fürkészőn, szeretettel a ragyogó sötét szemével. És rádöbbenek: milyen régen nem néztem anyám szemébe ilyen mélyen, figyelmesen. Mert sokszor csak hazarohantam vagy -vánszorogtam a napilap szerkesztőségéből. Anyu elém tette az ételt. Mindig készített valami finomat a kedvenceim közül. Ha úgy látta, valamiért nagyon bánatos, rosszkedvű vagy ideges vagyok, megkérdezte: „Keverjek neked egy pohárka mézes pálinkát?” Sokszor alig figyeltem rá. El voltam foglalva fontos vagy fontosnak vélt dolgaimmal, kis hülyeségeimmel, szerkesztőségi problémákkal, szerelmekkel, egyebekkel. Csak anyám szemében nem figyeltem meg a fényeket…

Néhány nap múltán hazaengedik anyut a kórházból. Ez megint oly boldogság. Hétvégére, virágvasárnapra már itthon lehetett. Ez lett az ő dicsőséges hazajövetele, újjászületése. Húsvétra az áldott jó szomszédnéni, Aurica, akivel évek óta segítjük egymást, süt nekünk is tésztát.

Az a húsvét rendkívüli megváltás és feltámadás volt, anyám megváltása és feltámadása. Azt mesélte anyu: „Tudod, kislányom, ott feküdtem a sürgősségin. Ugrált körülöttem egy kedves fiatal orvos. Sürögtek-forogtak a nővérek. Én meg mind csak azt láttam magam előtt, ahogy te otthon szaladsz oda hozzám a kis piros pizsamádban, állsz mellettem, és sírsz, és azt mondod, ne hagyjalak itt. És ez visszahozott. Újjászülettem.”

Azon a tizenegy évvel ezelőtti születésnapomon az volt az ajándék, hogy anyu él. És ragyogott a nap. És nyíltak, virágoztak, pompáztak az orgonák, gyöngyvirágok.

Anyu még három évig maradhatott velem ebben a földi létben. Eljött az a pillanat, amikor nem lehetett megmenteni. Nem tudtam megmenteni. Mindhiába volt minden csüggedés, aggódás, küszködés, ima és káromkodás, félelem és remény.

Egy mentorom-barátnőm megjegyezte: „Kinőtted a kis piros pizsamád.” De nem, nem nőttem ki. Amikor érett-éretlen csitriként belebújok a kis piros pizsamámba, mindig eszembe jut az a tavasz, emlékeztet anyám újjászületésére.

Illusztráció: Bányai Szabados Katalin

 

Copyright © 2022 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu