Szedd össze magad!
Sok szó esik manapság pesszimizmusról, bipoláris depresszióról (pedig lehet, hogy sokszor „elég” volna szomorúságot, kedvetlenséget, bánatot mondani – ezek is elég nagy bajt okozhatnak, de szerencsére „amatőr” segítséggel is gyógyulnak, gyógyíthatók!), és egyenes következményeként arról is, hogy miként lehet legyőzni. A részvét, a megértés az igazi depresszió esetében nem sokat segít, talán egy-két doboz pirula, meg aztán nem is illik kíváncsian leskelődni mások nyomorúságára, de nem is kifizetődő, hiszen az ember csak maga is elszomorodik. A „szedd össze magad”-féle tanács pedig a legnagyobb tévedés lehet, hiszen éppen az a baj gyökere, hogy a depressziós nem tudja összeszedni magát, szétesett egy nagy, tartalmatlan ürességben, nem talál fogódzót, nem lel „életmagra”.
Johan Huizinga A középkor alkonyában azt mondja, hogy az összes századok közül a 15. század és „lakója” volt Európában a legborúlátóbb, állandó búskomorságban élt. Még a művészek nagy többsége is, ahelyett, hogy szépséggel, tartalmas alkotással szolgálta volna az életet és a derűt, amihez sokszor elég az egyszerű formát kitöltő egyszerű és tiszta gondolat, mindent telezsúfolt érthetetlen és felesleges díszítéssel. A díszítés öncélúvá vált és megalkotta a középkori horrort, aminek tudományos neve a horror vacui (a. m. ürességtől való irtózás). A díszítés túlburjánzásának divatja a mindennapi életben is tékozló pompát hozott, amelynek leggroteszkebb eredményei az öltözködés, az ünneplés terén nyilvánultak meg. A nők homlokukról és halántékukról kiborotválják a hajat, hogy magas és boltozatos legyen, s aztán egy kúp alakú, magas fejdíszt helyeznek a kendőjükre, amelyet magasra tornyozott hajuk tart. A férfiak legérdekesebb viselete, egyéb alkalmatlan furcsaságok mellett, a mérhetetlenül hosszú cipőorr, ez annyira akadályozta a járást, hogy a nikápolyi csata után a menekülő lovagok kénytelenek voltak gyorsan levágni a cipőjük orrát, hogy legalább menni tudjanak, ha szaladni nem is. Az ünnepségek mindenféle üres pompája valami harsány hülyeség és ostobaság képét veszi fel. Olyan pástétomok készülnek, amelyekben emberek sokasága szórakoztatja a közönséget. Feljegyeztek egy pástétomot, amelyben egy huszonnyolc tagú zenekar zenélt, egy másikat, amelynek bálna formája volt, egy hatalmas asztalon állt és negyven ember énekelt benne. A pástétomot, természetesen, a mulatság közben folyamatosan ették az éhes vendégek. Az ízléstelen zagyvaság hihetetlen méreteket öltött. Ami számomra ebben mégis a legérdekesebb és a legmeggondolkoztatóbb, hogy ez a sok, látványosnak, pompásnak szánt ötlet egyáltalán nem érte el a célját: nem a vidámságot, a jókedvet szolgálta, hanem mind szomorúbbá, pesszimistábbá tette az embereket. A kivitelezést pedig nem amatőrök, hanem a legnagyobb művészek végezték. Persze, ha a művész munkája nem szabad alkotás, hanem tervszerű, szolgai robotmunka, akkor hiába minden parancs és akarat, az eredmény vitatható lesz. A legnagyobb giccstermések, sajnos, nem maradtak ránk, csak feljegyzésekből ismeretesek. Hiszen a pástétomot megették, a megrendezett élőképek hazamentek a „művészi” rendezvény után, és sem a nézők, sem a megszemélyesítők nem lettek egy csöppet sem vidámabbak, emberileg többek utána. A haszontalan látványosságot különböző elmés gépezetek is segítették, pl. toronyból angyalkák szálltak alá, hogy királynékat koronázzanak meg. Bizarr Krisztusok álltak mozdulatlanul szökőkutak közelében, miközben piperkőc udvaroncok nyakalták a bort. Másfelől – az ellentét kedvéért – valósággal „tombolt” az egyszerűség parancsa: feleslegesnek tartják a templomban az orgonát, elég, ha az ember énekel, sőt az ember se cifrázza modulációkkal az énekét („Ha nem tudtok úgy énekelni, mint a csalogány és a pacsirta, akkor énekeljetek úgy, mint a varjak és a békák, mert azok úgy énekelnek, ahogy Isten nekik rendelte” – hárít el minden ellenvetést Kempis Tamás.)
Egyfelől tehát díszes parádéval, fényűzéssel ki akarják kényszeríteni a szépséget, másfelől valósággal irtóznak tőle, egészen elutasítják. Az eredmény azonos: mindkét véglet egyforma örömtelen ürességet hoz maga után. Az üresség pedig borúlátó lemondást.
Mindemellett pedig csendben, feltűnés nélkül élt a tiszta és világosan körvonalazódott művészet, a vágy, hogy a gondolat kikristályosodjon, hogy az eszme eszménnyé váljon. Igazából ez maradt meg halhatatlan szépségként az utókor számára, a többi mulandó divatszeszély volt csupán.
Akinek a szélsőségek között sikerült egyensúlyt találnia előbb a saját lelkében, aztán megkeresni vagy éppen megteremteni ugyanezt a harmóniát a külső formákban is, az biztosan nem volt pesszimista, vagy legalábbis sikerült legyőznie ezt a kordivatos érzést. Számomra úgy tűnik, a tanulság ebből csak az, hogy a lelki üresség legyőzésének egyetlen használható módja van: ennek meg- és felismerése. Ez az érzelmi-szellemi ismerettőke aztán rejtélyes módon felhalmozódik és egy idő után kamatozni kezd a magunk és mások hasznára – közben szinte minden dísz és eszköz nélkül megteremtve a szépséget is.