Állandó forradalom
Sok személyiség a halálával mérhetetlenül naggyá nő, és sok esemény azután, hogy véget ér, mégis tovább zajlik, és új fordulatokat vesz az emberek fejében. Embereknek, családoknak, nemzeteknek és társadalmaknak szükségük van mítoszokra és óriásokra, akik utat mutatnak az átláthatatlan jelenben. Nagyapánk vagy Napóleon emléke erőt adhat, hogy folytassuk azt, amit épp fel akartunk adni, és az 1789-es francia forradalomnak vagy az 1848-as népek tavaszának emléke rávehet, hogy megéri tovább küzdeni, még akkor is, ha nem mindenre úgy emlékszünk, ahogy valójában történt. De azok, akik az emlékek „gyártásáért” felelnek (azaz bárki), nem meglepő módon nem feltétlenül az embertársaikat akarják segíteni: sokszor csak a saját céljaikat tartják szem előtt, és így lassan zavarossá, homályossá és bizonytalanná válik a történelem. Rengetegen élnek még azok közül, akik emlékeznek 1989 decemberére, de mind kétségesebb, hogy mi is történt valójában. A forradalom fénye halványabb és hidegebb, mint valaha.
Régebb minden tisztább volt: Románia 1989 decemberében negyven év kilátástalanság után végre fellázadt és megdöntött egy szörnyű diktatúrát, megtéve az első lépést a demokratikus átrendeződés felé. Elkezdődött egy izzasztó, kompromisszumokkal és gondokkal teli folyamat, amelynek az volt a célja, hogy az emberek hangot és lehetőségeket kapjanak a világban. De valóban így volt? Egyre kevesebben hisznek ebben a célban, és egyre kevesebben hisznek azokban, akik ezért a célért akarnak tenni valamit. És éppen ezért egyre kevesebben hisznek a forradalom „hivatalos” történetében. Sokan arról próbálnak meggyőzni, hogy a forradalom igazából az akkori szocialista elit jól megtervezett államcsínye volt, és hogy a küzdelem a „vörös pestis” ellen éppen emiatt máig nem ért véget. Egyesek szerint Constantinescu vetett véget a kommunizmusnak 1996-ban, mások szerint Băsescu győzte le végérvényesen a szocialista veszélyt, megint mások szerint pedig egyedül Iohannis ad reményt a mindmáig folyó harcban a „vörösök” ellen. Egyesek pedig a kapitalista nyugat győzelmét látják a forradalomban, és jól hallható a háttérből sokak hangos vágyódása a régi „aranykorszakba”. Az üzenet mindig tiszta: a harc nem ért véget, az „állandó forradalom” állapotában vagyunk. Mindezekkel az elméletekkel persze szavazatokat, pénzt és sajtófigyelmet lehet nyerni. 1989 decembere pedig egyre ziláltabb, erőszakosabb és hangosabb lesz.
Ahhoz, hogy megértsük a ’89-es forradalom lényegét most, harminc évvel utána, nem a különféle talk show-k meghívottainak, hobbitörténészeknek és politikai kommentátoroknak az elméleteire kell figyelnünk. És az sem szükséges, hogy végigkutassuk az archívumokat, átolvassunk minden hivatalos dokumentumot, és megnézzünk minden felvételt az eseményekről. Ez mind hasznos, de ennél többről van szó. A forradalom egy szimbólum kellene legyen, eredetmítosza az új Romániának, amit foggal-körömmel kellene védenünk. Túl fiatal vagyok, nem lehettem ott ’89-ben, nem éltem meg az események közvetlen következményeit, de egy ilyen szimbólum hatalmas erőt és reményt adhat bármelyik eljövendő generációnak, ha vigyázunk rá. 1789 vagy 1848 világszerte rengeteg embernek adott és ad bizalmat és hitet, miért ne lehetne így a ’89-es forradalmakkal is?
Az az igazság, hogy még gyerekcipőben jár az örökségőrzés nálunk. Felbecsülhetetlen értékű kastélyok, házak és templomok esnek áldozatul a tétlenségnek vagy a nemtörődömségnek. De ha hagyjuk, hogy 1989 decemberének mítosza felhíguljon és elvesztődjön, a történelmünk teljesen más irányba terelődhet, ki tudja, milyen következményekkel. Becsüljük és tiszteljük meg azokat, akik elvesztették vagy kockáztatták az életüket egy jobb jövőért, és tartsuk észben azoknak a bátorságát, akik áldozatokat hoztak: szükségünk lesz még erre a bátorságra. Itt az ideje véget vetni a ’89-es forradalomnak, és új mozgalmakat, reformokat indítani.
A szerző publicista, egyetemi hallgató.