Kulturális folyóirat és portál

tohi 15

2022. március 2 | Tóth Ágnes | Irodalom

Kép a falon

Az öreg már csak nagyon ritkán bírt felkelni az ágyból. Napról napra fogyott az ereje. A lány, aki ápolta, egyre jobban kifáradt tőle.

Október volt, esős, mogorva idő feszült az ablaktábláknak. A ház fala átázott. Az eső végigszivárgott rajta, és különös foltban gyűlt össze az ágy vége fölött. A vénember egész nap a különös rajzolatokat bámulta, hol kerekre nyílt szemmel, hol hunyorogva. Aztán az egyik napon hirtelen felült, és rácsodálkozott a falra. Elmosolyodott, csettintett a nyelvével, ingatta a fejét. Botjával megdöngette a padlót. Párnákat hozatott a lánnyal, és megkérte, hogy támassza fel ülő helyzetbe. Hátralévő napjait így töltötte, és nem engedte többet eloltani éjszakára a villanyt.

Már nem volt olyan mogorva. A lány rajtakapta, hogy beszél valakihez. Kedvesen, szinte cirógatva ejtve ki a szavakat fogatlan száján.

Az utolsó krízis után az orvos megmondta, hogy legfeljebb két napja van hátra. Nehezen kapkodta a levegőt. A szeme kezdett fátyolosodni, de még így is a falat nézte. Belekapaszkodott a lányba. Reszkető kezével a foltra mutatott, és hörögve, dagadt, akadozó nyelvvel valami képet emlegetett.

A lány nem értette. Törte a fejét. Arra gondolt, hogy az öreget zavarja a folt, és szeretné, ha eltakarná egy képpel. Kalapácsot, szeget keresett. Az egyetlen képet, ami az előszobában volt, levette, és felakasztotta a falra, eltakarva vele a csúnya foltot.

Éjszaka az öreg magához tért. A műanyag csövecske után nyúlt, ami a vízzel telt pohárból a párnája széléig ért, és ivott.

Aztán hirtelen felhördült. A falról szomorú szemű tacskó bámult rá. Az öreg megragadta a botját, és utolsó erejével – amit a düh felfokozott – belevágta a képbe. Az üveg csörömpölve hullt ki, magával sodorva a tacskót. Csak a ráma maradt a falon, bekeretezve a különös foltot.

Reggel a lány kihűlve találta a vénembert, arcán különös mosollyal, amint üveges szemét a falra szegezi.

Ő is odanézett. Meghökkent. A meztelen keretbe bámult. Sokáig nézte a különös ábrát, aztán sikkantva a szája elé kapta a kezét.

– Ó, a vén kecske, a vén szoknyapecér – suttogta, és gyorsan lefogta az öreg szemét.

(Megjelent a Várad 2022/1. számában)

Illusztráció: Csathó Töhötöm

Copyright © 2022 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu