Kulturális folyóirat és portál

2014. november 14 | Mozog Nagy Imre | Társadalom

Gyöngyélet a katonaélet (3.)

A két vaskos iratgyűjtő közel ezeroldalnyi gép- és kéziratot tartalmaz. Az alapja géppel íródott, a sok-sok áthúzástól, fekete tintával papírra vetett javítástól hemzsegő sorok nem könnyítik meg a szerkesztő munkáját. A szerző azonos nevű fia által részben stilizálásnak, főleg kiegészítésnek szánt számos átírásnak köszönhetően végül is élvezetes szöveg kerekedett belőlük. Az emlékirat szerzője egy nagyváradi postamester. Érmellék, azon belül Albis szülötte 1892. október 8-án látta meg a napvilágot, egy föld nélküli zsellércsalád sokadik gyermekeként. Félbemaradt önéletírása gyermek- és ifjúkorát, az első világháború előtti „boldog”(?) békeidőket, frontélményeit, kései tanulmányait és Trianon után váradi polgárként megélt éveit tartalmazza, 1924-ig bezárólag. A két világháború között nagyváradi, erdélyi lapokban olykor cikkeket, verseket közlő, vitathatatlan íráskészséggel, humorral, végzettségénél magasabb műveltséggel rendelkező tollforgató hagyatéka hiteles dokumentum és lebilincselő olvasmány.
(Sz. A.)

A karácsony előtti napokban megkezdtük a visszavonulást. Ki hogy bírta szusszal. Nagyon sokan szenvedtek közülünk vérhasban. Ők, persze, nem bírták a tempót, sokan fogságba estek. Egyik napon, amint lihegve vonszoljuk magunkat, azt kérdi egy ismerős hang: „Hogy vagy, Imre?” Bakó Sándor volt, harmadik albisi szomszédunk hét évvel idősebb fia. Öccsével, Zsigával sokszor vicceltek ki engem fejetlenségemért, mondván, hogy mikor majd sor alá kell mennem, csak szóljak nekik, ők majd bevisznek a hátukon, puttonyban. Sose tudtak vele felbosszantani, velük nevettem én is a gúnyolódásukon. Itt azonban, az igazi erőpróbán elment Sándornak is a kedve a viccelődéstől. Meakulpázásával majdnem megríkatott. Szánta-bánta hajdani büszkeségét, és megkért, hogy ha netán hamar hazajutnék, mondjam el szüleinek és feleségének, milyen állapotban találkoztunk. Minek mondtam volna? Fogságba került, ahonnan hazafelé, út közben, a hamburgi kikötőben halt meg.

Karácsony első napján századunk három szakaszát – a visszavonulás fedezésére – a Duklai-szorosban állásba parancsolták. Szakadt a havas eső. A kész lőárok a hegyoldalon színültig volt vízzel a lerohanó árban. Fürödtek a tetvek. Tudtuk, hogy a hadvezetőség feláldozott bennünket. Addig lövöldözünk, míg száraz a muníciónk, és míg működik a fegyverünk. Vasárnap délután, ünnep harmadik napján megélénkült a völgy: erős tüzérségi tűzzel támogatva megindult és hömpölygött az ellenséges emberáradat felénk. Mi 15-20 lépésnyire voltunk egymástól az árokban, és már nem tudtunk lőni. Az iszap eltorlaszolta a fegyverünk závárzatát. Egyszer egy srapnel a hátunknál robbant, és szilánkjai megsebesítettek a bal arcomon és bal szememen. Bajtársaim unszolására kikecmeregtem a nyakig érő vízből, és botorkálva indultam a hegyoldalon felfelé. Ahogy a vízben tehették, bekötözték sebeimet a bajtársak, de a fegyver nagyon akadályozott a járásban, és könnyelműen egy fának támasztva, én bizony ott hagytam. Senki se mondta, hol keressem a segélyhelyet, csudálatosképpen, a szakadó havas eső és az éjszaka dacára, hajnal körül mégis rátaláltam. Ott azonban, míg a fegyverem le nem adtam, nem kötözték be a sebeimet. Mit tehettem? Mentem az erdős hegyre ismét, vérző sebekkel, és loptam egy puskát! Volt ott összehányva elég, a fene se őrizte. Akkor aztán megkaptam a sebesült igazolványt, kegyeskedtek a sebeimet is újrakötözni.

Aztán elindítottak az apostolok lován Mezőlaborc felé. Onnan viszont már Bártfára költözött a segélyhely. Ötnapi hányódás után a homonnai tábori kórházba jutottam. A következő napon átszállítottak sebesült társaimmal Eperjesre, majd Losoncra, végül az ország másik végébe, az aradi kórházba. Még mindig a harctéri, tetves gúnyánkban voltunk, amiben nemcsak a tetvek terjesztették a ragályt, hanem a vérhas, a tífusz bacilusai is. Aradon aztán egyenest a fürdőbe kellett mennünk, mindenünket kint hagyva. A fürdőben az ápolók és ápolónők alaposan leborotváltak rólunk minden gyapjút, lesúrolták rólunk a harctéri szennyet, s úgy vittek be a tiszta terembe, fektettek tiszta ágyba.

Nem tudom, milyen társadalmi szerv gondoskodása fogadott és kísért bennünket sebesülteket szomorú útjainkon, de jóleső tudat volt, hogy tapintatosan kifürkészték rejtett óhajainkat is, és nem hagytak szükséget látni semmiben. Elhalmoztak akkor még mindenféle apró-cseprő holmikkal. Nyalánkságokkal is. Aradon például valóban ünnepiessé tették az állomástól a lóhúzta vasúton a kórházba való vonulásunkat. Felkötött karom háromszögű kendőjét teledugdosták jóféle cigarettákkal. Annál komiszabb volt viszont a hivatalos eljárás. Egyik kórházból a másikba mindig zsoldfizetés előtt szállítottak át. Így attól a csekély kórházi zsoldtól is elütöttek minket. Valaki rendre ellopta a pénzt.

Mikor aztán az utolsó tetűtől is megszabadultam, a szép tiszta ágyban úgy elfogott az álom, hogy ágyszomszédaim valóságos ökölcsapásokkal ébresztettek fel az étkezéshez. A kórház védnöknője, gróf Rádayné méltósága saját házi orvosával vizsgáltatott meg többünket. Nem volt nekem a sebeimen kívül semmi bajom, csak az elcsigázottság, a teljes kimerülés és bizonyos fokú vérveszteség.

A grófnő megkedvelt, a saját konyhájáról hozatta nekem az ételt. Az ebédhez egy-egy kis pohár bort is. De amire a leginkább lett volna szükségem, őméltósága se akarta elintézni, pedig kérleltem őt, s talán tudta volna: egy hónappal meghosszabbítani a kórházi tartózkodásom idejét. Ezzel aztán mindent elrontott. Pedig amikor 1915. március 4-én a kórház a csapatomhoz visszaküldött, ellátott ő mindenféle horgolt gyapjúholmival, aminek nagy részét az ágyam mellett saját méltóságos kezeivel kötötte. Szeretett velem társalogni, és nagyon kért, írjak neki, bárhová kerülök. Ám az a tudat, hogy sebeim teljes gyógyulása előtt engedte, hogy a csapatomhoz visszairányítsanak, dacossá tett, és csak foghegyről mondtam köszönetet a különleges gondoskodásért.

Pedig ez a grófnő védnöknői minőségében, nem tudom, miért, nekem sok mindenben kedvezett. Fiaim, évtizedekkel később, erről az aradi kórházi tartózkodásomról lévén szó, váltig faggattak: minek köszönhettem megkülönböztető magatartását? Csak nem „tetszettem meg” neki?

No nem, erről szó sem lehetett! Én, a kis tetves gubacskatona és egy méltóságos grófnő? Hülye filmekben lehetséges ilyesmi, talán régi romantikus regényekben is előfordulhat, az életben nemigen, s ha igen, sose velem. Az tény azonban, hogy valamit észrevett bennem, első beszélgetésünktől fogva mindenkivel szót váltott, aki a kórházba került! Amiért újra és újra visszatért hozzám beszélgetni, sőt, odaült az ágyam mellé, és ott kötötte-horgolta a melegítő holmikat nekem és más katonáknak, ő ezt úgy foghatta föl, mint saját, személyes hősi részvételét annak a történelmi Magyarországnak vagy e „történelmi haza” illúzióját keltő Monarchiának a védelmében, amely számára a méltóságot s hozzá vagyont, a felsőbbséget biztosítja. Én pedig megadtam neki azt a méltóságát nem sértő tiszteletet, amit elvárt, de amelyet nem minden betegágy mellett élvezett. Volt például olyan bajtársam, aki elküldte a francba, amikor hogyléte felől érdeklődött.

– Menjen ki maga is a frontra, méltósága, ne itt tébláboljon, feküdjön a szarba, dögöljön a hidegtől, lövesse magát össze, s akkor majd én is kegyesen megérdeklődöm, ha életben marad és idehozzák: hogy vagyunk nagysád?

Értem én, megértem a fenti módon megnyilvánuló bajtársaim érzelmeit, de brutális és faragatlan magatartásnak tartottam akkor is olyanokon kitölteni a bosszút, akik szintúgy nem tehetnek arról, hogy grófnők, ahogy a bajtársak se arról, hogy marhakatonák, a civil életben meg nyomorult páriák. És kinek-kinek az egyéni érdemei vagy bűnei szerint! A grófnő igazán kedves volt mindnyájunkhoz, és még e durva elutasításra is úgy reagált, mint az apácák a bárdolatlan, szeméremsértő szavakra, szándékokra. Összeszorította az ajkát, és azokhoz menekült – például hozzám –, akiknek a közelében ilyesféle sértésekre nem számíthatott. Nekem is megvolt a véleményem a nagy kegyesen és lelkesen „honleánykodó” méltóságákról, meg az egész úri kasztról, a nép vezetésére, irányítására szellemileg és érzelmileg is alkalmatlanokról, de mindig hozzágondoltam, hozzá is tettem: tisztelet a kivételeknek! Mert voltak kivételek: Meri azt valaki tagadni? Széchenyi István is gróf volt. Persze, Stubenberg József, az Érmellék, benne Albis földesura, nemkülönben.

A méltóságos asszony mellém telepedett. Kerülte az Istent, a császárt, urakat és egymást káromló, kulturálatlan viselkedésű embereket. És beszélgetéseink közben tőlem még azt is elfogadta, elviselte, ha egy-egy téma kapcsán vitába szálltam vele. Úgy vélte, gondolkodni és a másik felet meghallgatni is kész emberrel érdemes vitatkozni, finoman, udvariasan. A mocskos szöveg elől pedig menekült. Bolondoztunk is a védnöknő méltóságával, sokat mulatott rajtam és miattam. Nekem jókedvem volt, mert ott, Aradon közel éreztem magam enyéimhez, nem úgy, mint a fronton. Reméltem, hogy távozásom után meglátogathatom a szüleimet, útba ejtve Nagyváradot is, nem csak az átszállás kényszere, hanem szerelmem, Ágnes miatt is.

Hogy aztán mi lett belőle?…

Elbocsátásunk után néhány sebesült társammal utaztunk Aradtól Váradig. Hogy kikkel, már nem is emlékszem, sose láttuk egymást többé. Hószállingózásban haladt a vonat Nagyvárad felé. Nem rohant, hanem csak lassan döcögött, egy-egy állomáson ismeretlen okból sokat várakozva. A fülkék zsúfoltak voltak, a peronok is. Ott garmadával gubbasztottak csomagjaikon az utasok, civilek, katonák, ahol járni kellett volna szabadon, a padsorok között.

Valamit változott a vonatból látható világ képe is, amióta bevonultunk. A háború eddigi hét-nyolc hónapja máris lelohasztotta a nagy hazafias felbuzdulást, a katonák nem nótáztak, a lakosok nem dobálták a virágot – egyelőre még a köveket sem!… A menekülőket és a sebesülteket szállító szerelvények tragikus színűre festették az amúgy is komor télvégi tájat. No és az állomások, a városok! Tele a rendes és katonakórházak, a szükségkórházak is az iskolákban, sebesültekkel. A szükségkórházakban eleinte igen jó volt a felszerelés, hivatásos és önkéntes (úri) ápolónőkkel, jó orvosokkal.

Személyvonat már alig járt. Katonavonatok, temérdek ember mindenütt. Hozzátartozók várakozó, vonatok után rohangáló seregei a váradi állomáson. A katonai szerelvények látszólag cél nélkül döcögnek erről arra, arról erre, metszik egymás útirányát, északról délre tart az egyik, vele szemben evickél a másik, Erdélyből Bécs irányába a harmadik, Szombathelyről a Székelyföld felé a negyedik… Az egyik katonavonat érkezik, a másik bent áll, a harmadik visítóan fütyül, mert indulásra kész. A megálló katonavonatok összezsúfolt egyenruhás utasai ellepik az állomás körüli kioszkokat, boltokat, veszik, ami van, keresik, ami nincs, a vízcsapok körül emberbolyok, csajkával, edénnyel, ki meg csak a tenyerével. Minden parancsnok az állomásfőnöki irodában ordítozik, a maga vonatjához próbál mozdonyt kapni, csak az ő útiránya életbevágó, a többit ott egye a fene, ahol van. Rumli, kiabálás mindenféle nyelven, most egy nagy Bábel az egész Monarchia, embercsordákat terel erre, aztán arra, fektet ezrével a cókmókjaikon, vonatra ültet, leszállít, újra felparancsol. Valami rend azért lehet ebben, de felülről nézve csupa kapkodás és rendetlenség az egész.

S mindenütt csendőrök! Terelgetik a népséget, nagy hangon rendelkeznek, sürgetnek, nyugtatnak, kussolják a visszapofázást, amiből egyre többet hallani:

– Ne itt hősködj, édesapám, gyere ki velünk oda, ahol szitává lövik az embert!

A kofák, az árusok, kézikocsisok eldorádója ez a sok ember, bár némelykor a megrablója is, mert csak elszedi az árut, aztán már rohan a mozgó vonatja felé, nem is ér rá fizetni, még ha akarna is. De sok nem is akar. Kihasználva a zűrzavart, potyázik, csal, lop, ravaszkodik. Csak éppen szökni nem mer. […] A civil utasok, akik számára alig jár vonat, felugrálnak a katonavonatokra, elrejtőznek a katonák között, azok meg cigarettáért, pénzért, cukorért bújtatják őket. Ugyanígy a vasutasok is.

– Anarchia van itt a rendben és rend az anarchiában! – mondja Tatár bátyám, inaskorom mestere, akit végül is a lánya, Ágnes helyett megölelhetek a váradi resti bejáratánál, ahol bevallása szerint öt órája rostokol már reám várakozva, kezében egy nagy szeretetcsomaggal. Hívna, szálljak meg náluk, de nem lehet, mert parancs szerint meghatározott időre jelentkeznem kell a debreceni hadkiegészítőnél, és én abba a kis időbe még bele akarom lopni albisi hazaruccanásomat is. Ágnes felől érdeklődöm, Tatár bácsi afféle kitérő válasszal csak annyit mond, hogy már jobban van, de nincs Váradon, rokonnál időzik a bihari hegyekben, ahol jó a levegő.

Így aztán – Ágnes hiányában – sok szünettel tarkított, kissé hangulattalan és témaszegény a viszontlátásunk Tatár bátyámmal. Ő előadja, hogy az egyik katonai parancsnoknak készít több szobára való bútort, nem siet vele, mert az ezredes úr azt ígérte: amíg neki dolgozik, addig nem kell tartania a behívótól. Fizetség, persze, alig. Inkább természetben, olyasmi, ami az ezredes úrnak nem kerül pénzébe. A katonai raktárból származik, de így se rossz, mert a feketepiacon mindent el lehet adni magas áron.

– És a szociáldemokrata párt? – kérdezem az öreg mozgalmártól.
Tatár bácsi legyint:
– Bedőltek, fiam, a hazafias szólamoknak! Vagy gyávák az ellentmondásra… Én el is maradozom lassacskán tőlük. Nem látogatok már a székházukba, nem érek rá, sok a dolgom az ezredesnél. És a jóindulatát se akarom elveszteni azzal, hogy a szocialisták közé járok. Nincs annak most semmi teteje. Majd, ha egy kicsit puhul a nép, akkor kell tovább főzni! (…)

Megittunk Tatár bátyám kontójára a restiben egy fröccsöt, aztán fütyült az állítólagos vonatom, elbúcsúztunk. Ígértem, hogy írok, és kértem, ha megadom az új tábori számomat, írjon Ágnes is magáról. Valamilyen okból zavartan nézett rám Tatár bácsi, én őt nem tartóztattam, faragja csak az ezredes úrnak a bútorait, reszkessen az antant, meg a kutya Szerbia!…

A Debrecenbe irányított többi bajtárssal abban egyeztünk meg, hogy én itt lemaradok, elkapom az érmelléki vonatot, hazaruccanok, és hétfőn reggel a Böszörményi kocsmájában találkozunk Debrecenben, s onnan megyünk együtt a káderhez. Két nap késedelem – ekkora zűrzavarban nem a világ! Szombat volt, a többiek közül is többen megpróbáltak legalább órákra hazalátogatni, közeli helységekben lakó családjukhoz.

Az ő vonatuk elindult, de akkor derült ki, hogy az Érmellékre most mégsem indítanak vonatot. Na, most aztán mit csináljak? Olyan erős volt a vágyam, hogy Ideséket és a testvéreimet lássam, meg az aradi kórházba írt leveleikben is annyira kértek, könyörögtek, hogy végül nagy elhatározást tettem: én bizony gyalog vágok neki a Nagyváradtól Albisra vezető útnak! Nekiindultam, szedtem a lábaimat, Biharpüspöki, Bihar, Paptamási, Diószeg, onnan már ismerős volt az út. Katonáéknál megszoktam a gyaloglást.

Éjfélkor már otthon is voltam, szombatról vasárnapra virradó éjjel. Vasárnap délig tartott az örömünk. Elmeséltük egymásnak, ami a bevonulásom óta történt velünk. Ebéd után Ozsváth Feri bácsi szekérrel vitt a székelyhídi állomásig.

Hétfőn már a Böszörményi kocsmájában vártuk egymást. Mikor oda beléptem, még csak a Kabára való cugszfűrer [zugsführer = szakaszvezető – szerk. megj.] volt ott, a nevére nem emlékszem. A marsruta őnála volt. De bizony a többiekre hiába vártunk. Azóta sem láttam őket. Arra gondolok, talán elfogták a csendőrök. […]

Április elsején már az új századomhoz irányítottak. Ott, mindjárt a második napon, a kaszárnya udvarán azt mondták, akinek otthon földje van, álljon ide, akinek nincs, az meg álljon oda. Mikor így elválasztották a juhokat a kecskéktől, azt mondja az őrmester a földeseknek:
– Utánam! Irány a századiroda, szabadságos levélért!
A földnélkülieknek meg egy másik altiszt:
– Irány a ruhamagazin, csukaszürkébe öltözni!

Ez már sok volt az én föld nélküli lelkemnek! Én védjem a birtokosokat, hogy nyugodtan szánthassák esetleg tisztességtelenül szerzett földjüket, én, akinek egy talpalatnyi föld sem jutott Árpád szerzeményéből? Nem, nem voltunk már „a nemzet virágai”, vagy amennyiben azok voltunk is, a K. u. K főparancsnokság oda akart szórni bennünket a cári hadsereg bevonulás útjára, hogy Nagybereznától, Ungon-Beregen át, dicsőségesen masírozzon át rajtunk szüleink, testvéreink legyilkolására!

Április 11-én vagonokba szálltunk, és vittek bennünket a bizonytalan jövő felé.

Ismerve már a harctér kínos gyötrődéseit, végletes elkeseredésemben megfogadtam, hogy ha pár héten belül nem fejeződik be ez a véres őrület, ha közben el nem esem, azon a napon, amelyiken betöltöm a fél évet a harcvonalban, agyonlövöm magam. Jobb életre úgysincs semmi kilátásom, földnélküli lévén, megrövidítem a szenvedésemet, ahogy tudom. Azonban reménykedtem, hogy belém szalad egy jótékony golyó, nem enged öngyilkosnak lennem. Vagy kitör a béke. 1915 a központi hatalmak győzelmes előretörésének az éve volt!

Klein László alezredes vezette, azt hiszem, a IX. menetzászlóaljunkat a borosnyai állásba. Az arcokon végigszántott a komorság, mintha a március 21-iki szálnoki csata elesett hőseinek szellemei rémisztettek volna bennünket. A „bakaparancs” (a században terjedő mendemonda, híresztelés) már „tudta”, hogy az ezrednek ismét csak a kerete van meg, azt is a VIII. menetzászlóalj alkotja, s az is csonka. Április 20. körül egyesítettek bennünket.

Már nem emlékszem, hányadik század lettünk, Müller kapitány volt a századparancsnok, egy valóságos hóhér! Mikor tartalékadag-vizsgálatot tartott, 10-12 embert botoztatott majdnem halálra. Erre a műveletre egy Sóvágó nevű káplár vállalkozott, miután egy másik káplár megtagadta a botozásra vonatkozó parancs végrehajtását, azzal az indokkal, hogy őt altisztté léptették elő, nem pribékké. Az ügynek a fináléját nem ismerem. Hanem Sóvágó aztán kitett magáért: néhány ütése nyomán már kétszínű vér is serkedt a páciens fenekéből, piros is meg sárga is. Az esetet súlyosbította, hogy ezek az emberek mind a szálnoki ütközetből – csodálatosképpen – életben maradottak voltak, akiknek Müller kapitány bátran megcsókolhatta volna a megbotozott testrészüket, még akkor is azok jártak volna rosszul. De hát fegyelemnek „muszáj lönni”! Egyik tartalékos bajtársunkat, két gyermek apját halálra ítélték öncsonkításért. Állítólag ezredünk legénysége kérte a szigorú ítéletet. Én is a legénységi állományhoz tartoztam, de nem emlékszem, hogy ilyesmit kértem volna, se külön, se csoportosan. A bakaparancsból tudtuk meg az igazi okát a szigorú fegyelmezési műveletnek, a hadvezetőség elhatározta, hogy ha az ország összes lakosát harcba is kell állítnia, a borosnyai vonalat nem adja fel. Itt tehát életre-halára ment a játék!

Addig sohase láttam olyan megerősített állást, mint amilyen ez volt. Előttünk széles drótakadály spanyollovasból, az előtt széles szalagon farkasvermek, fenekükön kihegyezett, többágú karókkal, tetejükön rőzsével és haraszttal álcázva, az előtt meg aknamező, valamivel előbb drótkerítés, amibe áramot lehetett vezetni… És még mindig az állás további erősítésén dolgoztunk, éjjel-nappal. Mi egyetlen gyalogsági lövést sem adtunk le. Csak a tüzérség kereste kölcsönösen egymást.

Május elsején aztán a jobb szomszédunkat támadták. Minket árokhosszában lőttek. Ezek azonban csak búcsúlövések voltak, mert pár nap múlva híre jött a gorlicei frontáttörésnek. Megjelent Auguszta főhercegnő is, pedig a turányi istentiszteleten már azt hittük, hogy halotti prédikációnkat hallgatjuk. Az oroszok felgyújtották Szálnokot. Ebből sejtettük, hogy elhatározták a visszavonulást. Csak 6-án kezdtünk előnyomulni. Már csak utóvédcsapatokkal találkoztunk. Naponta ezrével fogtuk el a visszavonuló orosz katonákat.

Olyan gyors tempóban haladtunk, hogy azt hittük, Przemysl felszabadítására rohanunk. Talán Zagorcnál volt, ötünket előjárőrnek küldtek ki egy vasúti hídon való átkelésre. Mi szerencsésen átjutottunk, ötven lépésre követett bennünket egy mozdony, az is átgördült a hídon, de azután másfél perc se telt bele, a híd felrobbant. Igaz, nem nagyon rongálódott meg, már ellenfeleink is takarékoskodtak a dinamittal.

Egyik éjjel egy elpusztult faluba, Bircába érkeztünk. Itt pihenőnk lett volna, ha a bakának a harctéren egyáltalán lehet pihenője. Én az ilyen helyen pihenést még az ellenségemnek se kívánom. A kaszárnyai macera kismiska ahhoz képest, ahogy velünk bántak ott egész nap. Olyan ruha-, fegyver- és patavizitet rendeztek velünk, mintha a bécsi Burgba készültünk volna őrségbe. Éjjel aztán megtudtuk, hogy visszamegyünk valamelyik vasúti állomásra. A bakatársaság, valami csepűtelegráf-hír alapján azt suttogta, hogy a 39-esek már jól kivették részüket a háborúból, ezért pihenőbe viszik őket. Néhány napi erőltetett menetelés után elértük a határt. Ott az ezred zenekara várt bennünket. Éppen jókor, már alig bírtuk szedni a lábunkat. Késő este érkeztünk Vidrányba. Itt közénk osztották a X. menetzászlóaljat. Ezzel a beosztással ismét szétszóródtunk, az ezredet szórták szét a menetzászlóaljakba. Az új beosztással viszont a 4. századba kerültem, örömömre egy albisi fiúval, Borsi Imrével együtt. Az ő családjukat Albison Szükség-Borsinak hívták, csak sejtem, hogy miért. Imre talán három évvel volt fiatalabb nálam. Az egész szakaszban ketten voltunk a legtisztábbak, de itt arra magyarázták tisztaság iránti igényünket, hogy „rangra törtetők” vagyunk. Egy Popovics Miska nevű gefrájter [gefreiter = őrvezető – szerk. megj.], egy szimuláns és spekuláns szélkakas volt a rajparancsnokunk, aki mindent elkövetett, hogy elvegye a kedvünket a felszerelésünk rendben tartásától. Bármilyen munka jött sorra, Nagy és Borsi! Nagy vagy Borsi! Szóval már odáig süllyedtek a mondvacsinált sarzsik, hogy bűnnek tartották, ha némely baka a mostoha körülmények között is igyekezett magát emberi szinten tartani. De a frájter úrnak még külön oka is volt erre. Őt egy Kecskés nevű cugszfűrer ajánlotta előléptetésre, akinek csajkamosogató kiszolgálója volt. Alig tudott írni, de a menetszázad indulása előtt az ilyen csekélységet nemigen vették figyelembe. Háborús sorozás volt, és már megjárta a frontot. De maláriagyanússá tette magát, és kórházba utalták, ahol aztán észrevették, hogy szimulál. Akkor a csapathoz küldték, azonban a szálnoki rossz napok elől sikerült meglógnia. Sokan tettek akkoriban úgy. Popovicsról is mindjárt tudtam, hogy csak addig macerál bennünket, míg a fegyvert el nem süthetjük. Addig még szerez egy újabb előléptetést, aztán amikor a puskapor szagát érzi, iszik egy kulacs rumot, bevág utána egy káposztás konzervet, és jelentkezik maródira.

Rebesgették már, hogy más harctérre visznek bennünket. Május 25-én aztán már azt is tudtuk, hogy az olaszok az ellenség oldalára álltak, és minket az új frontra vezényelnek. Ismeretlen harctér ismeretlen poklába. Már-már átláttuk, hogy ezt a háborút csak az elszánt szimulánsok élik túl.

Éliásról eddig elfeledtem megemlékezni. Ő még Debrecenben, menetbe való beosztása után kezdett szimulálni. Úgy látszik, már nem győzte az őrmestereket tömni, vagy egyiknek többet talált adni, mint a másiknak, elég az hozzá, hogy őt is csukaszürkébe bújtatták. Ekkor minden elképzelhető nyavalyát végigmarkírozott, de sehogy se sikerült itthon maradnia. Mikor már május 6-án megkezdtük az előnyomulást, már arra vetemedett, hogy a nadrágba tette, amit a latrinára kellett volna vinnie. Ezt négy-öt napon át folytatta, végül is az egész szakasz ment raportra, hogy távolítsák el közülünk, mert kolerát kapunk miatta mind. 1916-ban, Königsgrätzben láttam viszont. Kihízva, kiöltözve. Én akkor már rokkantként szuperviziten voltam az ezrednél, amelyet közben áthelyeztek Debrecenből. Éliás, úgy látszik, megtanulta, nem szabad smucignak lennie, amikor az üzlet és a halál között kell választania…

A szöveget gondozta, szerkesztette: Szilágyi Aladár

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu