Készül a „legionárius forradalom”, avagy Codreanu színre lép
Szabadság, egyenlőség, testvériség – ez volt a francia forradalom jelszava. A szabadságot a liberalizmus karolta fel, az egyenlőséget a szocializmus, a testvériséget a fasizmus, mert csak a nemzetre szűkítette, a nemzetet pedig homogén faji közösségre, amelyet ugyanakkor hierarchizálni akart, vezérlő elitekre és vezérelt tömegekre osztotta a népet, miközben ez utóbbiak felemelése is cél volt. A fasiszta forradalom a demokratikus forradalom véres karikatúrája, bár a romlott demokráciák is kitesznek magukért, és a fasizmus melegágyaiként tudnak működni. Codreanu és társai számára a vallás elválaszthatatlan a nemzettől, majdnem a teljes azonosságig. Kérdés, hogy a felebaráti szeretetnek hol vannak a határai? És hol a félelemnek, vagy inkább a megfélemlítésnek? Márpedig ennek volt jelentősége; és Codreanu az A. C. Cuzához írt levelében kifejtett „félelem fegyelméről”1 többek között ezért sem írt önéletrajzában.2 Ebben a félelem szó is alig fordul elő, márpedig a Légió a félelem történetében is új fejezetet nyitott. Cuza, az antiszemita Liga vezetője a kérdésre, hogy mi választja el őt a legionáriusoktól, így válaszolt: „a bűn”, a gyilkosság.3 Ugyanakkor a verbális agresszióval ő hívott fel a bűnre és gyilkosságra. És természetesen a választási küzdelmekben, azaz verekedésekben eddig is és ezután is keményen kivették a részüket. De ez még a hagyományon belül maradt, míg Pandrea szerint a minőségi fordulatot a Gárda tette meg: „a bottól a revolverig.”4 Míg Moţa pisztolyával elhibázta az árulót, Codreanu leterítette a rendőrfőnököt, példamutató hős lett, alapító – új forradalomé, bár kezdetben nem használták a kifejezést csak a kommunista törekvésekre, később már a maguk mozgalmát is a náci példa nyomán forradalomnak is nevezték és készültek a legionárius győzelemre – a szeretet és a félelem jegyében. 1929. november 8-án a Kapitány elhatározta, hogy politikai összejöveteleket tartanak. „Eddig szó sem volt ilyesmiről” – írta 1934-es naplójában.5 Viszont a mozgalmat megalapozta azzal, hogy saját mítoszát ő és barátai fokozatosan és gondosan kialakították.
Codreanu karizmája
„Egy ember döntött egy egész generáció nevében” – olvashatjuk a magát vezérutódnak tekintő Horia Sima mozgalom-történetében a Légió megalapításáról. Vezért akart az a néhány ember, aki magát nemzedéknek tartotta, és olyan embert akart az élre, aki megszemélyesíti a mozgalmat, „született, nem teremtetett” vezért, mint ezt mondták volna.6 És ha mondták, akkor ez blaszfémia. Hiszen a fordulat az ortodox Hiszekegyből való – Jézus Krisztus jellemzésére. Ezt tudták akkor, ezért Krisztus eszközének, és mint ilyet nevezték Codreanut megváltónak – a legionárius lapban.7 „Tanúságot tevő apostolként” dicsőíti Codreanut az a legionárius imádságoskönyv, amelyet az 1970-es években állíthattak össze.8 Viszont önéletírásában maga Codreanu hangsúlyozta, hogy sok kis parancsnokom van, akik „nem »teremtetettek«, hanem »születettek«”,9 így vigyázott arra, hogy a szövegben mégse a Hiszekegy egyes számban álló formulája szerepeljen, de azért értsék, miről van szó.
A vezérkultusz lényege: a többé-kevésbé konszenzusos hierarchia. Szervezési probléma egy olyan világban, amelyben nem igazán bíznak egymásban. Az egyszemélyű vezetés megtestesíti a mozgalom egységét és a hierarchiát. Ebben ő szentesíti mindenkinek a neki járó helyet. És ezt elfogadtatja, ha karizmatikus. A karizma a görögöknél az istenek ajándéka, mely természetfeletti képességek forrása, a kereszténységben – a Magyar Katolikus Lexikon szerint „tág értelemben bármely kegyelmi ajándék, személy sajátos erénye, képessége, hivatása; szoros értelemben a Szentlélek olyan ajándéka, mely az Egyház (felebarát v. a közösség) javára végzett szolgálatban mutatkozik meg; a hétköznapi szóhasználatban a személynek az a nagy belső, lelki ereje és hatása, mellyel képes másokat irányítani, befolyásolni, függetlenül attól, hogy e befolyásolás jó vagy rossz irányban történik-e.”10 A modern politikai kultúrába Max Weber vezette be a fogalmat, amikor A politika mint hivatás című 1919-es tanulmányában háromféle uralmi formát különböztetett meg. Az első a hagyományos, a második a karizmatikus, a harmadik a törvények szerint uralom. „A második a rendkívüli, személyes kegyelmi adomány (karizma) tekintélye: valakinek a kinyilatkoztatásai, hősiessége vagy egyéb vezéri tulajdonságai iránti egészen személyes természetű odaadás és személyes bizalom: a »karizmatikus« uralom, melynek gyakorlója a próféta vagy – a politika síkján – a választott hadvezér, vagy a népszavazással hatalomra került uralkodó, a nagy demagóg és a politikai pártvezér.”11 A karizma: önmaga erejéből fakadó legitimitás. Minden erről szóló történész okfejtés Weber-variácó, alkalmazza és idézetekkel dúsítja a weberi meghatározást. A lényeg: a fasizmus karizmatikus uralom. Akkor tartós és erős, ha „mindenki” elfogadja a vezért, karizmatikusnak tekinti, és ez is a saját népét – legalább egy ideig. A „mindenki” a hatalmat megragadó kisebbség, amely elfogadtatja a többséggel a vezér karizmáját, és aki erre nem hajlandó, azt, ha kifejezésre juttatja kétkedését, vonakodását vagy tiltakozását, megbüntetik vagy megölik. Hitler és a hitlerizmus tanulmányozásának alapján a karizmatikusok érvényesülésének a feltételei a következők: 1. olyan egzisztenciális válság, amely minden addigi elképzelést felülmúl, a társadalmi dezintegrálódás pedig a tekintélyuralom igényét erősíti. 2. A karizmatikusnak teljes odaadást kell a teljesítményével elérnie, és akkor élhet a bibliai maximával: „meg van írva, de én mondom nektek”, és a karizmatikus is meg van győződve saját képességeiről. 3. A megtérés élményében részesülők karizmatikus közösséget alkotnak. 4. A karizmatikus uralomban a tisztségek betöltésének alapja a bizalom, ugyanakkor létrejönnek a párhuzamos, egymással versengő, egymást sakkban tartó hatalmi szervezetek egyazon közösségen belül. 5. A karizmatikus uralom szociokulturális hagyományokra vagy a politikai kultúra hagyományaira épül, mélyen gyökerező hajlamokra és késztetésekre. 6. Gazdasági alapja nem a racionális piacgazdaság, bevételei rablásból és adományokból származnak. 7. A karizma nem átadható, ha eltűnik az aurája, akkor közönséges politikai szereplővé süllyed. 8. Fel lehet viszont közönséges szereplőből karizmatikussá emelkedni. Ezt példázza Hitler,12 és Codreanu is, a katonaiskolai „taknyos”, a jászvásári verekedő, aki a rendőrfőnök lelövésével indult el lassú diadalútján.
Mindketten azt példázzák, hogy a karizmatikus vezér lelkes és lelkesíthető közönségével olyan közösséget alkot, amelyben a vezér a maga közönségét magasabb rendű közösséggé emeli. Hallgatólagos szerződés jön létre a vezér és népe között, karizmatikus közösség alakul ki, valamiféle eksztatikus állapotban, amelyet karizmatikus hipnózisnak, hallucinációnak lehet nevezni, miközben a metaforahalmaz mögött a maga prózai módján konszenzusos diktatúra épül(het) ki – addig, ameddig.
A Kapitány karizmájának kialakításában – láttuk – Moţa játszott kezdeményező szerepet.13 Az kétes szájhagyomány, hogy olyasmit mondott volna, miszerint Codreanut Isten küldötte volna, és Ő ihleti.14 Azt viszont valóban leírta, hogy Szent Mihály Arkangyal Isten küldötte.15 És az akadémikus Tharaud testvérek, az euroantiszemitizmus jelesei úgy is népszerűsítették Codreanut, mint az Arkangyal küldöttét, bár alapvetően elítélték a mozgalom németbarátságát.16 Ő maga – 1936-ban – büszkén vallotta, hogy legyőzhetetlen, „ha magam fölött érzem majd Szent Mihály Arkangyal árnyékát, alatta a legionárius család és mozgalom 20 drága halottjának árnyait, valamint jobbomon Nagy István (Ştefan cel Mare) lelkét és kardját”. A moldvai vajdát egyébként Napóleon, Caesar és Nagy Sándor mellé helyezte.17 És ezzel magát is. Sőt, mások őt már a világtörténelem fölötti majdhogynem égi panteonban látták. „Ereje a kiontott vérben és a hallgatásban rejlett” – emlékezett Nichifor Crainic, aki megpróbálta manipulálni Codreanut, újra össze akarta boronálni Cuzával, természetesen saját szellemi hegemóniája alatt. Csakhogy hiába volt Crainic jó író, jó lapszerkesztő és jó teológiai professzor, nagy és képlékeny misztikus – látni fogjuk –, nem sikerült. Kellő irigységgel írta le azt, hogy egy kis legionárius négy nap gyaloglás után megérkezett a Kapitányhoz, hogy a boldogságtól ragyogva elmondja, látni akarta, mire Codreanu a hosszú mese után csak annyit mondott: „Jól van, kamerád!”, és amikor a zarándok azt kérte, hogy üzenjen otthoni társainak, akkor a Kapitány, megint: „Mondd meg nekik, hogy jól van! Jól lesz!” Ezután a zarándok ragyogva távozott. Crainic szerint a fiatalokat nem is érdekelte, mit mond a Kapitány, mondva, hogy eszméik nekik is vannak, csak látni akarták Őt és hinni benne. Míg Mussolini és Hitler maguk teremtették meg a nacionalista pszichózist, Codreanunál fordítva történt, ő ennek a lelkiállapotnak a terméke lett.18 Crainic viszont valóban ennek a pszichózisnak egyik kialakítója volt, és a nagy balkáni fecsegés világában a hallgatás olyan tulajdonság lehetett, amely szervezőkészséggel párosulva erőt jelentett. „Ha beszélt – írta ugyancsak Crainic –, olykor mondott valamit, de ha hallgatott, akkor mindent elmondott.”19 Gheorghe Furdui diákvezető legionárius 1938-ban úgy vallott, hogy Codreanu mítosza „egy nemzet csodálatát fejezi ki egy ember iránt”, egyébként „ezért a mítoszért felelősek azok a hatóságok, amelyek miatt Codreanu szenvedett.”20 Amikor 2006-ban egy angol történész megkérdezte az egyik lelkes legionárius túlélőt, Şerban Milcoveanut, mit tart Codreanu legfontosabb tulajdonságának, a válasz: „a célenergiát”, azt, hogy kisugárzásával az ország legkülönbözőbb részeiben sok „kis Codreanut” tudott teremteni.21 És ezek valóban olyanok voltak, amilyeneknek Crainic jellemezte őket. Nicu Iancu nagyszebeni joghallgató az 1930-as évek elején kereste fel Codreanut, akit már korábban látni kívánt, csak teljesen szokásos dolgokról beszéltek, ezek nem is igazán maradtak meg az emlékezetében, de a találkozás életre szóló élmény maradt: „Nem felejtettem el, és nem is fogom azt az elbűvölő pillantást, amelyet a tenger mélyeinek színét idéző szemeivel rám vetett. Nem vagyok képes megtalálni a megfelelő szavakat, hogy leírjam azt az érzelmi állapotot, azt a különös felkavaró érzést, amely akkor fogott el, amikor kezet fogott velem és a szemembe nézett.” Igaz, „mielőtt még láttam volna, már követtem. Fenntartás nélkül…” És ennek negyven év múltával is örült.22 Egy angol zsidó újságíró éppen akkor kereste fel 1938 elején a Kapitányt, amikor az megtért a síelésből, és mély benyomást gyakorolt rá „a szokatlanul jóképű ember élénksége és magnetizmusa”, megértette hatását a román fiatalságra és a „tudatlan parasztságra”23
A „célenergia” már a találkozások előtt hatott. A Kapitány ugyanis az ifjúság szócsöveként lépett fel, de úgy, hogy az ifjúságot kiemelte saját közegéből: „Ebben a feltámadásban – írta 1933 táján – az ifjúság döntő szerepet játszik. A végzet hívja őt arra, hogy a történelem színpadára lépjen. Az öregek nem értenek? Nem értenek, mert csak mi hallhatjuk meg a végzet szent felhívását, ezt csak mi érthetjük, mert hozzánk szól.”24 A Kapitány célenergikus kisugárzásának eleme a vallásossága volt, mert követői vallásosságban akartak elmélyülni. Ugyanakkor kicsit babonás is volt, és babonáival aligha rítt ki saját világából. Nem túl súlyosak, és naplójának nem is titkolta. Megfigyelte, hogy vannak életében balszerencsés és szerencsés hónapok. A tizenhármas szám (mivel szeptember 13-án született) mindig hozott egy kis szerencsét. Amikor egy fekete kutyát kapott ajándékba, megrettent, hogy baj lesz, de apja megnyugtatta, az is szerencsét hoz. Vallásosságával viszont annál inkább kiemelkedett kortársai közül. Életformája volt a vallásgyakorlat. Amióta pénteken fekete böjtöt tartott, Péntek védelmezte.25 Nyomasztotta a bűn, de vállalta, és a vallással ellensúlyozta, sőt még legitimálta is. Kereszténység és patológia állandó kölcsönhatása jellemzi a mozgalmat. De az kétségtelen, hogy a Kapitány tudott imádkozni, és hatott az, ahogy imádkozott. A ’30-as évek derekán az egyik legionárius pap puszta kíváncsiságból követte a templomba és figyelt, aztán látva az imádkozó elmélyültségét „titkos erő késztetett arra, hogy én is letérdepeljek, mely gesztust az a kötelesség indokolt, hogy mi ortodoxok egyvalakiért imádkozzunk. Titokzatos módon a Kapitány imája felmelegített és megerősített. Sokáig tartott ez a misztikus összeolvadás. Amikor felemelkedtem, nagy bámulatomra ott álltak a hátam mögött mindazok a papok, akikkel együtt voltam a parasztpártiak gyűlésén. Ők is letérdepeltek és imádkoztak, mint én. A Kapitány kimondhatatlanul boldog volt, hogy Vele együtt imádkoztunk.” A papok pedig azon tűnődtek el, hogy mi késztette őket a közös imára, és sokan beléptek a Vasgárdába. Az emlékező pedig, akitől idéztem, megírta a maga imáját a Kapitányról: „Te vagy a Főpap, aki szellemiséget adtál dermedt oltárainknak. / […] Te vagy az oltár, amelyre az Új Románia épül. / Te vagy a Keleti Ortodoxia császára. /Te vagy az európai nacionalizmus ege.”26 A kollektív transznak az igénye megtalálta a maga idolját, és az emlékezet tovább ékesítette azt. De ki sejthette ezt előre a ’20-as években?
Hatalmi vákuum és a Mozgalom első „csatái”
1927-ben még csak a román történelem dolgozott a Légiónak, a romlás története. A liberálisok korruptak voltak, amorálisak, de némi stabilitást biztosítottak. Ebben az évben viszont meghalt a liberális vezér, Ion I. C. Brătianu és Ferdinánd király is. Régenstanács alakult, mert a királynak nem volt nagykorú örököse, Károly fia ugyanis már kétszer lemondott a trónról. Először az első világháború végén, amikor valósággal dezertált, ugyanis megszökött egy lánnyal, Zizi Lambrinóval, és Odesszában házasságot kötött vele. (A háború alatt ez volt az egyetlen hódítása – jegyezte meg naplójában a legcinikusabb román politikus, az autoritér-elitista C. Argetoianu.27) A morganatikus házasságot aztán felbontották. Másodszor már görög királylánnyal sikerült méltó nászt nyélbe ütni. Megszületett a trónörökös, a majdani király: Mihály. Csakhogy a házasság hamar tönkrement. Károly eme házassági tapasztalatairól úgy számolt be az egyik őt mélyen tisztelő politikusnak, hogy ez belevörösödött.28 Viszont közben megtalálta élete szerelmét: Elena Lupescu személyében, akit ő és aztán mindenki Duduiaként, „a Kisasszony”-ként nevezett meg – persze mást és mást gondolva a szó jelentéséről. (Bukaresti villáját a nép „la curve”-nak nevezte. És népdal szólt arról, hogy „A kurva uralkodik az országon”.29) A nemzetközi sajtó is csámcsogott, Magdának nevezte el a Kisasszonyt, nehogy összetévesszék Heléna görög királylánnyal és királyi exfeleséggel. Károly szerelmi lázában égve le is mondott a trónról, Carol Caraiman néven Párizs mellett élt visszavonultan élettársával, de egyre inkább a bulvársajtó érdeklődésének homlokterében. Annál is inkább, mert Zizi Lambrino is csinálta a botrányt. Viszont a Károly–Lupescu-történet „a történelem egyik legnagyobb románca”.30 Olyannyira, hogy egy 34 kiadást is megért körkép a kor Európájáról a román fejezetnek a következő címet adta: „The Lupescu Comedy”.31
Elena Lupescu a két világháború közötti idők legvitatottabb román személyisége, balkáni Madame Pompadour. Károly húgának, Erzsébet görög királynénak arról beszélt, hogy Lupescu orosz hercegi családok rokona és így rokoni szálak vezetnek a román királyi családhoz is.32 Ezzel szemben a helyzet pikantériája félig-meddig zsidó származásában rejlett. Apja Nicolae (Nahum) Grünberg, ortodox hitre tért át, anyját, Eliza Falkot már katolikusnak keresztelték. Ő, Elena rövid 1927-es emlékirataiban apját románnak, anyját orosznak mutatta be, „tiszta románoknak”, magát románnak tartotta, és azt vallotta, „ha zsidó lennék, büszke lennék rá”.33 Egyébként Lupescut – állítólag – a zsidók sorsa nem nagyon izgatta, ha csak személyében nem érintette valami kedvezőtlen fejlemény.34 A műveltebb legionáriusok Eszternek nevezték, a kevésbé műveltek csak Vöröskének (Roşcata), de minden hithű legionárius még ma is elvörösödik a dühtől, ha szóba kerül. Elena viszont „hősies őszinteségnek” tartotta azt, hogy a királlyal való élettársi viszonyt nem is titkolták.35 És a maga részéről meg is írta, hogyan és miként éltek és élnek, kártyáznak, olvasnak és franciául csevegnek… Politikáról nem sokat árult el, csak annyit, hogy Brătianu miniszterelnök nem akart megtűrni egy olyan erős akaratú embert, mint Károly, és ezért megmérgezték a családi légkört, Károlynak azt ígérték, hogy ha lemond, akkor titokban tartják a lemondást, és ha meggondolja magát, újra trónörökös lehet, de megszegték az ígéretet.36
Giccses, kicsit vidám és kicsit szomorú, kicsit szórakoztató és kicsit elszomorító történet. Még 1957-ben is lehetett amerikai bestseller tárgya.37 Károly botránykrónikája azt is példázza, hogy nem könnyű a királyoknak sem. Anyja, Mária angol királyi családi sarj, orosz cári rokonsággal a világháború alatt nemzeti hőssé emelkedett, a lelke volt az antant szövetségnek és a kitartásnak, miközben ápolta ő is a hadisebesülteket. Viszont – ő, aki először botránkozva figyelte a helyi magas körök laza erkölcseit – annak rendje és módja szerint beilleszkedett. Itt – a maliciózus kommunista Belu Zilber szerint – még az angol úriemberek is a kocsmában végzik. Ion C. Brătianu – a nagy Ionel apja – 12 évi miniszterség után egy pulykához imádkozott. Tehát: „Azok, akik ennek a népnek a sorsáról döntöttek, Caragiale alakjai”38 – és Caragiale műveiben természetesen a központi mozzanat a házasságtörés. Mária királyné az udvaroncok között válogatott, imigyen megalázott férje, aki egyébként sok nyelven – Dosztojevszkijt eredetiben – olvasó, gátlásos ember volt, nem tartott maitresse-eket, a szobalányokra járt rá. Egyébként jól szórakozott, amikor kémei beszámoltak a magas társaságban megesett szexuális pikantériákról.39 De hát, mint egy 1860-as francia utazó írta: „Bukarestben az ember vagy szeretkezik, vagy beszél róla”.40 Egy másik kéjleső utazó szerint a Victoria úton sétáló hölgyekből „nyugati hangulat áradt, de mintha hárem illata lengene körülöttük”.41 Amikor 1923-ban Petru Groza – majdani kommunistabarát miniszter- és aztán államelnök – aranyifjú miniszterként itt korzózott, feltűnt neki egy zöld szemű rubensi múzsaszerű hölgy, olyan vonásokkal, amelyek – „hála a Teremtő mesteri kezének, azt a női varázst testesítették meg, ami első pillanattól vonzza a másik nemet”. A nagy mormon, aki az ortodox egyház kongresszusának is képviselője volt, rögtön szemezni is kezdett a hölggyel, „érezve a két lelket közelítő titkos fluidumot,” nem is nyugodott addig, amíg titkárával ki nem nyomozta, ki a szép hölgy. Az eredmény: Madame Lupescu. És a hatvanéves emlékiratíró államférfi, bár szidta a hölgyet és a királyt, jóleső érzéssel – és hosszan – ecsetelte a vizuális élményt.42 Nem véletlen, hogy Madame Lupescu apja, amikor értesült lánya és a királyi herceg viszonyáról, kifakadt: „Lányom, lányom, milyen családba kerültél!”43 Angol megfigyelők pedig ezen a kifakadáson csámcsogtak, pedig otthoni fejleményeken is lehetett volna, csak hát otthon diszkrétebbek voltak, és különben is régi taktika, saját szennyesünk helyett a szomszédét teregetjük ki.
