Gyöngyélet a katonaélet (5.)
A két vaskos iratgyűjtő közel ezeroldalnyi gép- és kéziratot tartalmaz. Az alapja géppel íródott, a sok-sok áthúzástól, fekete tintával papírra vetett javítástól hemzsegő sorok nem könnyítik meg a szerkesztő munkáját. A szerző azonos nevű fia által részben stilizálásnak, főleg kiegészítésnek szánt számos átírásnak köszönhetően végül is élvezetes szöveg kerekedett belőlük. Az emlékirat szerzője egy nagyváradi postamester. Érmellék, azon belül Albis szülötte 1892. október 8-án látta meg a napvilágot, egy föld nélküli zsellércsalád sokadik gyermekeként. Félbemaradt önéletírása gyermek- és ifjúkorát, az első világháború előtti „boldog”(?) békeidőket, frontélményeit, kései tanulmányait és Trianon után váradi polgárként megélt éveit tartalmazza, 1924-ig bezárólag. A két világháború között nagyváradi, erdélyi lapokban olykor cikkeket, verseket közlő, vitathatatlan íráskészséggel, humorral, végzettségénél magasabb műveltséggel rendelkező tollforgató hagyatéka hiteles dokumentum és lebilincselő olvasmány.
Sz. A.
1915. október 6-án tűzvonalba mentünk, a doberdói fennsíkra. Századunk a H jelzésű dolinát szállta meg. Ekkor ismerkedtünk meg az ellenséges csapatok nekünk akkor még új fegyverével: a repülőgéppel. San Martinót bombázták. Azt mondták akkor, nekünk is vannak repülőink, de azokat csak az olaszok láthatják, mivel állandóan az ő fejük felett keringenek.
Egy hét múlva a 43-asok leváltottak bennünket három napra. Aztán mi szálltuk meg az előző állásunkat, mert állítólag a 43-asok nem bírták tartani a heves ágyútűz miatt. Csapataink akkoriban törték át a szerb frontot, és az olaszok annak ellensúlyozására lendültek támadásba. Nehéztüzérségük 72 órán át tartotta pergőtűz alatt állásainkat. Mi a kavernában vártuk, mikor kerül ránk a sor, hogy őrségbe menjünk. Személyi dolgainkat mindig átadtuk egy később sorra kerülő bajtársunknak, hogy küldje haza, ha nem jönnénk vissza. Tudniillik minden rajból egy-egy őr vigyázott a fedezékben, nehogy az ellenség észrevétlenül megszállhassa.
19-én a század küldöncét kilőtték. Engem állítottak a helyére. A zászlóalj-parancsnokság és a század közt hordtam a jelentést egyik részről és a parancsot a másikról – állandó golyózáporban. Bizony szükségem volt minden addig szerzett harctéri tapasztalatomra, hogy ép bőrrel megúszhassam. Szörnyű napok voltak!
A posztokat őrhelyeikre mindig egy-egy altiszt vezette fel, ott megmagyarázta a poszt kötelességét, esetleg elismételte előtte, ha a poszt már ismerte azt. De hát itt és ekkor alig jött vissza egy is a posztjáról. A 28-as gránát mindegyiket szétvágta. Megtörtént, hogy bár hasalva kúsztak a futóárok mélyén az őrhely felé, egyik se érte el, se az altiszt, se a poszt. A 72 órás pergőtűz annyira felemésztette a századunkat, hogy mire a gyalogsági támadásra sor került, alig állt századunk tizenöt fegyveresből… Egyetlen altiszt, Cziganek Hugó törzsőrmester képviselte az altiszti kart. Ravasz, minden hájjal megkent, vén harctéri róka volt, de bátor katona.
Október 20-án, dél körül érkeztem vissza a zászlóaljtól. Mikor átadtam a parancsot a kapitánynak, azt mondta nekem, hogy mivel nincs, aki a posztokat felvezesse, bár altiszti feladat, énrám bízza azt, persze csak olyankor, mikor egyéb feladatom nincs.
– Láttam s tudom, hogy ebben a pokoli helyzetben is sikerrel végezted a rád bízottakat! Nem kérdezem, hogy csináltad – mondta –, de jól csináltad! Tudom, ezt az új feladatot is sikeresen oldod meg.
Így aztán a háromnapos pergőtűz utolsó húsz órájában egyetlen percem sem volt veszélymentes: az ágyúk pergőtüzéből gyalogsági golyózáporba kerültem és fordítva. Az aknavetőkről nem is szólva. De mit részletezzem én azoknak a napoknak a poklát, amikor avatottabb toll is gyenge hozzá? Akkori hadseregparancsnokunk, Boroevics Zvetozár is ebbe a mondatba sűrítette össze: „A III. isonzói csatában harcoló bakák egytől egyig olyan hősök, akik glóriát érdemelnek, mint a szentek!”
Ezt ám már Rudolfswerthben, a kórházi ágyon olvastam valamelyik napilapból. Hogy miként jutottam oda?
1915. október 21-én hajnalban a tüzérségi tűz hevessége mintha csökkent volna. Ez azt jelentette, hogy az ellenség támadásra indul. A kapitány átküldött a balszárnyunkon levő 3. századhoz, összeköttetést keresni. Mikor odaértem, azok már egy gyalogsági támadást visszavertek, néhány foglyot is ejtettek. Őket faggatták éppen. Közben az egyik fogoly a köpenye alól kirántotta a tőrét, és Pesthy hadnagyot, a század parancsnokát, előttünk szúrta szíven. Én aztán visszaindultam a századomhoz, közben távcsővel figyeltem az állások közti terepet, és láttam, hogy belátható hosszan az olaszok saját akadályaikon átkecmeregnek, és felfejlődnek támadási frontba. Siettem a századomhoz, mikor azonban a dolinába vezető futóárokba jutottam, egyszerre három ágyúlövedék vágódott a futóárok közelébe. Kettő egyik felől, a harmadik másik felől. Engem már a lövedékek légnyomása is az árok fenekéhez ragasztott, rám borítva néhány homokzsákot az árok széléről. Rövid időre eszméletemet vesztettem, s mikorra magamhoz térve kikecmeregtem a homokzsákok alól, már olasz szavakat hallottam az állásunkból. Ruhám olyan volt a kőportól, mint a molnáréké a liszttől. Igyekeztem a kapitányhoz, de magam is meglepődtem, hogy egy szót sem tudtam szólni. A kapitány csak nézett rám, mint valami csodabogárra. Ekkor én megragadtam a kezét, és húztam kifelé a fedezékből, és mutogattam az állásunk felé.
Mikor láttam, hogy megértette a helyzetet, szuronyos puskámmal rohantam a futóárokban, fel az állásba. Odaérve, ahol előbb a légnyomás eltemetett, éppen egy albisi fiú, Gonda Laci ereszkedett befelé az árokba, és egy gépfegyvert hozott magával.
Ez a találkozás a földimmel itt, meglepett. Mert ő is olyan szegény fiú volt, se a jelenlétéről, se az eltűnéséről nem akart tudomást venni senki. Meg aztán ő már a háború kitörése idején harmadik katonaévét szolgálta. Szegény özvegyasszony fia lévén, még szabadságra se mehetett haza sohase, úgyhogy a falu már el is felejtette. Ott, a támadó ellenségtől pár lépésnyire, olyan melegen ölelkeztünk össze, hogy ha valaki látta volna, azt hihette, birkózni akarunk. Halkan öntötte felém a kérdések zuhatagát. Ekkor én a szájamba mutattam, nyögdécseltem, amiből ő kitalálta, hogy nem tudok beszélni.
Ez a jelenet pillanatok alatt játszódott le, a futóárok mélyén, mert akkorra már a század néhány emberből álló maradéka is harcra kész állapotban nyomult az állás felé. Gonda megállította az elöl jövő zászlóst, mondta, hogy az állásban az olasz támadócsapat nyomul jobbról bal felé. Kiterjesztett karral mutatta, hogyan kell frontot alakítani a futóárok bal oldalán. Ő meg beállította a gépfegyverét, és az én segítségemmel tűz alá vette állásunknak azt a részét, amerről a támadó tömeg nyomult. Ez hatott, a folyamat megszakadt. Embereink csak akkor támadhattak. Az ágyúk most elhallgattak, vagy néha a front hátterét lőtték. Csak magunkhoz hasonló emberekkel kellett megküzdenünk, így rövid tusa után sikerült visszafoglalni az állásunkat.
Közben megjött az én szavam is. Igaz, csak kínos dadogással, de mégis tudtam már beszélni. Mentem tehát jelenteni a kapitánynak a helyzetet, aki a legénység kívánságára dolinai fedezékéből intézkedett. Konyakkal és tiszti cibakkal kínált. Leültetett és marasztott, de én nyugtalanul tekingettem az állás felé, mert addig soha nem hallott lármára figyeltem fel. A támadó olasz katonák ütemesen kiáltozták: avanti, avanti, porco dio! Eközben a kapitány rajzolt. Mikor elkészült, kezembe adta, hogy adjam át Cziganeknek vagy annak a tisztnek, akit legelőbb találok.
Rohantam a futóárokban felfelé, és néhány lépéssel a futóároknak a lőárokba való torkolatánál már észrevettem, hogy a keresztgerenda, a traverz tetejére fektetett puskával tüzelő zászlóstól jobbra olaszok nyomulnak a futóárok felé. Az elöl jövő olasz tiszt a kardjával éppen csapni készült a mit sem sejtő zászlósra. Én a karomra akasztott szuronyos puskámmal idejében érkeztem, szuronyomat a tiszt hasába döftem, aki a bal kezében levő revolverével tüzelt, megsebesítette a bal karomat, aztán összerogyott. Én még puskatussal ütöttem egyet a fejére. A zászlós csak ekkor figyelt fel a hátánál történő dolgokra: jelentem neki, hogy parancsot hoztam. Azt mondja, majd később, kiskomám. Lőtt tovább az elölről támadókra, mivel az állásunkban benn lévő katonák vezető tisztjük eleste után visszahúzódtak. Lehet, csak a másik traverz védelmébe. Nem volt, aki utánanézzen. Én szintén a traverz mellett, a zászlós szomszédságában kezdtem tüzelni. Egyszer látom, hogy a zászlós hanyatt vágódik. Homlokába kapott egy golyót. Azt se mondta, jaj! Cziganek után kellett néznem, hogy a parancsot átadhassam valakinek, Ő meg a traverz bal oldalán, ugyancsak a futóárok szélére fektetett puskából tüzelt. Megérintem, hogy magamra vonjam a figyelmét, s átadjam neki a parancsot. Rám néz, látja, hogy csupa vér a bal karom, azt mondja: hát te mi a fenének nem mész a szanitészekhez, beköttetni a kezedet? Azt mondom, hát a törzsőrmester úr miért nem kötteti be a fejsebét? „Kuss, ez az én ügyem!” – mondta szokott stílusában, de egészen más hangon hozzátette: „Mindig becsültelek, de ezt nem néztem volna ki belőled! Aztán neked itt tovább nincs semmi keresnivalód! A kapott parancs idejétmúlta, menj és jelentsd, amit a szemeddel láttál, és köttesd be a sebeidet!”
Mikor lefelé mentem, a dolina partján már néhány halott feküdt, köztük egyik újonckorombeli kiképzőm, Babós László hajdani derecskei tanító. Cziganekkel majd a laibachi (ljubljanai) kórházban találkoztunk újra.
Engem először a rudolfswerthi katonai kórházba szállítottak. Rudolfswerth német neve ellenére szláv község volt. A mai térképeken bizonyára már más néven van feltüntetve. A Narodni Domban volt elhelyezve a kórház. Nem tudok azon a nyelven, de valószínűleg a népházat hívták úgy. A helység a Kulpa folyó partján fekszik. Október végétől 1916. január vége feléig tartózkodtam ott, de addig egy pár havas esős napnál keményebb telet nem észleltem. Könnyű blúzban üldögéltünk a park lombtalan fái alatt a padokon, míg annyira föl nem erősödtünk, hogy már kimehettünk, mert a kijárás lehetősége csupán attól függött. Az épület utcafrontra néző, hosszabb oldalán ugyanis olyan alacsonyak voltak az ablakok, hogy ritkán kerültünk a kapuig, ha ki akartunk menni. Mégse fordult fel a világ, csak mert néhány rongyos baka nem kért engedelmet a kimenőhöz, hanem kimászott az ablakon, ha kedve szottyant rá, és ugyanott vissza!
Valóságos Adria környéki üdülés volt ez! Üdülni pedig csak úgy kellemes, ha az embernek pénze is van hozzá. Hát nekem akkor volt elég! Hogy honnan? A harctéri dupla zsoldot rendesen megkaptuk, de elkölteni nem volt módunk. Aztán sok kicsi sokra megy. Néha egy-egy borítékba beletettem egy-egy húszkoronást, és hazaküldtem a szüleimnek, arra számítva, hátha megkapják az így, szabálytalanul feladott pénzt. Csudára, valóban kaptak belőle néha. Megírták, de arra intettek, hogy ne ismételjem, mert elveszhet a küldemény. Rajtam nem fogott az intés, mert úgy okoskodtam: ha magamnál hagyom, és tehetetlenre sebesülök, vagy elesem, akkor is elvész.
Pénze tehát minden bakának volt, és egyikünk se értékelte sokra. Ezért aztán, ha megszagoltuk, hogy támadás készül, hogy egyéb gondunkat feledhessük, nekiültünk szabadidőnkben huszonegyezni, a megrögzött játékosok elvével: vagy több legyen, vagy ne legyen. A 72 órás isonzói pergőtüzek izgalmai között én jó néhány száz koronát nyertem. Ha elestem volna, örül a zsákmányának a szanitéc. De így meg én örültem, mert a csekélyebb kórházi zsold mellett se láttam szükséget. Sőt! Igazán úri módon élhettem, ha nem kerültem összeütközésbe a kórházi vagy katonai szabályzattal.
A pénz szagára hozzám szegődött egy Titel Károly nevű bánsági német fiú. Ügyes beszerző volt. Ő vásárolt, én fizettem, s ketten fogyasztottunk. Egy kis felvágásféle is volt a magaviseletemben, nem ok nélkül. Volt ugyanis a kórháznak két egyenruhás ápolónője. Egyik vékonypénzű, szőke, a másik meg egy drabális őrmester típusú, barna lány. Mindig az albisi cigánybanda bőgőse, Berti jutott eszembe róla, valahányszor ránéztem.
Reggel és estefelé, tehát naponta kétszer hőmérőztek bennünket. Egyszer, mikor leolvasta, olyan hangon közölte velem, hogy nincs lázam, mintha azt mondta volna: mit keresek én itt a kórházban, mikor még lázam sincs? Ez a hang felingerelt, és amolyan bakafinomsággal azt válaszoltam, bezzeg, ha én dugnám be neki a „hőmérőt”, egyszeribe 39 fok fölé szökne a láza, de még az enyém is. „Was sagt er?” – kérdezte az ápolót. Az mosolyogva intett a kezével, hogy nem fontos. De mert a magyarul is értő fiúk jót röhögtek, pirulva sürgette, fordítsák le neki a megjegyzésemet. Biztattam az ápolót, mondja csak bátran, ha olyan kíváncsi. Ő aztán némi módosítással, lefordította. Matild – így hívták a barna ápolónőt – szájbiggyesztéssel tért napirendre ajánlatom fölött. Mit akar ez a kis ember? Azzal a kukacával? Szóval megkaptam a magamét! Az igazság az, hogy a nagynövésű, dagadt nőkhöz semmi se vonzott. Ez az én testi méreteim miatt érthető is. (…)
Mikor ez az eset történt, még csak pár napja voltam a kórház lakója. Karsebem még gennyezett, ezért naponta kétszer is vizsgált az orvos. Akkoriban elég gyakoriak voltak a sebfertőzések. Éppen ezért találtam furcsának Matild részéről a megjegyzést, ami a láz leolvasását követte. Azért tettem pikáns ajánlatot is, ami egyébiránt „megfelelt annak az iskolának”, amelynek akkor mi, ott tanulói voltunk…
Az említett Titel Karcsi már régi kórházlakó volt, ismerte a kisváros minden zugát. Ha csak tehette, délelőttönként végigjárta a betegeket, kinek mit hozzon a városból. Legtöbben csak cigarettát kértek vagy levélpapírt. Bár a kosztunk eléggé ehető és változatos volt, néha mégis vágya támadt a bakának olyan ételre is, ami egy percre a civil élet örömeit, az otthon édes illatát varázsolja elő. A városka egyetlen vendéglője néha vállalkozott rendelések teljesítésére is. Akkor még be lehetett szerezni ott hús- és zöldségféléket. Aztán ha négy-öt adagot rendeltünk valamiből előre és egyszerre, még tejfeles csirkét, székelygulyást, töltött káposztát is készítettek. A vendéglősnének receptje is volt a magyar gyomornak oly kedves ételekről. A rendelőket Titel bajtárs szervezte be, és ő hozta el az ételüket, ha állapotuk nem engedte, hogy a vendéglőben fogyasszák el a rendelt ebédet, vacsorát. Én mindig két adagot hozattam, egyet magamnak, egyet Karcsinak.
Ez a „nagylábon állás” feltűnt Matildnak, és kezdett érdeklődni felőlem. Hazudtam, mégpedig úgy, hogy igazat is mondjak. Azt mondtam, „apám valamikor négy lóval járt”. Ez igaz volt, de mint csak kocsis tehette. Az a négy ló mindig a másé volt. Karcsi szerénységből mindig tiltakozott túlságos bőkezűségem ellen. Én azzal ütöttem el a dolgot – Matild füle hallatára –, hogy ha a pénzem elfogy, csak egy lapomba kerül, és táviratilag jön a pótlás hazulról. A tervem már-már közel járt a sikerhez. Matild már nem fitymált le, sőt, előre köszönt. Ekkor udvarolni kezdtem a másiknak, a szőkének. Közös szobájuk volt. Így aztán gyakran voltunk együtt mind a hárman. A kórház katonai parancsnoka, abban az időben egy főhadnagy, többször lepett meg bennünket hármasban. Egyszer kérdőre is vont, mit keresek én a schwesterek szobájában? Matild felelt helyettem, hogy sebem újrakötözése végett szoktam, szükség esetén oda menni. Milyen gyors észjárásúak a nők, ha az érdekük úgy kívánja! Nekem inkább az a válasz jött volna a nyelvemre, hogy mi köze hozzá. Ami feljebbvalóval szemben nagy hiba, még a tábori kórházakban is. Pedig csak férfiberzenkedés lett volna, de szerencsére a női fifika elhárította ezt a kellemetlenséget, mielőtt azzá válhatott volna.
Az elmondottakból sejteni lehet, hogy a főhadnagy úr viszont Matildnak udvarolt. Gyakran sétáltak együtt. Egyik novemberi estén én a vendéglősné húgával beszélgettem, a park egyik padján üldögéltünk. Ők meg a parkon át jöttek valahonnan. Felénk tartottak, és előttünk megálltak. Engem a főhadnagy nehéz helyzetbe hozott, de ő is nehéz helyzetbe került, mert a vendéglősné húgát mint régi hölgyismerősét illett köszöntenie, viszont az meg éppen egy közbaka társaságában leledzett. Tiszti tekintélyének bizonyos csorbításával köszönthette csak. Szabályszerű megoldás az lett volna, ha a közeledtükre én felpattanok, előre tisztelgek, de hát azt én érthető okból elmulasztottam. Csak akkor ugrottam fel, mikor előttünk megálltak, és mintha mi sem történt volna, folytattam a csevegést, mihelyt továbbhaladtak, illetve miután a két nő néhány bizalmas szót váltott egymással.
Nemsokára mi is indultunk hazafelé. Utunk egy körülszaladó mellett vezetett el, mely a templomot övezte. A kerítés árnyékából Matild alakja bontakozott ki. Bocsánatkérések közepett hozzánk csatlakozott, és figyelmeztetett engem, hogy a főhadnagy el akar fogni. A kapu előtt vár. Nem személy szerint engem keres ugyan, hanem azokat a sebesülteket vadássza, akik a kórházi fegyelmet megszegve, késő éjjel is kinn csavarognak. Ezért azt tanácsolta, hogy ne az épület hosszabb oldalához tartsak, hanem a rövidebb oldalon a második ablakot nyomjam be, és azon keresztül lépjek az ápolónői szobába, ahonnan veszély nélkül térhetek vissza a kórterembe. Matild ezután rohant is a Narodni Dom felé. Én még hazakísértem a leányt, és néhány perc múlva beléptem az ápolónők szobájának ablakán. A szoba üres volt. Kiosontam a folyosóra, és amikor a vécé elé értem, a szőke schwester akkor lépett ki onnan. Megfogott, és suttogó szavakkal visszahívott a szobájukba. Elmondta, hogy a parancsnok rettentő dühös, teremről teremre jár, keresi a hiányzókat. Levetkőztetett, lábamra papucsot adott. Ruhámat eldugta, sebemet újrakötözte, úgy engedett vissza a kórterembe. Alig helyezkedtem el az ágyamon, jött a főhadnagy. A teremben mindent rendben talált. Dühösen eltrappolt.
Nem értettem ezt a túlzott óvatosságot az ápolónők részéről akkor. Ami nem is csoda. Hiszen ahhoz voltam szokva, hogy a legnagyobb veszélybe is ész nélkül kellett belerohannunk. Aztán vagy kijutunk belőle szerencsésen, vagy belepusztulunk. Hanem az a jóleső tudat, hogy valaki aggódik miattam, arra kényszerített, hogy tűrjem ezt az egész mókát. Már a vendéglősné húga is arra kért, éjszaka aludjak nála, most meg a két schwester munkálkodott azon, hogy a büntetéstől megmentsen. Pedig miféle büntetést kaphattam volna? Visszavisznek a frontra? Így is visszavittek, és nem csak engem. Aki nyakig vízben áll, nem kell félnie az esőtől.
Attól fogva megszigorították a kimenőt. A kecskét a káposztához zárta a főhadnagy úr. Másik nap már módomban állt a szőke schwesternek meghálálni a jóságát, aki ugyan nem a főhadnagy káposztája volt. Az övéhez én nem rohantam, mert nem akartam enni belőle. Pedig Titel Karcsi beszámolójából megtudtam, hogy most már igen élénken érdeklődik felőlem. Persze, a „pénzem” végett. Egyszer aztán kiadta a főhadnagy útját. A főhadnagy fortyogását viszont a szőke schwestertől tudtam meg. Én nem haragudtam a főhadnagy úrra. Sőt becsültem, mert azon a bizonyos estén módjában lett volna megszégyeníteni, de nem tette.
Karácsony estéjén a tornateremben gyűjtötték egybe az összes sebesültet, aki meg tudott állni a saját lábán. Néhányat hordágyon hoztak a szanitécek a karácsonyfa alá, hogy a angyaltól, egy recsegő hangú ezredestől a Kisjézus ajándékát átvegyék. Kiosztottak néhány koldus medáliát. Ez az ünnepélyesség elég sok bokacsattogtatást kívánt a főhadnagy úrtól, mert volt magas rangú látogatónk bőven. Egyik humorkedvelő sebesült, látva a sok magas rangú tisztet, meg is jegyezte: „Maradt a fronton valaki tiszti rangban?”
A főhadnagy nem vadászott tovább arra a bakára. Matilddal viszont hiába kísérletezett, mert már régen „Matyikát” csináltam belőle. Tanulgatott szépen magyarul, kijelentette: ő bizony magyar asszony lesz! Hogy hol? Albison. A nyelvtanulás humoros jelenetekben bővelkedett, mivel Matyika túlságosan komolyan vette. Szilveszterkor már együtt daloltuk: „Sugár magas, sugár magas a nyárfa teteje.” Meg hogy: „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs.” Éjfél után még cigány is került. Valami alföldi vályogvető, de tudta azért táncra húzni, hogy „A barackfa pirosat virágzik, szőke lovam alatta cicázik.” Mi meg Matyikával roptuk a táncot. A lába hamarabb ráállt a magyar táncra, mint nyelve a magyar szóra.
Éppen ugróst jártunk Matyikával arra, hogy „Ladi-ladi-lom, sárga liliom”, amikor részegen beállított a főhadnagy úr, és csak úgy ontotta a szakramentet meg a ferfluktot, mint a gejzír a forró vizet.
Így köszöntött rám az 1916. esztendő, sorsom eldöntője.
A főhadnagy úr csak ekkor látott először a Matyika karján. És összemérve az ő főhadnagyságát az én közbakaságommal, úgy látszik, nagyon felsrófolta magát. Alig várta, hogy az orvosok sebeimet gyógyultnak nyilvánítsák (amit talán még sürgetett is), igyekezett visszaküldeni a frontra. Éppen ideje volt, mert Matyika kezdett már nekem is kellemetlen kolonccá válni. Valósággal örültem, amikor január végén kezemhez kaptam a menlevelet.
A szöveget gondozta, szerkesztette: Szilágyi Aladár