A botrányos dráma, amin könnyesre neveted magad
Ismét nagy fába vágta a fejszéjét a Mária Királyné Színház Iosif Vulcan Társulata, mely Daniel Vulcu rendezésében a francia Jean Poiret kultikussá vált és nagy port kavart Őrült nők ketrece című zenés bohózatát vitte színpadra Nagyváradon. A várt siker nem maradt el, hiszen decemberi bemutatója óta folyamatosan teltházzal játsszák ezt a fergeteges vígjátékot, amely a mai, megosztott társadalomban talán még aktuálisabb, mint az 1973-as párizsi ősbemutatója idején volt, hiszen arról szól, hogyan tudnak együtt és egymás mellett élni különböző világlátású emberek. A zenés-táncos produkciónak egyébként magyar kötődése is van, hiszen az emblematikus burleszkjeleneteket Dimény Levente és Törteli Nadin, a Szigligeti Színház Szigligeti Társulatának, illetve Nagyvárad Táncegyüttesének művészei koreografálták.
A helyzetkomikumra építő vígjáték az Őrült nők ketrece nevű frivol mulatóban játszódik, ahol bálkirálynőnek öltözött férfiak lépnek fel revüműsorokkal estéről estére. A történet középpontjában a tüneményesen civakodó középkorú meleg pár: a lokáltulajdonos Georges (Răzvan Vicoveanu) és a kétes hírű klub kiöregedőben levő „primadonnája”, Jeannot (Richard Balint) áll. A sminkasztalok, díszpárnák és színes tollboák közt zajló életük fenekestől felfordul, amikor nevelt fiuk (Ciprian Ciuciu) bejelenti, hogy vacsorára hívta leendő menyasszonya ultrakonzervatív szüleit. Mi több, az apósjelölt (Alexandru Rusu) egy, az éjszakai bárok betiltásáért kampányoló populista politikus, ezért a normalitás látszata érdekében át kell rendezniük a lakásukat és az egész életüket úgy, hogy a viselkedésük és az öltözködésük is megfeleljen a klasszikus férfiimázsnak, eltüntetve a másság legapróbb jeleit is. Ez komikus jelenetek sokaságát eredményezi, amelyeket a nagyközönség az 1996-os hollywoodi filmadaptációból is ismerhet, melyben Robin Williams és Gene Hackman játszotta a főszerepeket. A váradi társulat alkotóinak azonban sikerült becsempészniük a darabba több jellegzetesen helyi és aktuálpolitikai utalást is, amelyek jócskán feldobják, mondhatni, kifényesítik a patinás poénokat, melyeket a főszereplők színvonalas alakítása teljesít ki, ők gyakran szavak nélkül, pusztán testbeszéddel és mimikával nevettetnek.
A kétfelvonásos előadásra beülő néző először a Răzvan Chendrean díszlettervező által megkomponált látványos játéktérrel szembesül, ennek a színpadi dekoráción túlmutatóan szerves részét képezi az is, hogy a páholylámpák égőit fehérről vörösre cserélték. A sajátos megvilágítás egy szempillantás alatt kiragadja a megszokott színházi miliőből a nézőt, aki a függöny felgördülése után azonnal a burleszkbár vörösen izzó nézőterén érezheti magát. A színpadi díszlet egyébként egyszerre klasszikus és modern. Kihasználja az újonnan beépített forgószínpadot – így váltva az éjszakai szórakozóhely és a klubtulajdonos stúdiólakásának helyszínei közt –, s ez átvitt értelemben is jelzi a váltást a szereplők rivaldafényben eljátszott perszonalitása és magánéletbéli esendő énje közt. Míg az Őrült nők ketrecében játszódó jeleneteknél a megvilágításnak köszönhetően a nézőtér is a szórakozóhely részévé válik, és a színészek interakcióba lépnek a közönséggel, így a néző is aktív szereplője lesz a darabnak, addig a magánlakásban játszódó jeleneteknél a páholyok vörös fényei kialszanak, így a teljesen elsötétült nézőtérről, mintegy kukkolóként lesheti a néző a főszereplők magánéleti vívódásait.
A rövid replikáknak köszönhetően az egész darab ritmusa pörgős. Az egyszerre humoros és életszagú párbeszédeket csak elvétve szakítja meg egy-egy táncjelenet. A mesterien megírt szöveg által a darab jó humorú és könnyed hangvétellel tud tárgyalni olyan véresen komoly témákat, mint az öregedés, a féltékenység, a társadalmi kirekesztettség, az elfogadás vagy éppen a biológiai szülők és nevelőszülők közötti konfliktusok. Két jóízű kacagás között bizony felötlődhet a nézőben a gondolat, hogy ha a fergeteges poénokat kihúznák a szövegből, akár egy kőkemény dráma is lehetne a darab. Bizonyos értelemben a szerző és a fellépő művészek magának a humornak a funkciójára is reflektálnak az életben, hiszen sok jelenetben egyetlen apró hajszál választja el a vígjátékot a tragédiától, és pont ezt a hajszálat jelenti a humor, amely elviselhetővé teszi az elviselhetetlent, avagy megadja az élet sava-borsát.
A darab központi motívuma az álcázás és átalakulás. Hosszabb vagy rövidebb időre szinte minden szereplő álruhát ölt a cselekmény során, hogy elrejtse identitását, ezzel rávilágítva a látszat és a valóság közötti különbségekre, valamint az önfeladásra, amit az egyén vállal azért, hogy a társadalomba illeszkedjen.
Szimbolikus jelentőségű, amikor Georges igyekszik megtanítani a Richard Balint által játszott transzvesztita párjának, hogyan étkezzen férfiasabban a látszat kedvéért. Hosszú perceken át könnyesre neveti magát a közönség az önmagából kifordított etikettleckén, miközben a klubtulajdonos azon erőlködik, hogy megtanítsa Balint karakterének, hogy ne két ujjal fogja az ételt, hanem mancsszerűen markolja meg, vagy hogy önkéntelenül ne nyújtsa ki a kisujját teázáskor, ő pedig eközben bömböl, mintha azt várnák el tőle, hogy emberi mivoltát vetkőzze le és visszafejlődjön az evolúcióban. Ugyancsak emblematikus jelenet, amikor eszményi mintát keresve a férfiasság színleléséhez behívják a vacsorájuk alapanyagát kiszállító mészárost egy kis demonstrációra, s végül a káromkodó, véres kötényű, iszákos dúvad bizonyul tökéletes mintaférfinak.
Hasonlóan zseniális húzása a darabnak és Răzvan Chendrean díszlettervezőnek, amikor „normalizálás” céljából úgy rendezik át a lakást, hogy a sminkasztal hármas tükrét vallásos ikonokkal borított, szétnyitható hármas oltárrá alakítják, a rózsaszín pillangós tapétát országok területi felosztását mutató térképre cserélik, a színes szófákat homokszürke vászonnal takarják le, a meztelen férfitestet ábrázoló ógörög szoborimitációra pedig szerzetescsuhát húznak.
A jelmezek terén Oana Cernea tervező tucatnyi stílust felvonultat az elvárható pikáns, burleszk fellépőruháktól a ’80-as évek diszkódivatján át a sötétben foszforeszkáló fitnesznadrágokig, illetve ezek kontrasztjaként öltönyöket és az arisztokratikus öltözködés megannyi elemét. A jelmezeknek és a használt színeknek organikus szerepük van a darabban: az öltözködés az önkifejezés eszközeként vagy épp a konformálódás jeleként mutatkozik meg.
A darabban minden színész megcsillantja tehetségét. A társulat tagjai között levő tökéletes összhangot mutatja, hogy a humoros jelenetekben sok az improvizáció. A művészek könnyedén kezelik a játékba becsúszó apró véletleneket, viccet faragnak a váratlanul adódó szituációkból, és bámulatra méltó érzékenységgel lépnek interakcióba egymással és a közönséggel.
Talán az egyedüli terület, ahol még lenne fejlődnivalója a társaságnak, azok a családi komédiát keretező burleszk táncjelenetek, melyekben meglehetősen lomhán és érzelemmentesen mozognak a frontemberek, ezzel egy csöppnyit hiteltelenítve az általuk játszott karaktereket. Megjegyzendő, hogy ez nem a koreográfia hibája, hiszen a Dimény Levente és Törteli Nadin páros épp megfelelően harmonikus koreográfiát állított össze, mely elég dinamikus a hitelességhez, de elég egyszerű is ahhoz, hogy nem hivatásos táncosok is könnyen betanulhassák. A jövőbeni előadások és a további gyakorlással töltött órák bizonyára orvosolják majd ezt az apró szépséghibát.
Az alakításokat tekintve külön kiemelendő George Dometi teljesítménye Iura szerepében, aki a váradi készítők által a darabba csempészett sajátosan román karakter erős moldvai akcentussal. Dometi emlékezetes alakítása egy jelentéktelen mellékszereplőből a darab legszerethetőbb alakjává emeli Iurát, a bejárófiút, aki egyszerű gondolkodásával, érzelmi tisztaságával és szerény vágyaival erkölcsi mércéjévé válik mindazoknak, akik utasításokkal látják el őt.
A darabnak azonban határozottan a Richard Balint által alakított Jeannot a központi karaktere, aki epikus metamorfózison megy át a cselekmény során: hol férfit játszik, hol nőt, hol pedig önmagát adja, ami valahol a kettő között van, s mindeközben görbe tükröt tart az összes sztereotípia elé. A darab teret enged Balint teljes színészi zsenialitásának, s ő az érzelmek széles palettáját játssza végig a félredobott szerető kétségbeesett zokogásától a féltékeny anya ármánykodásán át a színpadi díva önfeledt tündökléséig.
Egyébként nemcsak ő, hanem a legtöbb szereplő is jelentős átalakuláson megy át a cselekmény során. A darab nem hagy lehetőséget a markánsan különböző karaktereknek arra, hogy viták révén eszmei síkon érjenek el konszenzust vagy jussanak el oda, hogy empatikusan tudják szemlélni egymást. Ehelyett az események belekényszerítik a karaktereket abba, hogy konkrétan egymás cipőjében járjanak, ezáltal átélve a másik léthelyzetének nehézségeit és szépségeit. A komikum abban a jelenetben kulminálódik, amikor az ultrakonzervatív politikus csak azáltal tudja megmenteni karrierjét, hogy nőnek öltözve szökik meg a lesifotósok által elözönlött éjszakai bárból.
Mindent egybevéve az Őrült nők ketrece egy ellentétekről szóló, fergeteges vígjáték, melynek lényege mégis az együttélés és a tapasztaláson alapuló kölcsönös megértés, amely szöges ellentétben áll jelenkorunk álhírek által megosztott és konstruktív párbeszédre egyre kevésbé hajlandó társadalmával – talán ettől válik még inkább fontossá és aktuálissá a váradi produkció. Rendezője, Daniel Vulcu a premier előtti nyilatkozatában mindenkit óva intett attól, hogy politikai állásfoglalásnak tekintse a darabot, ehelyett arra invitálta a közönséget, hogy sodródjon a cselekménnyel, és szórakozzon felhőtlenül. Erre minden lehetőség adott is, hiszen a teltházas előadások, a kritikai visszhang és a nézők reakciói egyöntetűen arra utalnak, hogy a váradi Iosif Vulcan Társulat ismét nyert azáltal, hogy kockáztatott, és egy olyan előadást hozott össze, amelyet korábbi etalonjaihoz hasonlóan, mint a Hegedűs a háztetőn vagy a Száll a kakukk fészkére, szintén hosszú évekig fognak még játszani.
Szombati-Gille Tamás
Nyitóképen a produkció plakátja
Galériabeli fotó: Szombati-Gille Tamás
(Megjelent a Várad 2023./6. számában)
