Kulturális folyóirat és portál

2014. november 12 | Márton Evelin | Irodalom

Kié ez a föld?

Az jutott most eszembe, hogy nekünk „mindenből” kettő volt.
Olyasmiből, amiből az egy éppen elég. A kettő pedig időnként kevés. Túl kevés. Anyából, apából is dupláztunk. Milen, mivel érettebb volt, ügyesebben vette ezeket az akadályokat.
Hogy miért mondom, hogy volt? Mert időközben leülepedett. Akárcsak a szexuális irányultság, a nemzetiség is beállt valamiféle vágányra. Időnként persze kisiklik. De hát ezekben a dolgokban nem a fizika vagy a mechanika törvényei működnek.
Nemzetiséggel is el voltunk látva. Fejenként legalább kettővel. Kajgal a magáét tartotta a legtöbbre, mondván, hogy neki aztán csak egy van. Egy. Igazi. Holott az ő népe szinte teljeséggel beolvadt. A vicc az, hogy nem egy nagyobb, erősebb, hanem egy sunyibb, alkalmazkodóbb nemzetbe.
– Igénytelenek – mondja Kajgal nagyapja a beolvasztókról, miközben száraz tehénlepényekkel táplálja a tüzet.
Vállat vonunk, és hagyjuk, hogy a Kajgal-klán hőbörögjön. Ismerős ez nekünk is. Vidorba például már kiskorában sikeresen beleoltották a nemzeti érzületet. Kívülről fújta a búvalbaszott nótáit ennek a hányatott sorsú népnek, melyet ez utóbbi, azaz a sors, már előzetesen meg is vert, és meg is áldott.
Milennek és nekem is sok közöm volt ehhez a populációhoz. De minket a nyelven kívül a többi valahogy nem érdekelt akkoriban. Azaz a nyelv útjain bolyongva próbáltunk megközelíteni valamit, amiről nem is tudtuk, micsoda. Verseket szavaltunk és meghatódtunk. Ittunk, cigarettáztunk, álmodtunk, álmunkban történeteket írtunk. Aztán más népek költőit olvastuk, fordításban. Ezen a mi búbánatos, csodaszép nyelvünkön a fordítások is szebbek. Szebbek, mint az eredetiek. És ettől még inkább meghatódtunk. Mi tehát a nemzet, ha nem a nyelv? Kérdeztük, hogy aztán majd ezzel a kérdéssel együtt pusztuljunk el. Még élünk, de a válaszunk továbbra sem áll meg mankók nélkül. Márpedig amit ki kell támasztani… most leírjam? igen: eldőlne.
Elenka majd hálát ad az ő szomorú szemű Úristenének azért, hogy tud oroszul. Miközben kibírja, hogy a fenekébe dugjanak egy hajkefe-véget egy átkozott szibériai lágerben. Előtte-közben-utána legalább elküldheti őket a jó büdös francba. Anyanyelven.
Néha a nyelvünk tényleg csak ennyit ért. Hogy egészségeseket káromkodhattunk vele, általa, benne. Káromkodással védekeztünk valami olyasmi ellen, ami sokkal hatalmasabb nálunk. Egyáltalán, káromkodni az összes nyelven tudtunk. Márpedig kis csapatunkban, az ország nyelvét nem számítva, hat nyelven lehetett átkozódni.
Tényleg próbáltunk védekezni. Esküszöm, a Kisjézusra. Nem értettük pontosan, mit is kell, és hogyan is kell védeni. Kölykök voltunk. És az a gyanúm, hogy már a szüleink sem értették. Prédikáltak ugyan erről hosszú, sörként habzó beszédekben. De ki tudott hinni nekik? Csak végig kellett nézni azon a szedett-vedett, nemzetiségi skizofréniában szenvedő társaságon. Ördög tudja, milyen vitákat folytattak le arról, hogy kereszteljenek-e, ha igen, minek, aztán hogy óvoda, iskola. Milyen nyelven végezzük ki ezeket az intézményeket? Nem valószínű, hogy olyan simán ment ez. De ez már mélyebb dolog, mi a fenének másznánk bele?
(cigányvagyokárokpartjánszülettem, mégegycsillagsemragyogottfölöttem)
Az is egyre világosabb, hogy a nagyszüleink egy része se akarta érteni úgy velejében ezt a védés-kérdést. Ez a mi szerencsénk. Lehettek volna a nemzet véresszájú őrzői is. Volt baj elég enélkül is. Őrizni őrizték ők, amit lehetett.
(barol e zeleno char)
Aki nem bírta a nyomást az új hazában, elmenekült azok elől, akik elől bármit is védeni kellett. Vagy legalábbis ebben a tévhitben ringatták magukat. Hogy ők „kimenekítették”. A nemzetiséget. A hazát? Elvitték a zsebükben. A fejükben. Bőröndökbe pakolták a hagyományokat, himnuszt, istenálddmega, padnaha borci bezcset za naroda nas ljubim, majko, daj ni mazska szila patja im da prodalzsim1, Na to wszystkich jedne glosy: Dosyc tej niewoli! Mamy raclawickie kosy, Kosciuszke, Bóg pozwoli. Marsz, marsz…2 Satöbbi.
Vittek mindent. Történelmet és fazekakat. Érzéseket fényképalbumokban és tárgyakban. Maréknyi földekben. A baj az, hogy ugyanabból az országból vittek el, különböző hazákat.
Kié akkor ez a föld?
– A fföld azoké, akik lakják. Bboldogok a szelídek, mert ők öröklik a fföldet – mondja Péter Sanyi, a katolikus pap, akivel titokban cigarettázunk.
Hatalmas titok ez: neki. Nekünk nem annyira, de megesküdtünk mindenre, ami szent számunkra (vagyis a kert végében elásott két Kalasnyikovra3), hogy nem beszélünk erről. Mármint a csűrbeli titkos, nem kimondottan klerikális jellegű találkákról.
Az elhagyott csűr legfelső gerendáiról lógatjuk le a lábunkat. Belátunk a felszeg jobb oldalának minden kertjébe. Kisebb korunkban házszenteléskor használtuk ezt a búvóhelyet. Péter Sanyi szerint kiváló stratégiai pont, innen sokkal jobban látszik, hogy mi történik a faluban, mint az oltár elől. Különben, mondta, igazából neki mindegy is, mert ő már régen tudja, hogy az ember természete semmiféle vallással nem egyeztethető össze hosszú távon, és hogy az ördög nem valami idegen lény, hanem éppen úgy részünk, mint a vese vagy a máj és a tüdő, és hogy nem elég ez, olyannyira belénk van épülve, hogy valójában lehetetlenség szétválasztani a jót a rossztól. Sohasem lehetett, és ebben összegződik Isten nagyszerűsége, no meg a Jézusé, aki mindezt úgy látta, mint mi, amikor a nyári záporokkor az ablaküvegen csordogáló vízcseppeket olvassuk. Szerettük ezt a Sanyit, ugyanakkor sajnáltuk is nyaranta, amikor kopasz fejére kötött egy zsebkendőt és felpattant a biciklire, melynek a rúdjára ügyesen fel volt drótozva a kapa.
– Hát miért nem tud dolgoztatni, ha már ilyen értelmes? – kérdezte Filemon, a világ nagy „kételkedőinek” egyike. Hogy ne mondjam egyenesen azt, szélhámosa. Javasolta is a papnak, hogy ezentúl ne üdvözlegyekeztessen meg miatyánkoztasson elégtételként a bűnösökkel, hanem mondja meg nekik, hogy feloldozást nyernek az Úr által, ha megkapálnak néhány sor kukoricát. Sanyi csak szendén mosolygott, nem szólt semmit, és újra kínálgatni kezdte a cigarettát.
Filemon szerint Sanyi csak azért volt ilyen nagylelkű velünk, mert a nagyszüleink annak ellenére fizetik utánunk az egyházi adót, hogy mi nem vagyunk hajlandók kereszteket csókolgatni. Sem gyónni. Bár én, bevallom őszintén, egy darabig énekeltem a templomi kórusban. Egészen alpári okokból nyilván. És ez nem is itt történt a Faluban. Tetszett egy fiú, és akkoriban sem volt akadály számomra a másság. Ő szerette és hitte Istent, én mindenkiben kételkedtem. Az egy Szent Antalon és a már felnőtt korú Jézuson kívül. Egy darabig még ministráltam is a vasárnapi misén. A városi pap bátorított, mondta, menjek csak, mert igen dekoratív vagyok. És szépen cseng a hangom. A csengetést persze sohasem bízta rám, az azért már akkor is látszott, hogy igencsak szórakozott vagyok. De a katolikus egyházi énekeket máig tudom. Isten báránya a kedvencem, mert ez kiskoromtól fogva káromkodásként, de minimum gúnyos beszólásként csengett a fülemben. Filemon mézesmázos szövegével majd arra is rávesz egyszer, hogy magamra öltsem az elsőáldozós ruhámat. Minden szorít kicsit, kurta is, és kopott, a cipőt kinőttem, de Filemon így is elégedett az összhatással.
– Hol az ördögben vagy, Filemon? – kérdezném most, de persze nem kérdezhetem. A palackban lakó szellemmel nem illik visszaélni, pedig hívnám, hívnám, szinte mindig.
– Miért mondta így, hogy fföld? – kérdi suttogva Vidor, aki éppen nálunk tölti a húsvéti vakációt.
– Mert a ffejemet ütötték, hogy nne sántuljak – válaszolja kuncogva Péter Sanyi, a katolikus pap, aki mindent hall.
– Nne hadakozzatok. A háború Isten ellen való – mondja még kicsit kenetteljesen.
– A maga Istene miatt egy csomó háború volt – dühöngi Vidor, és kiköp egyet.
– Miért ne hadakozhatnánk mi is? – kérdi még a kis virtuskodó, tisztavérű fülszámos.
– Az én Iistenem a Jézus Kkrisztus – dünnyögi Péter Sanyi, és körbekínálja a cigrettásdobozt.
– Akkor mi a francért nem ugrik ki a reverendából? – kérdezi a koravén Milen, aki szintén ott lógatta a csülkeit a gerendán.
– Nem olyan kkönnyű kkiugrani valamiből, amibe bbeleugrottunk. Sőt. Bbeleugrani mindig kkönnyebb. Ezt sose felejtsétek el: bele könnyebb. Belőle nehezebb.
– Jó – mondjuk kórusban, mert megszoktuk, hogy ha a felnőttek örökérvényű dolgokra oktatnak, a legnagyobb meggyőződéssel ezt kell mondani: jó.
Aztán mégis hadakozni fogunk. Azaz leginkább védekezni. Védeni próbáljuk azt, amik vagyunk. Keverék generáció. Keverék öntudattal.
Péter Sanyit egy szép napon elkergették a faluból. Merthogy milyen pap az olyan, amelyik dadog? Ezeknek a pogányoknak borissza, nagyhangú, szemtelen Isten szolgája kell. Akin minden látszik, csak az nem, hogy szolga. Még egy darabig tartottuk vele a kapcsolatot, aztán elvesztettük. A múltkor láttam a céhes városkában. Ugyanolyan átszellemült a mosolya. Azt hiszem, az ő istene még mindig csak a Jézus Krisztus.
A mi harcunk pedig? Szalamandrák harca korokodilokkal. Reménytelen, szép háború.
A háború esztétikája – írja Kajgal első önálló munkája fölé, és aztán kifejti, kifejti, kifejti. Hogy vérünknek hullása s miegymás. Mindezt felolvassa nekünk valahol pogány vidéken, hegyek között, hóban, fagyban. Éjszaka. Előzőleg segítettünk a kocsmáros feleségének behordani az italos ládákat. Izmos asszony. Mindent ő csinál. Azaz mindent, a mosolygáson kívül. Mosolyogni Antal úr mosolyog. És aki mosolyog, arra visszamosolyognak. Ezredforduló van. Legalábbis a naptár szerint. A csapat még teljes, illetve már halottunk is van. Mint az igazi felnőtteknek. És már mindenkiről lehet tudni, milyen szexuális irányzatokat követ. Akaratlanul is. Egy grúz katona ül velem szemben. Éppen azt meséli, a Nagy Mongol Álom nevű utazásunkkor mi is történt Tbilisziben. Mindez olyan távoli már, pedig csak hét-nyolc év telt el azóta. Mintha valóban egy álomban esett volna meg.
Hajnal felé Antal úr füstölt pisztrángokat hoz, és felkér táncolni. Kecsesen átlibben velem a másik terembe. Beolvasztó kollégáim néznek rám ködös szemmel. Mint akik így hajnal felé megrettentek valamitől. Pedig az ilyen magas, zord hegyekhez ők is szokva vannak. A cigányok kezében álmosan, de ellenségesen áll a vonó.
– Ha nem húzzák, hát nem húzzák. Mondtam ezeknek, jobb, ha valami mást kérnek most már. Vagy magukban énekelnek. Csendesen – mondja Antal úr félhangosan, és mosolyog.
Reggel arra ébredtem, hogy a zenészekkel poharazgatok, a társaságunk pedig felszívódott. Senki sem volt már lent a vendéglőben. Feltámolyogtam a lépcsőn, és találomra benyitottam egy szobába. Hogyha szándékosan próbálok halkan benyitni, nem sikerül. Most sikerült. A sötétítőn átszűrődő fényben megláttam a Kajgallal ölelkező Milent. Vagy a Milennel ölelkező Kajgalt. Mint két összenőtt törzsű fa. Néztem őket egy darabig.
– Mindig, mindig – mondta Milen, és Kajgal mellkasára hajtotta a fejét.
Amilyen halkan csak tudtam, behúztam az ajtót, és visszamentem a vendéglőbe. Antal úr felesége már ott ült a bárban. Vásároltam egy csomag cigarettát és kisétáltam, messze a tó fölé. Az új évezred sűrű párába burkolózott. Rágyújtottam és elnéztem a semmibe. Nemsokára odajött egy kiskatona és kért egy cigarettát.
– Ne üljön itt túl hosszasan – mondta. – Mert akkor magára kell lőjek – mondta még, kuncogva, és mélyen leszívta a füstöt.
– Csókolózott már ebben az évben? – kérdeztem, mire a fiú elpirult, és valahová a csizmám tájékára nézett. – Ezek szerint nem. De ezen most segítünk – mondtam, és eldobtam a csikket.
Miközben továbbra is kettő van nekünk mindenből, öregszünk. És ezzel egy időben nő a szakadék is az „életeink” között, miközben a sorsunk ugyanaz: kettészakadni. Színt váltani. Belesimulni a tájba. Látszólag összefüggéstelen dolgokat írni. Az írás valahogy mindegyikünknél bevált. Szabadalmaztatni kellene mint gyógymódot nemzetiségi és egyéb skizofréniákra.

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu