Kulturális folyóirat és portál

2014. augusztus 17 | Mozog Nagy Imre | Társadalom

Gyöngyélet a katonaélet

A két vaskos iratgyűjtő közel ezeroldalnyi gép- és kéziratot tartalmaz. Az alapja géppel íródott, a sok-sok áthúzástól, fekete tintával papírra vetett javítástól hemzsegő sorok nem könnyítik meg a szerkesztő munkáját. A szerző azonos nevű fia által részben stilizálásnak, főleg kiegészítésnek szánt számos átírásnak köszönhetően végül is élvezetes szöveg kerekedett belőlük. Az emlékirat szerzője egy nagyváradi postamester. Érmellék, azon belül Albis szülötte 1892. október 8-án látta meg a napvilágot, egy föld nélküli zsellércsalád sokadik gyermekeként. Félbemaradt önéletírása gyermek- és ifjúkorát, az első világháború előtti „boldog”(?) békeidőket, frontélményeit, kései tanulmányait és Trianon után váradi polgárként megélt éveit tartalmazza, 1924-ig bezárólag. A két világháború között nagyváradi, erdélyi lapokban olykor cikkeket, verseket közlő, vitathatatlan íráskészséggel, humorral, végzettségénél magasabb műveltséggel rendelkező tollforgató hagyatéka hiteles dokumentum és lebilincselő olvasmány. (Sz. A.)

Az a falragasz, amelyik a háború kitörését, a hadüzenetet közölte a lakossággal, úgy ígérte, hogy hazatérünk, mire a levelek lehullanak… Negyven év távolából úgy látszik, az öreg felséges úr elszámította magát. De hát akkor nem okoskodtunk mi ígérete szövegén, csak azt kerestük benne, melyikőnk, mikor indul. A falu katonaköteles fiai egyszeriben úgy érezték magukat, mint a halálraítéltek a siralomházban. Mások lelkesedtek, nem ők…

Mikor én is kezembe vettem a katonaládámat, Ides elibém rogyott: „Kedves fiam, ne menj el! Ne hagyj itt bennünket…” – sírta. Mi tagadás, elpityeredtem. Nem a magam sorsa bántott, hiszen a vágyam teljesült: elmehetek Albisról, hanem szüleimet sajnáltam, mintha megéreztem volna, hogy minden előrelátásom csütörtököt mond. (Bár, hogy a nehéz keresetemből megtakarított gabonafélét majd elrekvirálják, arra még gondolni se mertem!) Katonaládám nehezebb volt, mint a szívem, hiszen titkos vágyam teljesült: indulhatok ismét a világba. Igaz, én nem háborúra pályáztam, de egykettőre beláttam, hogy a katonaságot azért tartják, hogy szükség esetén háborúba vigyék. Nem mondhattam: „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!” Mentem, mentünk, apránként követett bennünket minden épkézláb ember, hogy ne maradjon egyetlen se itthon, sehol. Kivéve az ügyeskedőket.

Katonaládámat vállamra emelve baktattam az udvarház felé. Kísértek enyéim, pajtásaim, a Csókás lányok, sokan mások. Ott eszembe jutott első világgá menésem, amikor Ides sodrófája, mángolója elől menekülve, először lőttek rám orvul. Még nem tudtam, hányszor fognak a közeli hónapokban, években rám lőni a futóárok másik oldalán halálba kergetett, ellenséggé avatott embertársaim köréből. (…)

A gyülekezőhely körül zászlós-éneklő népség várt ránk. Úgy lépdeltem előre nem látott sorsom felé, mint egy két lábon járó, zavaros érzelmektől kínzott, riadtságát leplező „bátor” lélek. Vállamon a katonaláda – örökség a néhai Lovas sógortól –, átfestve szépen. Ides zsebkendőjével integetett, ha feléje néztem, és zokogott. Apám meg a kezével intett búcsút, akárcsak nővéreim.

Ismerős a régi nóta: „Ugye, Babám, gyöngyélet a katonaélet!” Az alábbiakból kiderül, mennyire „gyöngy”…

* A szarajevói revolverlövés után, amely kioltotta a magyar körökben nem túlzottan népszerű – mert magyarellenesnek mutatkozó – Ferenc Ferdinánd trónörökös életét, a hadüzenetig tartó négy-öt hét izgalmai még a világtól elszigetelten vonagló-kínlódó Albis népének tudatáig is eljutottak. Hirtelen felszaporodtak a katonai behívások. Kalas nagytiszteletű úr, újságolvasó ember, vasárnapi prédikációjában a szent haza védelmének szükségességét hangoztatta, föltéve, ha a gyilkos merénylők támogatói a Monarchiára támadnak, vagy kiprovokálják a háborút. Mert a türelemnek is van határa, nemcsak Szerbiának, hallatszott innen-onnan. Világslágerek terjedési sebességét megcsúfolva tanulta meg az új nótát még a falusiak java része is: „Megállj, megállj, kutya Szerbia!”

A hármas szövetség vagy más néven a Központi Hatalmak és Olaszország szövetsége, amelyet 1882-ben kötöttek, még az első fegyverdörrenések előtt meggyengült azáltal, hogy az olaszok kinyilvánították semlegességüket. Oka az akkori közhit szerint az volt, hogy az Ausztriához tartozó, Olaszország igényelte Lombardia és Tirol kérdésében nem kaptak az olaszok semmiféle biztató ajánlatot cserében a németek és a Habsburg-monarchia melletti hadba lépésért. E két tartományt, valamint Trieszt környékét, Isztriát, a dalmát tengerpartot, Albánia egyes részeit az olaszok rég maguknak követelték, de csak a Hármas Szövetségen belül megengedhető hangon, ám nem múló reménységgel. Gondolták, most, ha kitör a háború, az Osztrák–Magyar Monarchiának igencsak nagy szüksége lesz Olaszország támogatására. Szövetség ide vagy oda, fizessen érte. Elégítse ki, legalább részben, az olasz területi igényeket. Bécs viszont úgy vélekedett: Szerbia csak egy falat, „mire a levelek lehullanak”, szőröstül-bőröstül megeszi. Minek akkor az olaszokkal egyezkedni?

Fölényesen tudomásul vették hát a Monarchia vezető körei, hogy Olaszország a küszöbön álló, az ajtón kopogtató háborúban semlegességet nyilvánít. Kevesen tudhatták, hogy eközben az antanthatalmak máris megtették a maguk ajánlatát az olaszoknak: ha semlegességüket feladva átállnak az ő oldalukra, s megtámadják a Monarchiát, Anglia, Franciaország és Oroszország teljesíteni fogja területi követeléseiket Ausztria terhére. Az olaszok aztán 1915-ben át is álltak, ellenünkre.

Valami hasonló volt a helyzet Romániával is, annyiból eltérő módon, amennyiben Románia kisebb állam volt, mint Olaszország, ő tehát a háború kitörésének előestéjén, nyíltan legalábbis – úgy, hogy mi albisiak is tudhassunk róla – nem követelőzött. De azért tartózkodott elkötelezni magát! I. Károly román király 1883-ban Bécsben és Berlinben járt. Bismarck német kancellár rábeszélte, hogy az öreg Brătianu kormánya csatlakozzék a Központi Hatalmakhoz. Mivel ez bekövetkezett, és e lépés – formailag legalábbis – elnapolta a magyarok és a románok Erdély körüli vitáját, amelyet főként az erdélyi románság vezető politikusai élesztgettek, Bukarest 1884-ben valósággal kirúgta az akkori román Ókirályságból az ott szervezkedő „erdélyi fiatalok” vezetőit. Erdély bekebelezését valamiféle okos munkamegosztás szerint, mindig csak az ellenzékben levő pártok harsogták, míg a kormányon levő politikai erők a Központi Hatalmakkal kötött szövetséghez való „hűséget” hangoztatták. Mikor az ellenzék hatalomra került, akkor elhallgatott, s elkezdett követelőzni a tegnap még kormányon volt vezető garnitúra. Okosan, ügyesen, cselesen csinálták, egyként tudatosan tört az ellenzék és a kormánypárt a „Szent Cél”: a „minden románoknak egy hazában való egyesülése” irányába. Abban az időben hol a konzervatív Petre Carp, hol a liberális Ion Brătianu volt kormányon, majd ennek halála után Sturdza herceg lett a liberális párt vezére.

Így álltunk nagyjából 1914 nyarán szövetségeseinkkel Európában. A bolgárok és a törökök álltak még a későbbiek során a Központi Hatalmak (tehát Németország és Ausztria–Magyarország) mellé, az olasz és a román átállás után ettől remélve az előző balkáni hadjáratokban elszenvedett veszteségeikért a revansot.

Tudom, hogy leegyszerűsített képet rajzoltam föl a háború kitörése előtti s alatti mozgásokról, de én nem történelmet írok. Ezt is csak azért jegyeztem föl, hogy a ma tizen-huszonéves olvasóim valamit értsenek is abból, ami a továbbiakban következik.

Az bizonyos, hogy 1914 nyarán oly dolgok kezdődtek itt Európában, olyan, eddig nem ismert méretű háborús öldöklés, amely végleg sírba taszította a naptár szerint már 1900 végén eltávozott 19. század tovább élő maradványait is. Az a világ, amelyben Albisról én katonának bevonultam, és az, amelyet a háború után éltünk tovább mi túlélők, nagymértékben különbözött egymástól. Noha a réginek bizonyos, makacsul továbbélő maradványai még mindig föllelhetők voltak benne, például Horthy Magyarországában, de más országokban is. Ezeket aztán a második világégés (1939–1945) pusztította el végképp. A 20. század közepe táján múlt el végérvényesen, ami azelőtt volt, és ami kialakult, amiben ma is élünk, ebben már benne rejlenek a 21. század egyes jellemzői is. Ha jól „prognosztizálják” a jövő századot az okos tudósok, és ha a következtetések beválnak, ha nem pusztít el mindent, már születése előtt egy „véletlenül” kirobbanó atomháború…Vagy nem ölik egymást halomra a népek egy decentralizált harmadik világöldöklésben.

Az első világháború előestéjén voltak a részt vevő hatalmaknak nyíltan bevallott és titokban követett céljaik. A Monarchia és erősebb szövetségese, támasza, Németország egyelőre csak a meglevő status quo megtartását, védelmezését hangoztatta. És természetesen azt, hogy más célja nincs is, mint kiirtani a balkáni „tűzfészket”, Szerbiát.

Az antanthatalmak a térkép erőszakos átrajzolását hirdették, nyíltan és elrettentő módon, Oroszország céljának tekintette például Törökország megsemmisítését, orosz–szláv hegemónia megteremtését a Balkánon, a Monarchia felrobbantását, ugyancsak pánszláv mozgalmuk révén Bécs ellen fordítva a cseh, a szlovák, a rutén, az ukrán és a lengyel népet. Ez utóbbi befolyásolása nehéz dió volt, mert a lengyelek nemcsak az osztrák–magyar birodalom elnyomó hatalmát nyögték, hanem legalább annyira a cári birodalomét is; függetlenségre, saját valamikori államiságuk helyreállítására törekedtek. Nem hízelgett nekik egy olyan pánszláv megoldás, amelyben függetlenségük részleges, továbbra is kiszolgáltatva a cári birodalom kegyeinek.

Franciaország revansot hirdetett Elzász-Lotaringia korábbi elvesztéséért, e területek visszaszerzését tűzte ki célul. S mivel minden időben félnie kellett a nyugatra terjeszkedő, egységessé kovácsolt, militarista Német Birodalomtól, tervei közt szerepelt Németország egységének felszámolása is. Anglia a német ipari konkurencia letörésére, valamint a német gyarmatok megszerzésére törekedett.

A nyomás, amely a háborút kirobbantó Németországra és az Osztrák–Magyar Monarchiára nehezedett, oly nagy volt, hogy Bécs tárgyalni kezdett az olaszokkal: mivel „hálálhatná meg” legalább a tartós semlegességüket? 1914–15-ben folyt az alkudozás, végül 1915. május 23-án Olaszország nyíltan bejelentette, hogy hadat üzen volt szövetségesének: Bécs tehát nem engedett, az olaszok pedig beléptek a háborúba az antant oldalán.

Az olasz belépés hírére Romániában is buzogni kezdett a semlegesség feladásának szándéka. I. Károly király és Petre Carp miniszterelnök németbarát volt, s a németek melletti beavatkozásra kész, de az 1914. augusztus 3-i, Sinaián tartott koronatanács „leszavazta” őket, állítólag. (Így hírlett akkor legalábbis.) A németek és az osztrák–magyarok melletti beavatkozás helyett a semlegességi nyilatkozatukat erősítették meg, de ez olyan semlegesség volt, hogy az éppen hatalmat gyakorló Brătianu-kormány átengedte az orosz hadiszállításokat Szerbiának és hadikészületekbe kezdett; megerősítette katonailag az erdélyi és a bolgár határvidékét az országnak. A háború elején bekövetkezett galíciai osztrák–magyar vereség aztán „forró” átállási hangulatot keltett az országban, „hogy le ne késsünk a Monarchia feldarabolásáról”. Még egy orosz–román titkos paktumot is kötnek ekkor: Oroszország garantálja az akkori Románia határait, és győzelem esetén Romániának ígéri Erdélyt. (1914. szeptember 18-i egyezmény!)

A paktumban foglaltak alapján a románok megtagadták a németek és az osztrák–magyarok kérését, hogy Törökországnak Románián át fegyvereket szállíthassanak, miközben az oroszok szabadon szállíthatták a fegyvert romániai területen, Szerbiának. Két irányzat küzdött ekkor a román vezetésben: támadják-e hátba Magyarországot, vagy várjanak, míg a Monarchia veszít, és akkor biztosra lehet menni? E két irányzat ugyanazt akarta, csak a megvalósítás időpontját ítélte meg eltérően.

Az olasz követelések és a Monarchia számára előnytelen kárpátokbeli hadi helyzet időszakában szinte minden politikai erő amellett volt Romániában, hogy támadják hátba Magyarországot. Az 1883-as „szövetséges” Bécsben, Budapesten tudtak a dologról, de lebecsülték a román támadás veszélyét. Még csak erősítés se igen ment a keleti magyar határok védelmére. Az olaszok is fölkeresték Ghica herceget, tárgyaltak vele a „közös akcióról”, de a gorlicei áttörés, a bolgár beavatkozás és a szerb front romló helyzete miatt végül a románok „elhalasztják” a döntést. Várnak még…

És ez így megy 1916 nyaráig. Akkor új mozgolódás támad Romániában: hadfelszerelés átcsoportosítása, korszerűsítése, behívás, határvonalak megszállása, katonai készülődés. Orosz ígéretek bátorítják őket újból: már Erdélyt, Bánátot, Bukovinát, a teljes Dobrudzsát kapja Románia, ha megtámadja a központi hatalmakat. Az antant is megerősíti az ígéreteket! Ultimátumot küldenek Bukarestnek: vagy belép a háborúba az antant országok oldalán, vagy százezer főnyi orosz hadsereg vonul be az országba. Ezt a jegyzéket 1916. augusztus 4-én kapja kézhez a bukaresti kormány. Végül, óvatoskodva bár, de enged. Megköti az antanttal az egyezményt. A németbarát Carpot leszavazzák, 1916. augusztus 27-én Románia hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának, csapatai betörnek Erdélybe.

A többiről majd később! Mindezt csak azért írtam le, hogy a következő fejezetekben emlékeimből kiválogatott, személyemmel kapcsolatos események, a háborús történésekkel együtt, érthetőbbek legyenek.
* Mikor sürgős, tud ám gyorsan dolgozni az állami bürokrácia is! Például háború esetén. A be nem sorozottakat egyhamar becitálták a katonai intézménnyé átalakított iskolába. Kidobolták, hogy ezen és ezen a napon kinek, hol, mikor kell jelentkeznie. A honvédelem érdekeit védelmező, újonnan alkotott törvények értelmében szigorú büntetéseket helyeztek kilátásba azoknak, akik nem teljesítik az előírásokat.

Elég sokat „összedoboltak” azokból az évjáratokból, akikre a Haza védelme ügyében sürgősen szüksége lett a Habsburg-monarchiának. Azok az idősebbek, akikben még élénken élt Kossuth és az elbukott, megtorolt 1848–49. évi szabadságharc és a hősi harcokban elesett apáik, testvérbátyjaik, bujdosó rokonaik emléke, megdöbbenve látták a nemzetiszínű szalagokkal felpántlikázott, jól bepálinkázott, hejehujás dalolással „Ferenc Jóskát” éltető ifjak betáncoló csoportjait a kétfejű sas aklába. Már nem emlegette senki az osztrák fegyverektől legyilkolt magyarok és székelyek emlékét, az elbukott, eltiport szabadságét, még a szocialista érzelműek is – legalábbis a mi falunkban – hittek benne, meg voltak győződve róla, hogy a trónörökös meggyilkolása vért kíván, le kell számolni a szerbekkel és mindenkivel, aki támogatja őket! Ötven-hatvan éve még a leggyűlöltebb név volt e hazában a Ferenc József császáré. Most őt éltetve, „Jóskázva” ajánlották fel életüket és vérüket a Habsburg-monarchia és a Habsburg-ház védelmére a fél százada még osztrák titkosrendőröktől rettegő magyarok gyerekei.

* A sorozásban a legkínosabbnak a meztelenre vetkőzést és fedetlen testem idegen tiszt urak és orvosok előtti mutogatását éreztem. Meg az ok nélkül szigorkodó hangot, az ún. „katonás” parancsolgatást, amelynek azonkívül, hogy az érdekeltekkel kezdje megszoktatni, mi is vár rájuk, az égvilágon semmi értelme sem volt! Levetkőztünk volna, hátat fordítunk és felelgetünk a föltett kérdésekre akkor is, ha „rendes hangon”, úgy kérik, mondják, mint ember az embernek. De már itt ordítottak, hangoskodtak a sorozás ügyeinek intézői, a csöndet nem kérték, hanem megparancsolták, és ha valami „ellenkezést” észleltek, ami nem is volt az – hiszen bődületes lelkesedéssel nyújtottuk a karunkat az engedélyért, hogy több milliónyi társunkkal együtt a nagy vágóhidakra tereltessünk –, csupán tétovázó esetlenkedés, máris dörgött, rikácsolt a „k. und k. hang”. Mintha minden behívott legény süket lenne, és tízszeres erővel kellene a fülébe ordítani: „Anyja neve?”, „Születési éve?”

A rendre a csendőrök ügyeltek az iskola körül, és nem szívesen engedték közel a fiaikat sirató asszonyokat, édesanyákat, testvértől gondolatban már végleg búcsúzó testvéreket, hősiességre, bátorságra buzdító apákat. A sorozásra rendelteket aznap még nem vitték sehova, meg kellett várni, amíg egy csoport összegyűlik, és ehhez vagy ahhoz a hadkiegészítőhöz irányítják. Minket albisiakat a debreceni ezredekhez küldtek.

Volt, aki mindent elkövetett, hogy „untauglich”, alkalmatlan legyen belőle, ezeket valami oknál fogva én már akkor is utáltam, hát még később! Nem voltam én militarista, se Habsburg-bérenc! Egyszerűen nem szerettem az olyan embert, akinek csak a szája jár, a kocsmai verekedésekben akkora hős, hogy alig lehet békés polgárrá verni, most meg berezel már a lehetőségtől is, hogy olyan helyre kerülhet, ahol valóban verekszenek, szuronnyal döfnek, puskával lőnek. Akinek a szomszédja vagy a nőismerősének a széptevője, a komája halálos ellenség lehet, de az országra támadó idegen katona nem. Mert abban aztán nem láttunk tisztán, mi albisi legények, hogy mi az igaz a szerbek gazságából, az antantországok erőszakos törekvéseiből, hogy „megfojtsanak” bennünket. Egyszerűen csak hittük, vagy nem hittük. Az én környezetemben általában hitték az emberek! Még Szabó Jóska bátyám, a szocialista is azt mondta: ez most nem pártpolitika, hanem honvédelem, most félre kell tenni az olyan dolgokat, hogy tetszik a kormányzat vagy sem, köztársaság lenne-e jobb vagy királyság, földjük legyen-e a parasztoknak is, ne csak a nagygazdáknak, földesuraknak, grófoknak, báróknak. Ha az ellenség az országot elfoglalja, akkor nem lesz föld, mert elveszik tőlünk – érvelt Jóska bátyám is a többiekkel. A gyári munkást meg a magyar és az osztrák tőkések helyett az ellenség fogja kizsákmányolni. A legfőbb dolog most hazánk ezeréves határainak védelme, az uszító nemzetiségek elhallgattatása, minden politikai széthúzás beszüntetése, egységessé kell kovácsolódnunk a „közös ellenség” ellen. Majd, ha a háború győzelmesen véget ért, akkor ráérünk a belső dolgainkat elővenni, átgondolni, változtatni rajtuk, úgy, mint ahogy a kor parancsa előírja, a haladás megköveteli.

