Kiálts, Eger!
A hajnal lassan tessékelte ki a sötétséget a várrom mélyedéseiből. A Várhegyen huhogott egy bagoly. A város még aludt a völgyben, amikor a kazamaták folyosóin megrezzent néhány víz-tócsa. Tompa dobbanásokkal egy maréknyi csapat közeledett a várkapuhoz. Mire fölérnek a felszínre, világos lesz, láthatóvá és félelmetessé téve több száz éves arcukat…
Az idős nő a hőségtől szuszogva, szinte vánszorogva nyitott be a forró utcáról a régi kórház hosszú folyosójára. Minden ismerős volt, de valahogy idegen.
Élete nagy részében az első emeleten dolgozott, a belső udvaron. Megbízható és kiszámítható volt, mint egy svájci óra. Tizenöt éve nyugdíjazták, de szívpanaszai miatt gyakran járt vissza, amikor megvadult vagy szorult a mellkasi tájéka.
A porta most üresen állt, mégis egy fekete plafonkamera araszoló mozgással követte minden apró rezzenését. Ezt látva, egy pillanatra megtorpant az alagsori lépcsősor előtt, mintha feladta volna, de aztán nagy bátorsággal, lefelé térítve, mégis aláereszkedett. Hisz a rendelőt egy év óta száműzték a mélybe, a pincék szomszédságába, a Hot In West feketeöltönyös-nyakkendős menedzserei, s verőlegény-kinézetű őrzővédőket állítottak szinte minden ajtó elé.
Egy év óta csak kéthavonta engedték be a mozgásérzékelővel megfigyelt, szigorral kontrollált, célkeresztes folyosóra. Katonai rend volt itt, a beteg ember betolakodónak számított. Sétáló, mosolygós, a betegeket vigasztaló orvosokat már nem lehetett látni. A megvizesedett kazamaták voltak ilyen kihaltak a több évszázadnyi csöndtől.
Az új menedzsment ötletei szerint lehozták ide a régi, otthonos rendelők ajtajait a mélybe, hogy azt a látszatot keltsék, semmi sem változott, csak modernebb, profibb, azaz kiszámíthatatlanabb minden. Ezért volt természetes az asszonynak, hogy kopogtatott az egyik ismerős ajtón, s nem a kijelző számsort leste a magasban. De nem volt ideje megismételni a mozdulatot. Egy medvealkatú óriás állta az útját. Jól megfizették, tehát állhatatos volt, mint egy beton duzzasztógát a Duna mentén.
– Mit akar, nyanya! – förmedt rá az asszonyra, mint egy éhes pitbull, hogy még a folyosó végén várakozók is összerezzentek.
– Bemenni. Ispotály doktor még két hónapja ide rendelt. Mára hívott. Tegnap telefonon egyeztettem az asszisztensével…
– Aligha! Itt se ki, se be. Látja! – aztán büszkén izmos karjaira meg aranyozott karperecére nézett
– Mivel ma nincs sorshúzás, én vagyok a kapuőr. Szóval, van egy egész napja…
Az özvegyasszony az utolsó mondatot már mintha valami ködfüggönyön át hallotta volna, megállás nélkül zuhant a cement felé. Ha nincs ott egy idős férfi, aki elkapja, véresre zúzza a homlokát. Az őr ugyanis nem mozdult, csak megnyitotta a legközelebbi ajtót, és bekiáltott a rendelő orvosnak:
– Jöjjön má, valami beteg itt összeesett. Még összecsúfítja nekem a klimatizált folyosót!
Egy magas orvos ugrott elő a rendelő gyógyító fényei közül, s ölbe kapta a töpörödött öregasszonyt, s az orvosi szoba vizsgáló ágyára fektette. Megvizezte forró homlokát, remegő csuklóit:
– Margit néni, mi baj… Tetszik hallani?
– Hol vagyok, kedveském?… – a kazamaták mélyéről sűrűsödik így a hang, ahogy lassan, óvatosan visszatért az asszonyba az élet. Elköszönni még, ajándékként. – Doktor úr, drága doktor úr!… mi történt velem?
– Elájult…, de most már jobban lesz.
– Ugye elfogyott a régi gyógyszerem?… El tetszett róla feledkezni…
– Igen röstellem, de a telefont is ki kellett kapcsolnom. Aztán hirtelen az eszembe villant. A szomszédba mentem át, hogy tegnap hívjam… Leül itt egy picit a rendelőben, pihen… Én is végzek hamarosan. Kiváltjuk a gyógyszert, aztán hazaviszem a kocsimon. Mentőt nem rendelhetek…, amíg mi ide vagyunk száműzve, amíg ilyen „pitbullokra” telik, minden nyelésünk keserű és sós…
A férfi a meleg támlába ütötte a fejét, mert a vonat hirtelen fékezett. Az ablak azonnal leszaladt. Forró levegő szökött be az elhanyagolt, szürke vagon koszos ablakán. Azt se tudta, hol van. Valami sötétből emelkedett fel, mint egy ficánkoló léggömb. Egy rossz álomban. Egy rossz városban. Ahol a jóság is csak a kazamaták mélyén létezik már.
A lehúzott ablakban állt, s kedvetlenül nézte, ahogy a rozsdafoltok tarkította kék mozdony behúz a peronra. Nem lehetett nem észrevenni a csupa fehérségben a három fekete öltönyös férfit, ahogy várakoznak vonalzó-élesen, kezükben valami fekete kalkulátor, forgó kis antennával.
Megsejtette – érte jönnek. Azok a surrogó zajok az előző álom végén. Percenként, mindig ugyanolyan surrogás… Most is…, mintha ezt hallaná.
– Bornemissza úr?! – már mind a hárman körülállták. Az egyikőjük lefogta a karját is.
– Igen.
– Feltűnés nélkül kövessen… Önt bemérte a Gondolat Rendőrség… Jogában áll hallgatni.
Átkísérték a síneken, az oldalsó bejáraton vitték ki. Úgyis mindegy volt. Lehorgasztott fejű emberek mentek el mellettük. Mindennapi látvány lehetett ez: a várakozó „tisztek”, a szem nélküli arcok, s a hűvös tiszta autó tükrös ablakain játszó félelem… Mostantól pedig már az is, hogy összeszokottan, három felől beültetik a Cadillac méretű, hófehér „tengeralattjáróba”, ahol ezután csendben, elegánsan illik viselkedni.
Utolsó ösztönnel még hátranézett az állomás órájára. Pontosan dél volt.
Ekkor teljesen váratlan, a vár felől dobogás, csörömpölés és vad ének hallatszott: „Sós kútba tesznek, onnan is kivesznek…” Dobó az élen, csillogó sisakban, sodronypáncélban, díszes karddal. Mögötte a maroknyi sereg, de arcukon a régi ostrom vörös borának maradéka, mintha a bátrak vére csurgott volna alá, melynek láttán a török is megiszkolt…
Jönnek. Mindjárt ide érnek…