Egy életmű vállalt kockázatai
Idén áprilisban jelent meg, Domokos Géza kockázatai címmel, Kántor Lajos irodalomtörténés kötete a Kriterion kiadó alapítójáról, az RMDSZ első elnökéről. A szerzővel a mű nagyváradi bemutatója előtt beszélgetett Szilágyi Aladár.
Hogyan, mikor ismerkedett össze Domokos Gézával?
Ha jól emlékszem, 1957-ben, tehát a kapcsolatunk ötven évig tartott1. Első találkozásunkkor ő az Ifjúmunkásnak2 volt a főszerkesztője, utolsó együttlétünk pedig 2007-ben volt, az aradi RMDSZ-kongresszus után együtt vacsoráztunk Domokos Gézával, Gálfalvi Zsolttal és Földes Györggyel. Mindegyikünk számára nagyon emlékezetes este volt, akkor Géza még jó állapotban volt az operáció után, bár elég nehezen járt. Nem sejtettük, hogy búcsúbeszélgetés lesz belőle.
Mennyire szoros, mennyire rendszeres volt a kapcsolata a lapszerkesztő, majd a könyvkiadó Domokossal?
Telefonáltunk is, de főleg sűrűn leveleztünk egymással. Sok nekem írt levele maradt meg, több is, mint amennyire én emlékeztem, néhány általam írt, fontosnak tartott levél másolatát is megőriztem. A Szabédi-házba3 került a kéziratos hagyatéka, ott viszont negyven tételt találtam meg az oda-vissza levelekből, ami azért elég szoros kapcsolatot jelez.
Mások is foglalkoznak a Domokos-hagyatékkal?
Igen, Dávid Gyula is különböző kérdések vonatkozásában kutatja, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész pedig tudtommal könyvet készül írni róla. Az ő monográfiája egyértelműen politikatörténeti jellegű lesz, az én könyvem viszont egy szubjektív történet, nem is akart monográfia lenni. Akár kapcsolattörténetnek is nevezhetném, bár én végigmegyek a Domokos Géza életművén – már amennyire az számomra ismert és hozzáférhető. Az ő írásait és emlékezéseit, hellyel-közzel dokumentumait is felhasználva írtam meg a Domokos Géza kockázatait.
Amikor már az Irodalmi Könyvkiadóhoz került, majd a Kriteriont vezette, Kántor Lajos, a szerző, milyen konkrét munkái megjelentetése végett munkálkodott együtt Domokos Gézával?
Nagyon sok alkalommal, nem is tudnám így hirtelen valamennyit fölsorolni. Amikor még az Irodalmi Könyvkiadónál a magyar szerkesztőség élére került, már akkor megvolt ez a kapcsolat. Az egyik legjelentősebb, amire viszont jól emlékszem, az volt, amikor Láng Gusztávval elkezdtük az úgynevezett Kántor–Láng-féle irodalomtörténetet írni. Az a könyv tulajdonképpen nem a Kriterion megrendelésére készült, hanem a Magyar Tudományos Akadémia felkérésére. Egy összefoglaló könyvsorozat kiadását tervezték a második világháború utáni magyar irodalom egészéről. Annak volt egy része, mely a határon túli magyar irodalommal foglalkozott, s annak a számára kért fel engem Bodnár György, hogy írjam meg. Vállaltam, de csak Láng Gusztávval együtt, akivel szoros barátságban, szakmai és emberi kapcsolatban voltam. Ők ebbe beleegyeztek, és akkor Lánggal elkezdtünk ezen dolgozni. Az egy másik történet, hogy olyan sokáig húzódott a kiadása, hogy vagy tíz év múlva jelenhetett meg az Akadémiánál. De jóval előbb jelent meg a Kriterionnál. Kolozsváron az akkor még működő Continental szálló, a hajdani New York előcsarnokában ajánlottam föl Gézának Fodor Pál jelenlétében, hogy az anyagot mint önálló kötetet odaadnánk a Kriterionnak. Ez volt az első ilyen jelentős munka, aztán nekem folyamatosan nagyon sok könyvem jelent meg nála.
Emlékei, tapasztalatai szerint Domokos Géza mint kiadó hogyan viszonyult a szerzőkhöz? Mennyire volt türelmes, megértő, vagy következetes, akár kíméletlen, ha kellett?
Nagyon fogékony volt a problémákra, az értékekre is, bár tudok két ellenpéldát mondani. Két olyan eset volt, aminek tanúja voltam, az egyiknek érintettje is. Az egyik Szabó T. Attila Szótörténeti tárával kapcsolatos. A monumentális könyvsorozat kiadását az Igevárban4 Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című kötetének megjelentetése mellett a számára legfontosabb kiadói tettként említi. Tényleg, az egyik legnagyobb teljesítménye volt a Kriterionnak. Nagyon jól emlékszem arra, hogy egyszer találkoztunk a Kriterion kolozsvári fiókszerkesztőségében, és ott ez szóba került. Domokos Géza nem vonta kétségbe a jelentőségét, viszont aggodalmaskodott, úgy vélte, legfeljebb száz példány fogyna el belőle, s ekkora ráfizetéssel nem lehet kiadni…
Gondolom, később kellemesen csalódott, amikor az aggályai túlzottnak bizonyultak…
Nemcsak hogy csalódott. Az a legemberibb, legpozitívabb kiadói erénye volt, hogy végül hajlandó volt meggyőzetni magát. Valószínűleg el is felejtette ezt a kis epizódot, hiszen a Szótörténeti tár tényleg nagy siker lett, és ezt ő joggal akként élte meg. A másikat, amiből nem lett semmi egyébként, azt egy kollégám, Ritoók János vetette föl nekem: hogy Kós Károly kilencvenedik születésnapjára kellene egy emlékkönyvet csinálni. A könyvemben talán említem, de nem részletezem. Írtam Gézának egy levelet, hogy a kötet anyagát könnyen össze tudnánk szedni, hiszen rengeteg dokumentum van, én azt – Kós Károly iránti tiszteletből – ingyen és bérmentve megszerkeszteném, ha beleegyezik, és hajlandó kiadni. Az volt a válasza, hogy az emlékkönyv mint műfaj kiment a divatból. Azóta is virágzik… Én akkor azzal is érveltem, hogy nemrégiben jelent meg egy Lukács György-emlékkönyv, például, de ebből nem lett semmi. Tehát volt ilyen melléfogása is, de ez nem volt jellemző. Ő általában hagyta magát meggyőzni, nyilván, gyakran kezdeményezett is. A legpozitívabb emlékeim vannak az ő kiadói tevékenységéről. Nem beszélve arról a másik részéről a dolognak, amiről a könyvem jelentős része szól, hogy olyan körülmények között, olyan politikai feltételek mellett tudta éltetni és megtartani ezt a kiadót, amire senki más nem lett volna képes. Ennek sok oka volt, az ő sajátos helyzete, pozíciója is, nyilvánvaló, hogy ezt lehetővé tette, de azonkívül az ő határozottsága, okossága, leleményessége, taktikussága sokban hozzájárult a Kriterion sikeres működtetéséhez. Mindez olyan kiadói érdem, ami kiemeli őt az egész magyar művelődés- és irodalomtörténetből.
Még néhány gondolat erejéig térjünk vissza a Szótörténeti tár megjelenésére, és még egy másik nagy jelentőségű Kriterion-eseményre. Nem véletlenül, mindkettő Nagyváradhoz kötődik, hiszen a váradi nyomda nyomtatta a kiadó könyveit. Amikor Szabó T. Attila Szótörténeti tárának az első kötetét bemutatták a Szakszervezeti Művelődési Ház kistermében, az zsúfolásig megtelt, s a könyvet úgy vették, mint a cukrot. A másik – ha jól emlékszem – a Kriterion megalapításának tizedik évfordulója volt, akkor meg a kultúrház nagyterme telt meg, és az emeleti részen annak az évtizednek minden termése jelen volt…
Én magam is jelen voltam azon az ünnepi rendezvényen, fantasztikus élmény volt. Nekem is bemutatták az egyik kötetemet, s ha jól emlékszem, a Romániai magyar irodalmi lexikonnak az első kötete is akkor jelent meg. Amikor már mindenki elment, ketten maradtunk még a teremben dedikálni Balogh Edgárral, felejthetetlen élmény volt a váradi közönség érdeklődése a könyveink iránt. Sok ilyen találkozó közül az volt a legemlékezetesebb. Egy hatalmas teremben sok száz ember gyűlt össze.
Domokos Géza számára ezek a visszaigazolások, a recepció nagyon fontos lehetett, igaz?
Igen, hogyne. Én többször vettem részt vele akár kisebb rendezvényeken is. Egy alkalommal kettesben voltunk valamelyik székely kisvárosban, egy varrodába hívtak meg bennünket. Összegyűlt vagy harminc-negyven varrónő, nagyon kellemes találkozás volt. Akkor jelent meg a Kriterionnál egy általam szerkesztett, válogatott Reményik-kötet, Az építész fia. És ott, ebben a környezetben jelentette be először, hogy egy Nyirő-kötet megjelentetésére készülünk. Engem kértek fel a novelláskötet összeállítására, el is kezdtem a munkát, de akkor a cenzúra megakadályozta. A Reményik-kötet még megjelenhetett, méghozzá 42 ezer példányban, ami páratlan volt abban a korban. A legrosszabb időkben is még mindig maradt belőle, a nyolcvanas évek végén is kint volt a standokon.
Apropó, cenzúra. Az erdélyi magyar irodalom legendáriumába illő – az előbb némileg érintettük már –, hogy a cenzúra Szküllája és a politikum Karübdisze között miként kormányozta a Kriteriont, hogy ne szenvedjen hajótörést, vagy ne fusson zátonyra. Ezeket az akkori gondjait, bajait, terheit, szorongásait megosztotta-e egyáltalán valakivel?
Olykor igen. Számomra a legemlékezetesebb eset a nyolcvanas évek vége felé volt. Bukarestben tárgyaltam vele, javasolta, hogy menjünk ki kettesben a Herăstrău parkba beszélgetni. Akkor láttam a legelkeseredettebbnek Domokos Gézát. Elmondta, hogy itt már nem lehet élni – mármint Bukarestben –, rettenetes körülmények vannak. Akkor évek óta folyt a Kriterion ellen a kampány, tőle is minél hamarabb meg akartak szabadulni. A helyzet pikantériáját fokozta, hogy mint később kiderült, elsősorban a „kettes számú kabinet” – Elena Ceauşescu és köre – fordult ellene. Maga Nicolae Ceauşescu óvatosabb volt. Talán Gézának a pártban betöltött magas pozíciója miatt kicsit „a mi kutyánk kölykének” tekintette őt, de főleg arra gondolhatott, hogy Románia mindinkább romló nemzetközi megítélése miatt nagyon rosszul venné magát egy olyan jelentős kisebbségi kulturális intézmény felszámolása, mint amilyen akkor a Kriterion Könyvkiadó volt. Az igazság az, hogy az 1980-ban megrendezett gyergyószárhegyi írótábor, Kriterion-találkozó után – amit együtt szerveztünk hármasban, Zöld Lajos, a már jól bejáratott művésztábor alapítója és működtetője, Domokos Géza meg én – akkor kezdődött el a kiadó és Géza személye elleni kemény hadjárat, a politikum, de főleg a Securitate „jóvoltából”. A rendszerváltás első esztendeiben, amikor még Domokos Géza állt az RMDSZ élén, de később, a halálát megelőző esztendőkben sem lehetett betekintést nyerni a titkosrendőrség irattárába. Dávid Gyula találta meg később Domokos Géza szekus dossziéiban, hogy még mielőtt lezajlott volna a szárhegyi találkozó, akkor márt följelentés ment arról, hogy ott mi készül. Hogy az Erdélyi Helikon5 „nacionalista hagyományait” akarjuk feleleveníteni és folytatni. Dávid Gyula azt is felderítette, hogy Varró János irodalomtörténész riasztotta előzetesen a Securitatét.
Az a Varró János, aki éppen az Erdélyi Helikon megalakításának legendás színhelyén, Marosvécsen született…
Miután sikeresen lezajlott a szárhegyi írótalálkozó, akkor indult be igazából a nagy kampány mindazok ellen, akik ebben részt vettek. Domokos Géza visszaemlékezéseiből és a hozzáférhető dokumentumokból derült ki, hogy már akkor őt el akarták mozdítani, és föl is akarták számolni a Kriteriont. Részint az ő taktikai érzékének, részint a szerencsés konstellációnak – amit ő a könyvében pontosan és érdekesen leír – köszönhető az, hogy ez nem következett be, a kiadó élén érhette meg ’89 decemberét és a változást.
Gálfalvi Zsolt valamikor a Helikonban úgy fogalmazott, hogy „Domokos Géza hat könyvében is működik a víz alatti áramlat. De az áramlat egy erkölcsi-filozofikus töltésű vallomás és vitairat tartalmait sugallja”. Visszapörgetve a dolgokat, már a mai idők távlatából, nemde a Domokos Géza-i áramlatoknak biztos vannak búvópatakjaik, amelyeket fel kellene tárni?
Két fontos, korai dolgot mondanék ezzel kapcsolatban. Az egyik az ő sepsiszentgyörgyi diákkora, a Mikó-kollégiumban, azt le is írja az Éveim, útjaim, arcaim6-ban. A másik, ami nagyon fontos: neki nem igazán ártottak, vagy nem úgy ártottak neki, mint másoknak, a moszkvai egyetemi évek.
Mint Jánosi Jánosnak, például…
Igen, nagyon érdekes a két különböző út. Miközben Jánosi Ion Ianoşi néven jelentős életművet teremtett románul, Domokos Géza teljesen más utat járt be. Hogy Géza számára mit jelentett az, hogy az ellenzékinek számító, a kommunizmus iránt kevésbé lojális író, Pausztovszkij7 volt a tanára, a szellemi mentora, az nagyon szépen kirajzolódik a visszaemlékezéseiből. Amikor aztán hazajött, tényleg ki volt téve a kockázatoknak mint pártaktivista, ezt kár lenne letagadni. Ő ugyan ezt egy kicsit finoman kezeli, nem beszél róla pontosan, a hagyatékban sincs egyértelműen benne, de tény: nem vált „aktivista gondolkodásúvá”. Úgy tűnik, Pausztovszkij figyelmeztette őt még lapszerkesztő korában, hogy ne menjen tovább. Domokos Géza akkor is, később is az értékeket vette figyelembe. Azonkívül még egy nagyon nagy érdeme volt, az, hogy a fiatalokra fokozottan oda tudott figyelni. Még Ifjúmunkás-szerkesztő korában kezdte el ezt, majd kiadóként így indította útjára a Forrás-nemzedékeket. Ennek megvoltak az előzményei is, és ő ehhez hű maradt, miközben nem kötelezte el magát egyetlen fiatalabb nemzedék mellett. Értékorientált volt, és nem tekintély alapon próbálta a kiadót vezetni és a kiadványokat szervezni – ez megint csak egy rendkívüli érdem.
1968 egyfajta fordulat éve volt Romániában. Úgy tűnt, Ceauşescu hajlandó valamiféle reformokat bevezetni, engedményeket tenni a kisebbségeknek. ’68 nyarán zajlott le az a bizonyos magyar értelmiségi találkozó a párt főtitkárával, s azt követően megszületett a későbbiekben több mint kétezer könyvet megjelentető Kriterion, a televízió magyar adása, és beindult egy magyar nyelvű hetilap, A Hét8. Domokos Géza ekkor – későbbi beismerése szerint – egy restellnivaló lépést tett meg a hatalom irányába. Néhányadmagával elzárkózott a Magyar Írószövetség által kezdeményezett „kettős kötődés” kérdésétől. Vajon az akkori kétségeit megosztotta valakivel, vagy csak utólag próbált erre a döntésére mentséget, magyarázatot találni?
Én 1968-ban nagyon közel kerültem Domokos Gézához, hívott föl, az Előréhez szerkesztőnek. Nem voltam hajlandó otthagyni a Korunkot, de nagyon szorosan működtünk együtt. Mondhatom, hogy Géza ezzel a gesztussal – bár felső pártutasításra követte el és változtattak a nyilatkozatain – váltotta meg azt, hogy a Kriterion beindulhasson, és őt a kiadó élére tegyék. Nagyon fontosnak tartom, sokat is beszéltem arról, hogy a „Domokos Géza kockázatai”, az általa megkötött kompromisszumok pozitívra fordultak. Az utókori ítéletek sokszor egyoldalúak, és nem veszik figyelembe azt, hogy azok a döntések milyen körülmények között születtek, és milyen következményekkel jártak.
Bármennyire bizarrul hangzik: szerintem erkölcsi tett volt Domokos Géza részéről, hogy miközben kisebb-nagyobb kompromisszumokat kellett kötnie, az intézmény, a köz érdekében, a magyarság érdekében, az ódiumait ezeknek a döntéseknek magára, a saját személyére vállalta.
Szerintem az egész pályája, az egész életműve ezt mutatja. Később is, amikor az RMDSZ élére került, akkor is, amikor bőven voltak vitáink. Az érdekvédelmi szövetség megalakulása után közvetlenül, az Iliescuhoz való viszonyt illetően különböztünk össze. Domokos Géza könyvkiadóként jó kollegiális kapcsolatot épített ki Ion Iliescuval, a – legalábbis látszólag – némiképp ellenzékinek tűnő politikussal, aki akkoriban a hatalomból kiszorulva a Műszaki Könyvkiadó igazgatója volt. Ennek a személyes kapcsolatnak köszönhetően Géza némi naivitással reménykedett abban, hogy előbb-utóbb szót érthetünk Iliescuval. Ez a számítása, mint tudjuk, nem jött be. Másik nagyobb nézeteltérés akkor keletkezett közöttünk, amikor 1990 márciusában egy népes román–magyar íróküldöttséggel Budapesten jártunk. Ottani időzésünk alatt robbantak ki a marosvásárhelyi román–magyar konfliktusok. Mi, a romániai magyar irodalmárok jobbára azonnali, kemény fellépést követeltünk, Domokos Géza viszont megkísérelte csillapítani a kedélyeket. Vitathatatlan viszont, hogy soha nem személyes érdekből cselekedett, nem a saját karrierjének építése érdekelte. Pausztovszkij figyelmeztetése, amit pályakezdő lapszerkesztőként kapott az „idejében abbahagyás” erkölcsi követelményére nézvést, az egész életében elkísérte. Diákként szerencséje volt, hogy tanára nem a hivatalos szovjet irodalmi elvárásokat plántálta belé, és nem azoknak a normáknak próbált megfelelni, hiszen szellemi-erkölcsi mentora, Pausztovszkij is egy mindettől eltérő személyiség volt.
Domokos Géza három évig vezette az RMDSZ-t. Szintén Nagyváradhoz kötődik a szövetség első kongresszusa, amely néhány héttel a vásárhelyi tragikus események után, rendkívül feszült légkörben zajlott le9. Emlékszem, már magán a kongresszuson is támadtak konfliktusai, ugyancsak jót, a romániai magyarság javát akaró emberekkel. Nemde, ezek a konfliktushelyzetek mind a három évét végigkísérték?
Igen, a konfliktushelyzetek mindig újratermelődtek. Most nem akarom részletesen elemezni, hogy kivel, hogy, mint, mikor. Az igazság az, hogy az RMDSZ-vezetésen belül is folyt ellene egyfajta kampány, mondhatnám úgy is: áskálódás. Többen is pályáztak arra a szerepre, amit Domokos Géza elvállalt. Meg vagyok győződve arról, hogy az RMDSZ létrehozása egy nagyon jó indítás volt, minden vita vagy tévedés ellenére, egy olyan megalapozás, ami aztán hosszú távon határozta meg a szövetség későbbi tevékenységét.