Kulturális folyóirat és portál

VAR aug 29_31_a dobos 1C

2021. szeptember 21 | Kocsis Csaba | Kultúra

A dobos minden műfajban otthon érzi magát

Két évvel ezelőtt a világhírű gitáros, Paul Gilbert Budapesten tartotta mesterkurzusát. A kétórás koncert beharangozójában azt írta a Rockvilág online magazin: „A koncert dobosa az a Tóth Tamás lesz, aki a Wisdom, a Mytra, a Dreamgrave, a Niburta, a Candlelight és a Miskolc Big Band zenekarokból lehet ismerős. A fiatal zenész a Miskolci Egyetem zeneművészeti szakán szerzett diplomát, majd New Yorkban folytatta tanulmányait; később hazajött, és a Miskolci Egyetem mesterképzését is elvégezte.” Az idén ismét a berettyóújfalui zenésztől volt hangos a szaksajtó, mert a Kárpát-medencében ismert Road zenekar tagja lett. A bihari kisváros szülöttével – fiatal kora ellenére – gazdag és sokszínű pályafutásáról beszélgettünk.

– Berettyóújfaluban volt egy rövid időszak, mikor a Republic együttes többször is fellépett – emlékezik a kezdetekre Tóth Tamás. – Ott csápoltam én is a koncerteken. Lenyűgözött a dobos. Vele együtt hoztam a ritmust én is, hol fakanállal, hol botokkal. A másik hatás a strandon ért, melynek egyik medencéje a művelődési ház mellett van, s onnan kihallatszott, hogy valaki gyakorol. Mondtam a szüleimnek, hogy én is szeretnék dobolni. Másnap beiratkoztam a zeneiskolába, és gyakorlatilag azóta is a zenével foglalkozom. Szilágyi Péter, a zeneiskola igazgatója, az ifjúsági fúvószenekar karnagya számolt velem, rögtön bedobott a „mély vízbe”. Egykettőre ott találtam magam a zenekarban, és sokat kellett tanulnom ahhoz, hogy megfeleljek az elvárásoknak. A városban mindig is nagy hagyománya volt az élő zenének. Első zenekarom a Metatron volt, de itt inkább csak feldolgozásokat játszottunk. Az Abiocore-t nehéz lenne kitörölni az emlékezetből. Színesítette a diákéveket. Már akkor is „mindenevő” voltam: a funkyt, a metalcore-t és a jazzt is szívesen hallgattam, játszottam. Egy volt a lényeg: ne gépzene legyen. Matek–fizikát kezdtem tanulni a helyi gimnáziumban, de szívesebben foglalkoztam zenével. Éreztem, hogy át kell jelentkeznem a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolába. Még úgy sem bántam meg, hogy így egy évet vesztettem. Édesapám is csak utólag vallotta be, tartott tőle, hogy elkallódom. Az első félév zárókoncertje után azt mondta: nehogy abbahagyjam! A debreceni évek alatt nem tudtam részt venni a megyeszékhely könnyűzenei életében. Ezekben az esztendőkben inkább tanultam. Sós Tibor a klasszikus képzésben pallérozta a tudásomat, Tóth Zsolti pedig a dobszerkót oktatta. Reggel hatkor nyitott az iskola, és ha tehettem, a tanórák megkezdése előtt is gyakoroltam egy-két órát. Az Abiocore-ról sem feledkeztem meg, ha volt egy kis szabadidőm.

– Támogatás nélkül nem lenne ilyen gazdag a pályafutása…

– A szüleim mindenben támogattak, de én sem bíztam semmit a véletlenre. Éjszakára diákmunkát vállaltam, így Miskolcon tudtam egy jó kis dobszerkót vásárolni. Ez volt az első komolyabb hangszerem. Érettségi után volt még egy szakmai évem, amikor csak zenével foglalkoztam, és mellette tudtam tanítani Tiszafüreden a zeneiskolában. A Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézetében szereztem meg az alapdiplomámat. 2011-ben részt vettem Olaszországban egy nemzetközi dob‑ és ütőhangszeres versenyen, ahol dobfelszerelés kategóriában indultam, és harmadik helyen végeztem. Úgy éreztem, komolyabban kellene ezzel foglalkoznom. Szendőfi Péter javasolta, hogy ha tudok, menjek Amerikába, ő is tanult ott, mindenképpen hasznomra válik. Így a diploma utáni évet New Yorkban kezdtem a The Collective School of Musicben. Nem volt hosszú, de annál tartalmasabb. Sikeres volt az online felvételim. Jelezték, hogy ösztöndíjjal felvettek. Sokan segítettek, hogy ez az út létrejöjjön. Az éppen kezdődő mesterfokú képzésemet sem kellett elhalasztani. Így az első félév első felét Amerikában tölthettem. Nem volt olcsó, igaz, akkor még csak 211 Ft volt egy dollár… A repülőjegy, szállás, kaja húzós volt. Az, hogy ösztöndíjat kaptam, nem azt jelentette, hogy ingyen tanulhattam. A tandíjam felét állta az iskola. A szüleim is támogattak, de még más forrásokat is elő kellett teremteni, hogy létrejöjjön az út. Nagyon komoly vízum-ügyintézés volt, másfél-két hónapba telt. Utána pedig irány Amerika!

– Mit kapott New Yorktól?

– Azzal kezdődött, hogy elvesztették a csomagomat. Amikor megérkeztem a reptérre, hatalmas betűkkel ki volt írva a nevem. Mondták, adjam meg az elérhetőségemet, majd értesítenek, ha előkerülnek a bőröndjeim. Minden töltőm, laptopom, kütyüm a csomagjaimban volt. Öt nap múlva kerültek elő. Szerencsére voltak ott jó fej srácok, akik segítettek. Intenzív három és fél hónap következett. Voltak benne nagy találkozások. Olyanok jártak be a suliba, mint Mike Stern vagy Steve Smith. A társaság nemzetközi és nyitott. Sokakkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Sajnos visszamenni még nem tudtam, pedig régóta tervezem. Volt időm bejárni a város nevezetes helyszíneit, de a tanulásé volt a főszerep. Nagyon jó módszerrel tanítottak. Az egyik sétán magyar szót hallottam, megfordultam, mondtam, elnézést, én is magyar vagyok, honnan jöttetek. Derecskéről, hangzott a felelet…

– A jazz-impulzus is Amerikában érte?

– Az már Miskolcon elkezdődött. A Miskolc Big Band csapatában is muzsikáltam. Ez nem csak egy kirándulás volt a jazz világába, mert ma is szeretem ezt a műfajt. A Mytrával inkább progresszív rockot játszottunk. A zenepalotában működött a főiskola és a szakközépiskola is, és ez utóbbinak volt jazz tanszaka is. Jóban voltam a hallgatókkal és a tanárokkal egyaránt, rendszeresen jártam hozzájuk. New Yorkban ez még jobban felerősödött bennem. Jártunk a városba is koncertekre, mert a klubokban élő zene szólt jobbnál jobb zenészekkel. Beültünk a bokszba, hozták a sört egy vödörben, abban álltak az üvegek jégkockák között. A zenekar tagjai pedig felváltva énekeltek, mert mindenki másban volt jó. Volt, aki nagyon jó latin énekes volt, a másik a ’60‑as, ’70‑es évek rockzenéjét nyomta, a harmadik popot énekelt. Akkor egyedüli magyar voltam a suliban. Össze kellett csiszolódni a többiekkel. Jártunk röplabdázni a Central parkba, voltunk Brooklynban a japán srácoknál házibuliban, és megnéztük a halloweeni felvonulást a suli előtt. Az iskolában is szinte minden héten tartottak egy-egy koncertet. Volt, hogy egy nevesebb előadó nemcsak maga jött, hanem hozta a zenekarát is. Az amerikai kaland után a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézetében folytattam a mesterképzést. Visszatérésem után az első komolyabb zenekarom a Wisdom volt.

– A diploma után Budapestre költözött…

– Session zenész lettem, így több produkciónak is részese lehettem. Még Miskolcon tanultam, amikor elkezdtük a próbákat az ExperiDance-szel. Ezt az előadást, az Omega-musicalt, a Gyöngyhajú lány balladáját a mai napig játsszuk. Kísértem Tompos Kátyát, Für Anikót, felléptem Bigával, a Kerozinnal és a Nomáddal is. Ez utóbbi csapatban később több mint egy évet aktív tagként játszottam. Ennek a korszaknak a koronája volt, hogy Paul Gilberttel is játszhattam az A38‑as hajón. Tavasszal kerestek a Roadból, azt mondták, kisegíteni kellene a nyáron, de utóbb kiderült: komolyabb a dolog, a zenekar tagja lettem. Nemcsak a lemezt vettük fel közösen, hanem elkészültek az új fotók is az együttessel, és azóta már volt több koncertünk is. Állandó formációról van szó, hiszen 17 esztendő után most történt az első tagcsere az együttesben. Megtiszteltetésnek tartom, hogy Molnár Máté (ének, basszusgitár), Kádár Imre (gitár) és Golyán B. Zsolt „Goya” (gitár) mellett én lehetek a banda dobosa. A Road lett az új zenekarom, mellette nem nagyon lesz időm más produkciókra. Bár ha Paul Gilbert megkérne, hogy közreműködjek a koncertjén, ma is szívesen megtenném.

(Megjelent a Várad 2021/8. számában)

 

Copyright © 2024 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu