Amnesztia
Szerettem a reggeleket. Apám orvos volt, de két beteg fogadása között megterített, teát készített, kávét pörkölt, majd munkája végeztével leült közénk az asztalhoz, derűsen nézegetve a gyerekcsapatot. Tréfálkozott anyával, csipkelődött a gyerekekkel, s miközben komótosan felvágta egyforma szeletekre a kenyeret, mesélt, mert vele mindig történt valami.
Ma szokatlan csend uralta a nagy házat, sokáig kellett várnom, egyedül voltam a konyhában, a többiek már iskolába mentek.
Nyílt a konyhaajtó, mint aki titkos ügyben jár, apa jött be gyors léptekkel, sehova sem tekintve. Egy ismeretlen embert kísért sietősen a nagyszobába, mögötte rémült arccal szaporázott anya.
Magas, nagyon sovány, szőke hajú férfi volt az idegen, szeme alatt hatalmas karikák, a bőre fehér, fakó, szürkésen fehér. Soha nem láttam ilyen furcsán fehér embert.
A cserépkályha melletti rés! – jutott eszembe, hiszen ott szoktuk kilesni, amint a karácsonyi ajándékokat csomagolja anya. Fojtott hangok jutottak el csak hozzám, homályosan láttam apát, amint fülét az idegen mellkasára helyezi.
Vajon miért vizsgálja itt a nagyszobában és nem a rendelőben?
– Kiengedtek, doktor úr, képzelje, nem is hiszem magam sem! Szédülök, reszketek, de kint vagyok!
– Azonnal el kell kezdeni a kezelését, súlyos az állapota, még ma beviszem a kórházba!
– Ne, doktor úr kérem, csak ma ne, hét éve nem láttam a rokonaimat, ma este mindenki eljön hozzánk, anyám vacsorát készít, gondolja el, 56 óta nem találkoztunk! Annyira örülök, majd holnap visszajövök és bemegyek, de ma még ne, kérem, hadd örüljünk!
– Hát… akkor holnap reggel várom…
Már az asztalnál ültem „jógyerek” arccal, mikor a fehérarcú idegent szüleim kikísérték.
– A Martinek fiú, tudod, aki életfogytiglant kapott… – hallottam apám suttogását.
A reggelinél csak a kanalak csörögtek, apa az újság lepedője mögött hallgatott. Tudtam, ilyenkor nem lehet tőle semmit sem kérdezni.
– Miért volt olyan fehér ez a férfi? – buggyant ki belőlem mégis a kérdés.
Apa hallgatott, nem vette el arca elől az újságot, nem nézett rám, majd kis idő múlva csak ennyit mondott, lassan ejtve a szavakat, mint akinek nehezére esik a beszéd:
– Hét évet ült, azért ilyen fehér. Majd megérted… később.
Nem mertem többet kérdezni. Mi az, hogy ült? És hol ült? És ahol ült, ott mindenki ilyen fehér lesz?
Lefekvés után is ezen gondolkoztam, sokáig nem bírtam elaludni.
Éles csengőberregésre riadtam fel, azt hittem, reggel van, de sötét volt, testvéreim szuszogtak mellettem.
– Beteg jött? – hallottam anyám aggódó kérdését a másik szobából.
– A Martinek családtól jöttek, az asszony rosszul lett. A fiút visszavitték a börtönbe, még tegnap este, a vacsora alatt… – suttogta apám elcsukló hangon.
Később, sokkal később, valóban megértettem, amit apám nem mondott el.
Még két évet ült a Martinek fiú.
Szabadulása évében meghalt, rosszul kezelt tüdőbajától.