Kapitális fesztivál Szentendrén
Június majdnem végégig művészeti fesztivál van Szentendrén. Menjetek, mert vár a képzőművészet, az irodalom és a többi. Kell látni dolgokat. Gazdagít. Fontos ez. Ozsváth Zsuzsa írása.
Fű alatt mindig is vonzott Szentendre. Hű, ez most nyálas, mi? De hát jó sok kedves együttes, képzőművész, irodalmi lény stb. origója, biztos azért. Titkos, lelki összeköttetéseket képzelek magam és a helyszín közé. Mint a hangtalan szerelmes nyelőcsövén felfelé kaparó körmöcskék sugallata, hogy valami közösség biztosan működik meta-szinten. (És fontos, hogy hangtalant s nem reménytelent írtam.)
Szóval van ez az Art Capital nevű óriási, majdnem egyhónapos rendezvény, mely ez időszakra (azaz június 9-24.) a képzőművészet magyar fővárosává avanzsálja Szentendrét. Ez az alcím, szlogen vagy mi, hogy Szentendre, a művészet magyar fővárosa. Mi a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Képzőművészet Tanszék jóvoltából a jelenlegi és volt hallgatókkal közösen látogattunk el a nyitónapra, hiszen a tanszék hallgatóinak munkáiból is készült kiállítás FIX FLUX címmel, melynek a Művészetmalom adott otthont. De nem csak ott jártunk, mindjárt mondom is, hol még.
Sorba veszem, a fotók alapján. Első nagy tér tehát a Művészetmalom. Első rész: Csiszolatlan gyémántok című kiállítás. Posztkonceptuális és posztmediális műveket látunk, leginkább festményeket, installációkat, szoborszerűségeket. Nem lettem elfogult, ebből a részből a legmaradandóbb élmény a Hullám című hanginstalláció volt Hajas Katinkától, mely vaslemezekből és vékony fapallóból készült és a 2001: Űrodisszeia című filmben látható monolitot juttatta eszembe.
(Lásd Galéria 1. és 2. kép)
A következő epizód a képzős hallgatók kiállítása, az előbb említett FIX FLUX volt, mely a tanszék 15 éves fennállását és munkásságát célzott bemutatni. Nagyjából tudtam, mire számítsak, hiszen magam is e tanszéken kaptam diplomát és kissé bágyadt és izzasztó (nagyon meleg volt egyébként) nosztalgiával néztem végig a könnyen beazonosítható témákra készült és az egyes órai feladatoknak eleget tevő munkákat. Az tutira lejött, hogy mióta én végeztem az alapképzéssel, a következő évfolyamok munkáiból készült összeállítás nem feszeng annyit, mint anno az én évfolyamom. (Azt hiszem; persze kívülről és sűrítve könnyű tanulságokat levonni…) Nem azt mondom, hogy minden munka előtt térdre rogytam, de lejött a kísérletező kreativitás némi könnyedséggel – és szerencsére jóleső mélységgel karöltve. Ez amúgy jellemző volt úgy autonóm, mint alkalmazott melókra. Azt érzem, hogy az utóbbi években volt némi összetartás az alkotó hallgatók között, de legalábbis kialakultak ezek a társaságok, ami belőlünk anno erősen hiányzott, mert ez simán vihet előre, motivál és nagy segítség, ha van szükség. Remélem, jól sejtem ezt, és továbbfejlődik. És tök jó, hogy összejött nekik ez a szentendrei kiállítás, alapvetően gratula!
(Galéria: 3.,4.,5.,6.,7.,8.)
No de menjünk tovább. A Művészetmalom másik részén a nincs több titok! (így, kisbetűvel) című kiállítás várt: Gerő László közgazdász nemzetkőzi gyűjteményéből egy átfogó válogatás. Leginkább európai avantgárd, lírai absztrakt gesztusfestmények, installációk, performansz-dokumentációk, objektek várják a nézőt. Felsorolok párat, melyek leginkább bejöttek. Halász Péter Tamás: Bábel című műve, mely pc hulladék, működő winchester és LED kombinációjában érdekes technikai vonalon ragadta meg a koncepciót. Vagy: Martin Henrik Álló Űr Buddhája, mely márványból, bazaltból és americiumból készült, és ha ránéztem a fekete hátterű asztronauta szobrocskára, megcsapott a zen elviselhetetlen könnyűsége. Aztán Tarr Hajnalka röhejesen egyszerű rajzán vigyorogtam egy jót: egy trehány szén-filc rajzról beszélünk, mely az Ezek közül a nők közül egyik sem foglalkozik azzal, hogy van mögötte egy csónak címet kapta, és engem az ilyenfajta irónia teljesen levesz a lábamról. De mi volt még? Kicsiny Balázs Anthem elnevezésű három részes térberendezése. Időt kell szánni a megfejtésére, de jól esik a fáradtfényű, fülledt térben elmélázni rajta.
(Galéria: 9.,10.,11.,12.,13.,14.)
Vagy Žarko Bašeski macedón szobrászművész Asphyxia (Az utolsó lehelet) című hiperrealista alkotás gyakorlatilag egy neylonba burkolt, hangeffektelt monumentális fej, melynek tarkóján vetítés látható; azt hiszem ez egy nagyon kétségbeesett és sötét munka akart lenni, bár annyira nem jött át, szinte giccsesnek éreztem az összhatást.
(Galéria 15.)
Az Art Capital egyik beharangozott nagymenő kiállítója – ki ne ismerné Lennon úr mellől – Yoko Ono volt. Az ő, Yes, you! című kiállítása a város főterén volt a Kmetty Múzeumban. Kalligrafikát őrző világító szemű műtárgy-macskákat, fotókat, dokumentációs kollázsfotót láthattunk és egy kívánságfát, mely alatt a szerzői utasítás arra invitálta nézőjét, hogy egy kis papírra írja fel egy kívánságát és akassza fel a fára. Aztán állítólag ezeket a kihelyezett fákat majd Yoko Ono összegyűjti és kiállítja valahol máshol, Szentendrétől messze. Na, nem tudom, lehet, velem van a baj, de nekem ez a rész kissé vakfolt volt, nem elégséges, hogy hasson rám, mint művészet. De azért kívántam, na.
(Galéria 16.,17.,18.)
A következő kívánság néhányadmagammal valami hideg ital volt, ezért az Art Capital hivatalos megnyitója előtt lesétáltunk a Duna-korzóra és megittuk a leghidegebb Aperol Spritzeket, míg a megnyitóhelyszín – konkrétan velünk szemben, háttérben egy kikötött hajóval, amelyre hatalmas kivetítőt szereltek filmvetítésekhez – hangszóróiból épp a szívem csücske Twin Peaks intrózenéje elárasztotta a partot.
Valamivel este hét után kezdődött a megnyitó, a fontos emberek megtartották beszédüket, mindezek után még egy Duna-parti performansz is várt ránk. A Ha mi árnyak…-at Gergye Krisztián rendezte és az Art Capital központi témájával foglalkozik: a modern ember természethez való viszonyával, az elveszett Paradicsom utáni vágyával. A fekete latexruhás fiatal férfiak előadása kapott egy kis aktuálpolitikai ízt is – már ami a migráció jelenségét illeti, rétegezve a jelentést, de nem erre kiélezve azt.
(Galéria 19.,20.,21.)
Summázván, jó volt itt lenni, de többet vártam, élesebb, mélyebb hatásokat (bár sok idő nem volt elmélyülni és a kiállítások nagy részét nem volt alkalmunk meg idegrendszerünk se megnézni fél nap alatt). A köztes létet, amit az utcán töltök két helyszín között, annyira nem szeretem, a kicsi utcácskák turistahullámai partra vetnek, alapvetően szezonban tök idegesítő lehet ott a mindennapi élet.
Zárójel kinyitva. Az elején meg mintha kissé túlidealizáltam volna a várost, ugye? Mivel kisváros, biztos megvan a maga belterjessége meg kispolgárisága, és néha a hangtalan szerelmesnek is van pár racionális, tiszta pillanata, amikor a valóság nem lerántja a konyhakőre, hanem magától odakuporodik egy sarokba. Zárójel bezárva.
És a lényeg mégis az, hogy június majdnem végégig még kapitális fesztivál van Szentendrén. Menjetek, mert vár a képzőművészet, az irodalom és a többi. Kell látni dolgokat. Gazdagít. Fontos ez.