Megvallom, ily sok évtizednyi távolból, kissé restelkedem, hogy én ennek a nagy nemzeti hőzöngésnek szintúgy bedőltem, mint annyi millió más ember. Tisztelet a kivételeknek, akikről már csak a háború után szereztem tudomást, illetve a végén, a készülő forradalom előestéjén. Azt persze, már a háború közben, az első hetekben, a kiképzés időszakában is észrevettem, hogy nem mindenkinek olyan „szent ügy”, mint énnekem. És én abban is különböztem sok más társamtól, hogy én akartam is katona lenni, igaz, nem háborúban, hanem békében. De ha egyszer háború lett, arról én nem tehettem, a hadsereg se, legfeljebb az lett a kötelességünk, hogy győztesen befejezzük. Most nem volt gond, hogy apám és anyám óhaja szerint „reglamáljak”-e itthon maradásom érdekében, mert ilyesmiről szó sem lehetett. Ámbár voltak, akiknek ez is sikerült, mint később, harctérről hazatérve falumbéliek egyikéről-másikáról megtudtam.

Én mindig is katona akartam lenni, bár nemigen tudtam, mit akarok. Úgy értve, hogy mi is az a katonaság, amelyben én szolgálni kívánok. Majd megtudtam, nemsoká!

Még a sorozás idején rémhír száguldott szét az országban, hogy a franciák arannyal telt autót küldenek a szerbeknek. Át a mi hazánkon. Hogy ki találta ki, hogyan terjedt el, fogalmam sincs. Mindenki köpte a markát, hogy az autót, amely kerülővel erre jön – mindenütt épp „arra”, ahol a rémhírt továbbadták –, feltétlenül el kell fogni, az értékeket hadizsákmányul ejteni, nem engedni tovább.

Senki se mérlegelte, miféle őrült idea ez? Miért épp itt, rajtunk keresztül és Kelet-Magyarország felé kerülve haladna végig az az autó, amikor hazánkat elkerülve könnyebben juthatna át a szerbekhez? Egy bizonyos: a községházán összeverődve, a jegyző, a csendőrök, a bíró közbenjöttével, sokan vállaltak heteken át önkéntes járőrtevékenységet, hogy az aranyautót elfogják. Puska nélkül, puszta kézzel, hiszen Háry János uram se rezelt be a franciáktól. Nem volt jó dolog akkor, abból a kevés automobilból, amennyi hazánkban a tízes években létezett, országúton összetalálkozni, egyik fél számára sem. Az autón közlekedőket feltartóztatták a rémhírtől ittasult önkéntes járőrök. S el akarták venni tőlük a nem létező aranyat, a nem létező francia kémiratokkal és kézifegyverekkel együtt.

Az országot különben is szinte egyik napról a másikra felbolygatta a régóta készülő, mégis váratlanul kirobbant háború. Már az első hetekben menekültvonatok jöttek Galíciából, Bukovinából, a déli megyékből, amerre kitörtek a harci cselekmények. Az állomásokon katonai parancsnokság székelt, diákokat alkalmaztak karszalagos szolgálatra: irányítás, ivóvíz-osztás, ételvödrök cipelése céljából.

Zajos, zaklatottan zsivajos lett az állomás mindenütt, nem olyan megnyugtatóan színes forgatag, mint volt a nagyváradi, amikor két éve Stollmann úrnál dolgoztam, és odajártam a váradi restibe ebédelni, szívesen elnézegetve az ide-oda tologatott szerelvények, valamint a beérkező vonatokról leszálló utasok mozgását. A legkisebb, legálmosabb vidéki állomás vagy megállóhely is „katonai ellenőrzés” alá került, az egész vasúthálózattal együtt. Megfeszített izmokkal ugrásra készen, hogy támadjon vagy védekezzék, készenlétben állt az ország. Bizonyos rendeletek, törvények hatályát felfüggesztették, másokat, szigorú előírásokkal terhelteket hoztak helyettük, háromszor annyit. Mindenkivel elhitették, hogy ott, azon az őrhelyen, ahol áll, múlik nemzetünk és közös hazánk, az Osztrák–Magyar Monarchia dicsősége, történelmi szerepe, jövője! Katonáink a jövőbe menetelnek! De őszre, „mire a levelek lehullanak”, már jönnek is haza, győztesen…

(Folytatjuk)

A szöveget gondozta, szerkesztette: Szilágyi Aladár

Copyright © 2023 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu