Fagyhalálra ítélve
A hullahordozóknak nem lévén munkájuk, más foglalkozás után néztek a kórházban. Egy kerek asztal mellé ültek, és kártyázni kezdtek. Jól elszórakoztak, egészen belemerültek, mint lyukas gumicsizma a trágyalébe. Pár órai kártyázás után a főorvos megzavarta a menetrendet.
– Fiúk, a hatodik emeleten, a harmincnégyes szobában, a harmadik ágyon fekszik egy halott. Vigyétek le a hidegházba.
– Indulunk azonnal – felelték, oda se hederítve.
A főorvos otthagyta a kártyázó alkalmazottakat, s ők még túltettek két játszmán, hiszen a halott várhat, úgyse tehet egyebet.
Igen ám, de nem voltak figyelmesek a főorvos szavaira, és bizonytalanul vágtak a dologba. Bosszúsan keltek fel az asztal mellől, nem szívesen hagyták abba a paklizást, de hiába, a kötelesség nem mulasztható. Elindultak felfelé a lépcsőkön, végighaladtak a harmadik emeleti folyosón, benyitottak a harmincnégyes szobába, ahonnan a hatodik ágyról megragadták a testet és beleemelték a hordágyba. Igyekeztek túl lenni rajta, sietősen készülődtek, hogy hamarább folytathassák az abbahagyott kártyázást. Felemelték a hordágyat és indultak volna, mikor váratlan dolog történt.
– Hova visznek engem? – kérdezte kíváncsian a halott a hordágyról.
– Földszintre, a hidegházba – felelte az első alkalmazott.
– De uraim… én élek… még nem haltam meg – próbált menekülni az áldozat.
– Hallgasson maga! A főorvos jobban tudja – volt az eleget tevő válasz.