Kis lépések
Kiss László kritikakötete* jókedvből, érdeklődésből fakad, beszédformája egyszerű és lényegre törő, terminus technikusokkal nincs túlterhelve, ugyanakkor nem hanyag: könynyű és mégis mély olvasmány.
A szerző a kortárs magyar irodalom elmúlt tíz évének teljesítményét veszi górcső alá (a legkorábbi könyv, amelyről ír, 2000-ben jelent meg), s talán nem törekszik tudatos keresztmetszetre (mi az, hogy keresztmetszet?; a kortárs irodalom esetében nonszensz), mégis elég tágas mezsgyét jár körül; a kötet első számú rendező elve a nemzedékiség. Igen, a kötetbe elsősorban a fiatalabb nemzedék könyveiről írt kritikák kerültek be, de túlzás lenne Kiss generációjáról beszélni, a szórás ennél jóval nagyobb, mint ahogy a megállapítás is csak akkor stimmel, ha fiatal szerzőnek minősítjük például Kiss Ottót, Benedek Szabolcsot, Poós Zoltánt, Jeney Gyulát – holott ők már igazából középnemzedékbeliek. És nyilván a fiatalság, mint rendezői elv, nem kizárólagos, hisz olvashatunk kritikát Oravecz Imre, Fecske Csaba, Krasznahorkai László, Garaczi László köteteiről is.
Kiss László eredendően prózaíró, így ama előfeltevésünk is lehetne, hogy zömmel prózakötetekről értekezik – de ez is csak részben állja meg helyét: a kötet három ciklusa közül kettő prózakötetekről írt kritikákat tartalmaz (Hamis mesék, Egy időtlen képen), a kötet első ciklusa (Itt e világban) lírai műveket szemrevételez. De hát ez már a recenzióíró baja, hogy megpróbál skatulyázni, s ekképp „fogást” találni a művön.
A továbbiakban tehát mellőzzük is a hasonló próbálkozásokat, inkább az írásokra koncentrálunk. És írójukra. Mert itt és most Kiss László kibontakozó olvasói világa éppoly fontos, mint a könyvek, amelyekről beszél. Talán ezt a jelentésmezőt nyitja meg a kötet címe is, rájátszva a szerző nevére: Kis és egyéb világok.
Kiss legfőbb erényei az éleslátás, lényegre törő beszédmód és a szellemesség. Kritikái tömörek, a kijelentések egyértelműek, a lényeget súlyos tételmondatokban sűrítik. Nincs mellébeszélés, nincsenek parttalan körmondatok, narratológiai öngyilkosságok. Ezt a feszes stílust olykor szellemes „beszólások” teszik könnyedebbé: „Mivelhogy a mítosz nagyon is valóságos dolog. Csak össze ne keverjük a kettőt.”
Észlelhető a szakmai tudás, felkészültség (Kiss egyébként magyartanár volna, aki eme kritikagyűjteményével elnyerte az MTA Az év pedagógus kutatója díját), de ez nem „nyomja agyon” az írásokat, nincs erőfitogtatás, csak precizitás. Nem született kritikusról van szó, de Kiss úgy műkedvelő (mennyire talál ide ez a szó!), hogy valójában profi, írásai szerencsésen ötvözik azt, ami mindkettőben jó, és elkerülik, ami rossz.
A tartalomjegyzéket böngészve a szerző preferenciáiról próbálok megtudni ezt-azt: Kiss Ottótól, Krasznahorkaitól, Benedek Szabolcstól, Cserna-Szabó Andrástól két-két könyvet is szemrevételez (csupa prózakötet), de olvashatunk itt – a korábban már említettek mellett – Szabó T. Annáról, Tóth Krisztináról, Acsai Rolandról, Kollár Árpádról, Hartay Csabáról, Király Leventéről, Czifrik Balázsról, Mogyorósi Lászlóról, Hazai Attiláról, Nagy Gergelyről, Balogh Tamásról, és Szabó Tibor Benjáminról is. Vannak itt elsőkötetesek, kikről generációs empátiával, ugyanakkor szakmai szigorral ír, és vannak nagy nevek, nagy, „fontos” könyvek. Mégsem érezzük azt, hogy Kiss László próbál megfelelni a kánonnak. Nem, inkább megteremti a maga egyszemélyes kánonját, olvasói világát. Nem csupán az egyes művekről értekezik, hanem azokat elhelyezi a szerző életművében, viszonyítja korábbi alkotásaihoz. Bő ismeretanyaggal rendelkezik, pozitív hozadéka van annak, hogy a szerzők többségével személyes kapcsolatban lehet, így az alkotáslélektani hátteret is ismeri. Ez ugyanakkor a kötet egyetlen kerékkötője is: mivel fajtársakról van szó, a kritikai rámenősség egy adott ponton megtorpan, annak ellenére, hogy érzék, ízlés, manír van hozzá. De talán pont így van jól, udvariaskodás, fölösleges ajnározás nincs az írásokban, a visszafogott mondatok is telibe találnak.
Egyik írást sem emelném ki, a színvonal egyenletes, érdemes figyelni arra is, amit mond, arra is, ahogy mondja; néhol felbukkannak könyvismertető jellegű bekezdések, de alapvetően a műegészre vonatkozó, befogadásesztétikai meglátások dominálnak. A kritikák többsége in medias res indul, a műre koncentrál, magát az irodalmi jelenséget vizsgálja, elegánsan és empatikusan. Alapvetően egy szuszra megírt alkotásokról van szó, az elmélyültségnek a rövidség szab határt (talán épp ezért szerencsésebb lett volna műfajmegjelölés gyanánt nem csupán irodalmi kritikákat írni, hanem a kritikák – recenziók körülírást).
Új hang, új modor ez a magyar irodalomkritikában, a szövegek nem befogadási nehézségükkel tüntetnek, hatásuk az egyszerű, súlyos mondataikban, megalapozott kijelentéseikben, következtetéseikben áll.
Kérdés, hogy miért ír a prózaíró-publicista Kiss László kritikákat. Talán azért, hogy szinten tartsa magát, tájékozott legyen, ismerje a kortárs irodalmi történéseket. Talán azért, mert kíváncsi (ez újságírói, publicisztikai munkájából is kiviláglik), talán azért, mert a műértés és -értelmezés amúgy is kenyere. Kiss László írói világa még színesebbé válik ezzel a könyvvel, tavaly publicisztikai kötettel jelentkezett, jelenleg is írja tárcanovelláit, azt láthatjuk, hogy évről évre kiteljesedik e fiatal szerző életműve, s ha már a terítéken lévő kötet címe Kis és egyéb világok, akkor maradjunk annyiban, hogy a szerző kis (és egyéb) lépésekkel halad a víg cél felé.
A kritikák többsége irodalmi lapokban jelent meg első ízben (Tiszatáj, Bárka, Irodalmi Jelen stb.), nem sokkal az egyes vizsgált kötetek kiadása után, mondhatni azonnali reakcióként. Most kötetbe összegyűjtve új funkcióval gazdagodtak: a könyvek, amelyekről szólnak, többnyire már bekerültek valamiféle kánonba (vagy nem), a kritikák olvasói többnyire ismerhetik a primer műveket (vagy nem), így már egy újraolvasási, újraminősítési rituálévá válik Kiss könyvének befogadása. Úgy vélem, ebben a tekintetben rábízhatjuk magunkat Kiss Lászlóra, biztos kézzel vezet (meghatározhatatlan irányba…), egy olyan világba, amely immár nem csak az övé: megosztotta velünk.