Károly herceg azonban nem véletlenül köpte szembe anyja szeretőjét, Barbu A. Ştirbei herceget, és állítólag anyjára is rárontott. (Öccse és egyik lánytestvére is házasságon kívüli szerelmi viszony gyümölcse.) Apja házastársi megaláztatását nehezen tűrte. Mindez kiáltó ellentétben állt I. Károly puritán egyszerűségével, akinél pontosan ki volt mérve az idő, hogy korán megőszült feleségével mennyi lehet az intimitás tartama, és mikor a királyné pártolta Ferdinánd és egyik udvarhölgye szerelmét, a király gyorsan véget vetett az idillnek. Viszont arról gondoskodott, hogy a tizenhat éves trónörökösnek biztosítsa szerelmi beavatását, és az egyébként profi hölgy állítólag panaszkodott, hogy így még nem dolgozták meg.44 A kis Károly nevelése egyébként jól sikerült, hiszen egy ideig egy olyan svájci nevelőre bízták, aki nemcsak szocialista volt, hanem még homoszexuális is.45 Ezek után keményen kompenzált, állítólagos priapizmusból eredő gerjedelmeiről és teljesítményeiről legendák élnek. Királyként állítólag utcalányokat csípett fel az éj leple alatt. (Mondta ezt 1932-ben Eugen Cristescu titkosszolgálati főnök Armand Călinescunak, aki akkor parasztpárti államtitkár volt.46 És nemcsak ő pletykálta neki, maga a titkosszolgálat és egyéb ismerősök.47 Averescu pedig azt mesélte Argetoianunak, aki akkortájt belügyminiszter volt, és egyébként orvos is, hogy a király csak Lupescuval tud közösülni, egyébként nincs erekció, viszont közben utcalányokat szed össze, és velük a palotában kimondhatatlan dolgokat művel. Aztán azt is megtudta, hogy a bukaresti rendőrfőnök gondoskodik az utcalányokról, akiknek a király csak 500–1000 lejt ad, míg ő még 5000-et, egyben megfenyegetve őket, ha fecsegnek.48 Ez azért már sok a jóból, és igazában a történetírás sem tudott hitelesebb adatokra szert tenni, ezeket szokta tálalni.49 És természetesen van, aki Károly „péniszének prizmáján” keresztül nézi a román történelmet.50 Persze szebb prizma is elképzelhető. És volt is. Az angol sajtó szerint Madame Lupescu körül forog Románia történelme.51 Amíg Argetoianu orvosként felállította a diagnózist, a másik orvosi végzettségű politikus, Vaida Voevod – aki egyébként példás családi életet élt – óvatosabb volt, emlékirataiban nem nyilatkozott Lupescuról, még büszke is volt arra, hogy ügyesen elkerülte az ismeretséget, viszont Károlyt odaadó, munkás uralkodóként jellemezte, aki népe javán fáradozott. Komolytalannak tartotta, hogy Károly pszichoanalitikai jellemzésére vállalkozzék.52 Egyébként ez a nemi szervekre való redukálása a történéseknek arra utal, hogy a fallosz- és a vaginairigység is milyen történeti mozgatóerő lehetett egy olyan társadalomban, amelyben a nemi kielégületlenség még tovább csigázta a mimetikus vágyakat.
Károly herceg 1918-as dezertálásának oka is kettős volt, a szerelem és az idő kihasználásának vágya mellett annak megérzése, hogy a monarchiák fölött eljárt az idő, a demokráciák elűzik az uralkodókat.53 Viszont Romániában újra és újra felizzott a messiásvárás hangulata. Először a háború után, amikor Brătianu hagyta, hadd győzzön a választáson Al. Averescu „Néppártja”. Pontosabban, a nagy Ionel kivárt, mint vén róka, hadd falják fel egymást a fiatal farkasok öreg vezérükkel együtt.54 A dolgok mechanizmusa a következő: a király kinevezte a miniszterelnököt, ez kiírta és megszervezte a választásokat, hívei pedig verekedtek, lopták az urnákat, és csaltak, ahogy tudtak, és nyertek. A király tehát közvetve a parlamentet nevezte ki. Az erőszak és a káosz volt a stabilitás záloga, de csak addig, amíg Európa is stabil volt. Új csillagok gyorsan tűntek fel és le. Averescu tábornok is ilyen volt. 1907-ben gyors könyörtelenséggel fojtotta vérbe a parasztfelkelést, de miután 1917-ben ő állította meg a német támadást, és Mackensen legyőzőjeként is emlegették, a nagy háború után földreformváró hangulatban a parasztok megváltóként várták. Rövid időre kormányra is került, de hamar elhasználódott, a liberálisok újra megragadhatták a hatalmat, 1926-ban viszont még egy évre kormányra engedték az öreg generálist, de Averescu ezután végleg háttérbe szorult. Közben azonban megjelent a váltópárt is a színen, mert az erdélyi Nemzeti Párt egyesült az ó-királyságbeli Parasztpárttal, így az erdélyi Iuliu Maniu és a havaselvi Ion Mihalache megalapították a Nemzeti Parasztpártot, és az 1928-ban elsöprő választási győzelmet aratott. Maniu lett az új megváltó, de nem sokáig, mert a gazdasági válság nem neki kedvezett. A nép királyt akart a régenstanács helyett. Ez ugyanis egyre kevésbé működött. A régenstanács feje, Miron Cristea pátriárka tanácstalan volt, mert Miklós herceg, Károly öccse csak cigarettázott, és alig várta, hogy hazajöjjön a bátyja, a harmadik tag hamar elhalálozott és helyébe egy még alkalmatlanabbat állított Maniu, hogy ezzel kompromittálja az amúgy is életképtelen szervezetet. Miklós herceg „háromfejű disznóságnak” tartotta a régenstanácsot.55 Károly, aki lelkesen felkapta a formulát56, 1930. június 6-án harmadik megváltóként térhetett vissza – némileg államcsínyjellegű vállalkozás eredményeként. És mielőtt még a parlament nyilatkozhatott volna, Codreanu, aki éppen Bukarestben tartózkodott, mozgósította társait, lelkesen köszöntötték őt mint királyt, holott még nem volt király, de hamar az lett.57 Maniu viszont azt szerette volna, ha Károly csak régensi tisztet tölt be, hiszen fia, Mihály volt a király, neki tette le a kormány a hűségesküt. Olyan alkotmányos monarchiát tartott ideálisnak, amelynek élén rendezett családi élettel példát mutató király uralkodik, de nem kormányoz. Károlytól ki is csikarta az ígéretet, hogy élettársát – Elena Lupescut – nem hozza haza. Természetesen ezt az ígéretet sem tartotta be, és a konfliktus egyre inkább elmérgesedett. Károly átejtette Maniut, a nép királyt akart, és ő trónra lépett a hadsereg és a parlament támogatásával. Maniu ezt még elfogadta, de azt már nem, hogy a szeretőjét is hazahozta. Lemondott.
A király viszont, hogy ne legyen kiszolgáltatva a parlamenti pártoknak – és mivel még ifjúkorában meggyűlölte az udvari életet – olyan bizalmasokkal vette magát körül, akik valamiféle kamarillát alkottak, és a mai napig folyik a vita, hogy ennek tagjai mennyire és miként szóltak a királyi döntésekbe. Felix Wieder, aki állítólag a királlyal járt a nők után, 1935-ben azt pletykálta, hogy Lupescu nem avatkozik és nem is avatkozott a politikába, még azt sem tudja, ki milyen párthoz tartozik. A király nem is engedi, hogy a környezetében politizáljanak. Ezt csak ketten merték megtenni, Nae Ionescu, a „professzor”, akivel meglátjuk, mit történt, és Malaxa nagytőkés, aki viszont pazar ajándékokkal halmozta el a királyi metreszt.58 Amikor 1938-ban egy angol újságíró a királlyal készített barátságos riportot azzal zárta, hogy rákérdezett Lupescura, bár fölöttesei megmondták neki, hogy ne tegye, Károly dühösen csapott az asztalra, és indulatosan hárított el minden szokásos feltételezést, amely a kérdésben ott bujkált.59 Viszont az amerikai jiddis Der Tagban 1933 októberében a „zsidónőről” cikkeztek, aki „királyt adott Romániának”, és jelentős politikai szerepet játszik.60 Hogy milyet, nehéz megmondani. Tény, hogy Madame Lupescu valamiféle titkosszolgálatot is tartott, és jó nagy botrány lett abból, hogy ügynöke, a postaigazgató Ion Pitulescu (és Cernăianuné) jelentéseit a titkosrendőrség összesítette, és ezeket egyes politikusok, méghozzá Lupescu ellenségei kézhez is kapták. A telefontársaságok igazgatója viszont Lupescu beszélgetéseit hallgattatta le… Kínos volt az, hogy megszellőztették Titulescunak – az egyik legnépszerűbb népszövetségi politikusnak – a külföldi aknamunkáját a királyi szerető ellen, és ami még súlyosabb, az is kiderült, hogy a királyi szerető egyes vasgárdistákkal is felvette a kapcsolatot.61 Ne gondoljunk különösebb rosszra! Mindenki mindenkit manipulált, és mindenki után kémkedett. Még a szabadkőművesek főnöke, Jean Pangal is gyűjtötte a politikusok adatait, amiért az ő szabadkőműves Csekájáról beszéltek62 És itt a kémek, ügynökök, besúgók és intrikusok paradicsomában nem bízott senki senkiben sem – okkal! Hiszen még a szovjet Cseka is jelen volt, nyugati testvérszervezetei mellett. Olyannyira, hogy sokan Lupescut a IV. Internacionálé ügynökének tartották.63 Míg van olyan – a korban járatos – történész, aki hitelesnek tartja a Pitulescu-jelentést, a kor nagy intrikusa, Argetoianu arról hallott, hogy apokrif írásról van szó, a Siguranţa már meg is találta a szerzőt egy zugújságíró személyében, viszont több száz példány maradt forgalomban.64
Egyébként elég heterogén társaság volt a kamarilla, amelynek igazán egyetlen stabil tagja volt: Elena Lupescu. A többieket a politikai konjunktúrák hozták és vitték. Károly gyakorlatilag felszámolta az udvari életet. Családi életet élt Lupescuval és élvezte a baráti társaságot. Kezdetben a kamarilla legjelentősebb tagja Aristide Blank lehetett, aki Károlyt „száműzetésében” is segítette anyagilag, aztán miután Károly trónra lépett, bankhálózata tönkrement, de gazdasági szakértőként még hathatott a királyra, aki igyekezett hálás lenni. Érdekes Blanknak az a beadványa, amelyben a román gazdaságpolitika fölött mondott ítéletet. És nemcsak érdekes, de hathatott Károly elképzeléseire és politikájára is. A lényege: Románia 1864-ben a középkori szláv alakulatból egyik pillanatról a másikra kapitalista állam lett – a jobbágyfelszabadítással. Viszont nem volt polgárság. I. C. Brătianu politikája súlyosbította a rosszat, mert az új embereknek megengedte, hogy a régi bojárok földjeit megkaparintsák, és a parasztságot rászorította, hogy nekik dolgozzék. A polgárságot valósággal üldözte, így Románia az egyetlen polgárság nélküli polgári állam. Amikor az új tulajdonosok el akartak szakadni azoktól, akik megteremtették őket, akkor jött az előreláthatatlan: a földreform. A parasztság viszont elmaradott, 35%-kal kisebb a termés, mint korábban. Az igazi csapás azonban a bürokratikus szemlélet (funcţionarism). Következményei: a kereskedelem pangása a nyomasztó adók miatt, a majdnem kormányzati elvvé emelkedett xenofóbia és antiszemitizmus, a gazdasági nacionalizmus szabad kereskedelem helyett és ahelyett, hogy az idegen tőkét előnyös feltételek mellett becsalogatnák az országba. A földbirtok-kisajátítások és az általános választójog miatt az uralkodó osztály a holnap biztosítása érdekében gátlástalan, és ez az oka „a kormányzati vandalizmusnak”. Tanulni kell a külföldtől és meggyőzni a népet, hogy csak munkával lehet meggazdagodni.65 Károly király megfogadta a tanácsot, elősegítette a polgárság kialakulását, létre is jött egy iparmágnás csoport, és ma is legendák keringenek arról, milyen keményen tejeltek a királynak és metreszének. Argetoianu szerint még 1936-ban is Blank Románia igazi ura, bár bankja tönkrement, a király csak bábu a mocskos kezekben. Az öreg – egyébként mélyen cinikus – bojárt sértette, hogy a homo novusok, a tőkések befolyása egyre erősebb, ezért keserűen állapította meg, hogy „Romániában egyetlen szervezett dolog van, a rablás és a megvesztegetés.”66 A király, amikor pénzre volt szüksége, meghívta az újgazdagokat egy-egy pókerpartira, és nyert.67 Hatalmát a politikában élte ki. A Maniu-kormány belügyminisztere, Mihalache, akit később olykor miniszterelnöki székkel kecsegtetett, úgy nyilatkozott, hogy jobb, ha harcol a királlyal, mint ha együtt kormányoz vele.68 Ezzel igazat adott Maniunak, aki ugyan azt hangoztatta, hogy nem a király, hanem a kamarilla ellen harcol, de később, 1935-ben azt is megvallotta – magánkörben –, hogy a királlyal nem tudja elképzelni az együttműködést, és a trónfosztást a dolgok logikus következményének tartotta.69
A király Maniu lemondása után úgynevezett személyes – pártok fölötti – szakértői kormánnyal kísérletezett, Iorgát nevezte ki miniszterelnöknek és Argetoianu lett a belügyminiszter. Csakhogy mögöttük nem állt komoly párt. Meg is buktak. 1932 októberében a parasztpárti vezér mégis elvállalta a miniszterelnökséget, hogy – miután néhány hónap múlva lemondott – megfogadja, gyengeségének levezeklésére szakít élete egyetlen szenvedélyével, a feketekávéval,70 és aztán megindítsa élethalálharcát az uralkodó ellen, aki viszont továbbra sem volt hajlandó lemondani szerelméről. Látszólag a király magánélete és élettársa körül forgott minden, valójában az alkotmányosság és a királyi hatalom közötti harc folyt. A király még vissza sem tért hazájába, de már 1930 januárjában naplójának is leszögezte, hogy ő nem „pojáca” és nem „politikai zsarolás eszköze”, egyik bizalmasa szerint Maniu határozottan köztársaság felállítására tör.71 Valójában nem illeszkedett be a balkáni csalárdságok világába. Reginald Hoare bukaresti angol követ szerint „elszántan és hajthatatlanul hű volt elveihez olyan országban, ahol az opportunizmus uralkodott”.72 Ugyanezt udvariasabban így érzékeltette a kor egyik legjobb román ismerője: Maniu elvhűsége „egyedülálló a két világháború közötti román politikai tájon”.73 A minapi ítélet ugyanezt mondja ki, csak micsoda szarkazmussal: „Eltévesztette az országot.”74 Bárdossy László, aki el-elcsevegett Titulescuval, a nagy európéerrel, nem tagadta, „azoknak a román politikusoknak a sorában, akikkel eddig találkoztam, nézetem szerint ő az egyetlen államférfi. Nem színészkedik, nem blöfföl, amit mond, őszinteséget revelál és nagyobb perspektívára vall.”75 „A magyarok adták nekünk” – mondta mintegy tíz éve az egyik román fasisztoid „barátom” Párizsban. A bukaresti szerb nagykövet 1938 elején azt, amit idézett „barátom” mondott, nagyobb történeti távlatban így jelezte: „Maniu ragaszkodik a parlamenthez régi hazája hagyományának megfelelően, ahol a parlamentet Magyarország dicsőségének tartották, mivel ez volt Európa legrégibb ilyen intézménye (mert ezer éve alapították).”76 Kétségtelen, Maniu az Osztrák–Magyar Monarchia politikai iskolájában nőtt fel, ellenfelei magyar politikusok voltak, mindenekelőtt Tisza István, akinek hajthatatlansága és elszántsága hatott rá. Becsülte is.77 Maniu olykor olyan, mint valamiféle demokratikus Tisza. Romániája translatio Hungariae. Ez túlzás, de talán lehet benne valami. Demokratikus, a nemzeti kisebbségekkel szemben méltányos, azokat integrálni akaró jogállam volt az eszménye. Tehát azt a programot éltette, amely Magyarországon megbukott, bár igénye sok formában és sok szinten jutott kifejezésre. Maniu persze nem vágyott vissza a régi Magyarországba, és még kevésbé a Habsburg-monarchiába. A magyar revíziós törekvéseknek elszánt ellensége volt, és magyar politikusokkal nem nagyon kereste az együttműködést. A román államrezon vezette. Nagy-Románia megteremtőjének nimbusza övezte, és annak területi integritásáért harcolt. Ugyanakkor Bárdossynak arról beszélt, hogy a „két nemzet fennmaradását […] tényleg csak szoros együttműködésük biztosítaná »valamilyen konföderáció formájában«”78 Viszont ha a politikai szükség úgy kívánta, akkor kemény magyarellenes kirohanásokra is képesnek bizonyult. 1936-ban a szatmárnémeti parasztpárti tömeggyűlésen Békéscsaba és Vásárosnamény vidékének Romániához csatolását követelte, ahogy azt az antant 1916-ban megígérte, és megígérte annak orvoslását, hogy a magyarok, zsidók és németek gazdagabbak, mint a románok.79 Ezeket a népgyűlési demagógia fegyvertárába tartozó kijelentéseket aztán magasabb szintű közegben korrigálta, bár úgy is értékelhető a helyzet, hogy emelkedett megnyilatkozásait a népgyűléseken devalválta – politikusként úgy járt el, ahogy a közeg és az alkalom kívánta. Kérdés: melyik közeg bizonyulhat erősebbnek? Az európai szintemelő vagy a hazai visszahúzó?
A konfliktus az autokráciára törő király és a parlamenti demokráciát érvényesíteni akaró Maniu között még kirobbanása előtt elkerülhetetlennek ígérkezett. Ebbe az erőtérbe került be folyamatosan a Légió. Ha erre a politikai tájra visszatekintünk, van olyan elemző, akit éppen a könyörtelen harcok (és intrikák) látványa nyűgöz le, valamint az ideológiai irányzatok „hihetetlen katyvasza” (=mişmaş< Mischmasch [német]) miközben mindebben a középkori román vajdaságok állapotainak, a permanens és stabil instabilitásnak továbbélését is érzékelte, valamint az önpusztító szenvedélyek tombolását.80 És ez megfűszerezve ízes pletykák tömkelegével! Ugyanakkor ezen a terepen vérbeli politikusok mozogtak és manővereztek. Bajcsy-Zsilinszky Endre szerint az „utódállamok államférfiai közül kétségtelenül a leglendületesebbek, a legszellemesebbek.”81 A román világ olyan, mint egy kaleidoszkóp. Minden rázkódtatásra újabb és újabb szép konstelláció látványa tárul elénk. Aztán ha összetörik a tükör a kaleidoszkópban, kiderül, csak üvegdarabokból állt.
Mindez jó melegágya lett a fasizmusnak, még ha ennek társadalmi és politikai erővé szervezése néhány fiatal munkája volt is. Ezért is a mozgalom útnak indulása a világgal megküzdő hősök történeteként él a legionárius emlékezetben. Mint mondták és írták, csatáról csatára mentek előre. Az első „csata” kéthavonta megjelenő lap fenntartása volt, és miután 2586 előfizetőt sikerült találni, megnyerték, igaz, később látni kellett, hogy sokan nem fizettek. 1927. augusztus 1-jén megjelent az első szám. A második „csata” kis teherautó megszerzése lett. Viszont még egy-két évig anyagilag annyira rosszul álltak, hogy Codreanunak ügyvédi irodát kellett nyitnia. Sőt, 1935-ig sem tudták még törleszteni az autóra felvett kölcsön részleteit.82 Közben – 1927. november 8-án – mintegy 25-en letették egymásnak az esküt – először Codreanu Moţának, és Moţa Codreanunak. Talizmánként pedig mindegyikük kapott egy kis bőrzacskóban olyan földet, amelyet nagy csaták színteréről küldtek meg nekik erre a célra. Az eskü 5 kérdésből állt: 1. Megfogadod, hogy a veszélyben forgó Haza Igazságáért legyőzöd minden személyes vágyad és érdeked? 2. Felismerve, hogy a zsidók fölöttünk való uralma lelki és nemzeti vesztünket okozza, megfogadod, hogy testvérünk leszel, hogy harcolj az ősi föld védelméért, megtisztításáért és felszabadításáért? 3. Ebben a harcban aláveted-e magad a Mihály Arkangyal Légiónak? 4. Melleden alázattal fogod-e hordani ezt a rögöt? 5. El fogsz-e minket hagyni?”83 A válasz a négy első kérdésre: igen, az utolsóra: nem. Fennkölt aktus, a Liga ifjúsági vezetője szerint nevetséges.84
Az nincs benne a legionárius kronológiában és Codreanu önéletrajzában sem, hogy még júliusban – „Corneliu Zelea Codreanu csoport” néven – indultak a választásokon, de csak 0,39%-ot értek el.85 Nem volt nagy ügy, hiszen Romániában olykor majdnem évente tartottak egy választást. És ami még fontosabb, a választási eredmények ingadoztak, egy-egy párt hol nagyon sokat nyert, hol nagyon sokat vesztett. A kudarc nem is vette el Codreanuék kedvét. Figyeltek, és lett mit.
A nagyváradi antiszemita pusztítás és tanulságai
1927. december 6-án már – a kormány nagy meglepetésére86 – valóban „csatára” került sor – Nagyváradon, ahol a diákkongresszus résztvevői feldúlták az üzleteket, vendéglőket és megrongálták a zsinagógákat, néhány embert súlyosan megvertek, mindenekelőtt Veiszlovich Emilt, akinek csak a gyors és szakszerű orvosi beavatkozás mentette meg az életét.87 (A titkosrendőrségi jelentés így örökíti meg a fejleményt, önmagában humoros ellentmondásokkal: „A harmadik nap incidensre került sor egy nagy, gazdag hoteltulajdonos és a bukaresti diákok között, akik megütötték, de ő késsel megsebesített egyet közülük, és ugyanakkor [időben egyszerre!] az emeletről forró vizet is öntött rájuk [hogy még mit, az nem derül ki], a diákok elkezdtek protestálni és mozgolódni [eddig mit csináltak?], aztán ebéd után [úgy látszik, nem volt jó] a kolozsvári és főleg a bukaresti diákság elkezdett tüntetni, szétverve néhány üzletet a központban.”88 (Ennél azért nagyobb gaztett és bűn volt, hogy 1944-ben – magyar csendőrök – elhurcolták, és a lágerben állítólag azért verték halálra, mert egy náci tiszttel nem volt hajlandó németül beszélni, mondva, hogy Magyarország területén csak magyarul beszél,89 másik hagyomány szerint nem volt hajlandó egy német tisztnek szalutálni, és amikor felelősségre vonták, közölte, hogy neki a Monarchia hadseregében magasabb rangja volt, és a német tisztnek kellett volna először neki köszönni.90) A magyar (és egyes román) lapok a liberális kormányt cinkossággal vádolták, sőt akadt olyan is, amely a kormány kezét látta a zavargásokban.91 A nemzetközi zsidó szervezetek is kemény kampányt fejtettek ki, a hatóságok passzivitása miatt is, mire Cuza professzort nyugdíjazták, és néhány helyi tisztségviselőt letettek posztjából.92 Iorga – a Vasgárda majdani áldozata – a liberálisokat kárhoztatva írt „a régi emberségű társadalom elállatiasodásá”-ról.93 Nae Ionescu – a Vasgárda majdani társutas-ideológusa – cikkben bélyegezte meg a „Keresztény Diákok Szövetség”-ét a nagyváradi zsinagóga lerombolása miatt: „Egy imaházat lerombolni a lelki sivárság legelszomorítóbb jele. Lerombolni egy zsinagógát kifejezetten az Ótestamentum megtagadását jelenti, az Ótestamentumét, amely az Evangélium alapja, megtörik Isten egyházának a kontinuitását.”94 (Egyébként a feltüzelt diákok útban hazafelé a kolozsvári zsinagógát is lerombolták.95) Aligha valószínű, hogy a Liberális Párt vezetői mozgatták volna a háttérből a fejleményeket, amelyeket – a helyi káosz örök törvényei szerint – a Párt egyes funkcionáriusai bizonyosan próbáltak manipulálni, a Párt vezetői pedig egymásra kenni a felelősséget. Például Duca a belügyminiszterre, Stelian Popescura.96 A zsidó emlékezetben is tudatos manőverként élt a nagyváradi pusztítás: „Sokan fognak még emlékezni arra, hogy 1927-ben Franasovici, az akkori liberális kormány belügyi alminisztere, zsakettben és cilinderben kalauzolta Weizmann Chaim professzort bukaresti látogatásai során, míg a másik belügyi alminiszter: George Tătărescu Déváról irányította a nagyváradi diákkongresszus »eseményeit«. Ugyanez a Tătărescu volt belügyi alminiszter [=államtitkár] akkor is, midőn 1922-ben az első diákmegmozdulások fellángoltak. 1922-ben és 1927-ben egyazon célt szolgált ez a zsidóság bőrén táncoló machiavellisztikus politika: lehengerelni, porbasújtani a döntő politikai befolyást és gazdasági érdekeket veszélyeztető demokratikus törekvéseket és természetesen biztosítani a »történelmi« liberális párt számára a döntőbíró szerepét, amely akkor ragadja magához, és akkor engedi ki kezéből a kormányzás gyeplőjét, amikor ezt jónak látja.”97 Aztán a nagy Ionel, mármint Brătianu Nagyváradon „nemcsak vérontást, de rendet is tudott parancsolni”.98
Hogy mi váltotta ki a nagyváradi zavargást, azt csak találgatni lehet, de valószínű, hogy némi szerepet játszott benne Rothermere lord fellépése is Magyarország mellett. Ezt sokan zsidó machinációnak tartották, mint Moţa, aki arról cikkezett, hogy a „zsidó” sajtómágnás Nagy-Magyarországot akarja visszaállítani, valójában csak a többségében még akkor magyarlakta határsáv visszacsatolása mellett érvelt. Mindenesetre megfenyegette Moţa a zsidókat, és Izrael ellen az egyesült Románia, Lengyelország, Magyarország fellépését hirdette meg,99 bár – úgy vélte – a magyarok egyelőre „a kaland és a komolyság között őrlődnek”. Ez utóbbi – mármint „a komolyság” – a numerus clausus – ami a román antiszemiták számára példaként szolgált – és a románhoz hasonló, bár nem olyan erős antiszemita diákmozgalmak.100 Kétségtelen, hogy a román antiszemiták számára ihlető példa volt a magyarországi antiszemitizmus fellángolása és a numerus clausus bevezetése, de a parasztpárti Maniu egyik bizalmasa, Z. Boilă így emlékezett, és elsősorban a liberálisokat marasztalta el: „Érdekes megjegyezni, hogy míg Magyarországon, ahol 1919-ben erőszakos rasszista (antiszemita) mozgalom szabadult el, az egymást követő magyar kormányok – bár alapvetően soviniszták és revizionisták voltak, és ízig-vérig reakciósak – mindent, ami lehetséges volt, megpróbáltak és megtettek annak érdekében, hogy fékezzék, sőt hogy elfojtsák az ilyen mozgalmat, hogy ne keltsenek ellenérzéseket külföldön, nálunk – ellenkezőleg – a Ionel Brătianu vezette kormány [1922–26, 1927] dacolva a külföldi és hazai közvéleménnyel, antiszemita és terrorista mozgalmakat kezdeményezett és bátorított, csak azért, mert ezt diktálták a rosszul felfogott pártérdekek.”101
Moţa magyarbarátságának forrása a magyarországi numerus clausus mellett még az is, hogy a nemzetközi antiszemitizmus kongresszusát is 1925-ben Budapesten rendezték meg, és a román delegációt (benne Cuzát és Moţát is) „nagyon jól fogadták”.102 De Nagyváradon két legyet ütöttek egy csapásra, zsidót és magyart, hiába kiabált egy-egy célszemély, hogy nem zsidó, akkor is elverték, a magyar lapok szerkesztőségét pedig feldúlták.103 Később pedig a diákok azzal védekeztek, hogy Budapestről indult a bujtogatás.104 Az ügyész pedig – ahogy akkor okos embernek illett – mosta kezeit: „Az ügyészség nem tehet semmit, mert itt nem egyének, hanem mind a háromezer diák a hibás. Háromezer diákot pedig nem tartoztathatunk le.”105 Nem is őket kellett volna először, hanem a szervezőket. A nagyváradi lapok nyilván írhattak a felelősségről, de nem tudni mit, mert a cenzúra olyankor majd egész hasábokat hagyatott üresen…
Cuza és professzortársainak megjelenése Nagyváradon és beválasztásuk a díszelnökségbe már önmagában felhívás volt az erőszakra, annál is inkább, mert már előzőleg az erőszak alkalmazásának hasznáról értekezett. Moţa pedig a kongresszushoz intézett levelében – amely éppen december 1-jén jelent meg a legionárius lapban – fokozott pátosszal 1922-re emlékeztetett, és „a bűnös judaizmus kultúrát és nemzeti organizmusokat romboló” szerepéről, a „világ szörnyű ura: a szabadkőműves és materialista judaizmus” elleni harc követelményéről értekezett – „várván a harcra azon Birodalomért, amely fölöttünk lebeg”.106 Codreanu viszont, aki maga is tagja volt a díszelnökségnek – titkosrendőrségi jelentés szerint – „hallgatással tűnt ki”.107 Bár valami olyasmit azért elmondott, hogy Románia nemsokára csak a románoké lesz.108 Önéletrajzában is hallgatott a kínos nagyváradi garázdálkodásról, viszont nem akarta magát elhatárolni, holott nem igaz a rendőrségi vezetés 1932-es jelentése, mely szerint a pusztítás a Légió műve lett volna.109 A kemény náci Hermann Essernek pedig szenvtelenül jelezte, hogy „diákkongresszust szerveztünk”, amely követelte a numerus clausust. „A kongresszuson hatezer diák vett részt a különböző egyetemekről, lényegét jól lehet érzékelni a következő szavakból: Ki a zsidókkal.” A Légióról csak annyit írt, hogy annak „alapelve: hűség, munka, rend, férfinevelés és hierarchia”. Viszont „mindenekelőtt egyességet kell kialakítani a Sátánnal harcban álló népek között”. Esser éppen abban az évben tette közzé A zsidó világpestis című írását, amely már eljutott Codreanuhoz is.110
Nagyváradon az antiszemita diákok is némileg meghasonlottak, arról vitatkoztak, hogy Cuza professzorral együtt vagy külön folytassák a harcot. A bukarestiek önállóságuk mellett szálltak síkra, aztán megegyeztek, hogy beléphetnek a Ligába is, ha annak egységét visszaállítják.111 Codreanunak már nem volt érdeke ez az egység, vetély- és versenytársa lett saját keresztapjának. Ugyanakkor lakonikusan az egység mellett szólt, de azt nem részletezte, hogy milyen egység mellett. Közben láthatta a spontán zavargások célszerűtlenségét is. Mert oda-vissza menet meg-megvertek egy-egy békés embert mint zsidót, a moldvai Târgu Ocnán megrongáltak 40 zsidó házat, egy szódagyárat és a zsinagógát. Salinán három zsinagógát vertek szét. Codreanu maga is érezhette a zavargások iránti népi rokonszenvet, mert – titkosrendőrségi jelentés szerint – „az erdélyi és moldvai lakosság nagy rokonszenvvel figyelte ezt a mozgalmat, a diákságnak fejszéket, baltákat stb. adva.”112 Ugyanakkor keserűen vehette tudomásul, hogy még Jászvásárt is elszigetelődött, a professzor, „Cuza – titkosrendőrségi jelentés szerint – biztos a diákok beléje vetett hitében”.113 Codreanu figyelt és kivárt. A Légió lapja (Pământul strămoşesc = Az ősi föld) röviden arról is beszámolt, hogy a 25 legionárius – Codreanu egységre szólításán kívül – hallgatott, a diákokat a zsidók provokálták, és ezért „elpusztították mindazt, ami Nagyváradon zsidó”, Kolozsvárt is provokálták őket, és ha Rothermere tovább folytatja, „nem marad zsidó lábon ebben az országban,” és így a kongresszus „mint látni lehet, minden román örömére szolgált”.114 Moţa a Légió lapjában a Maniu-féle párt lapját élesen megtámadta, mert ez Erdély nevében tiltakozott a nagyváradi zavargások ellen.115 A bukaresti egyetem szenátusa viszont okkal nyilatkozta, hogy a 40 ezernyi hallgató közül csak 3-4 ezer [más adatok szerint 5–6 ezer] vett részt a zavargásokban, és ez csekély kisebbség, a tetteseket pedig kizárja.116 A Légió lapjában a végső szót Moţa mondta ki azzal, hogy a parlamentáris törvények fölött, és ha kell, velük szemben van fölöttes törvényesség: a nemzetnek és kultúrájának szupralegalitása.117 Aztán a Légiót megalapító văcăreşti-iek közös – világnyelveken is kiadni szándékozott – rövid beszámolót tettek közzé a románok és zsidók viszonyáról. Ebben a zsidók a román földet elárasztó idegen nép, kóbor paraziták, háborúban gyávák, földművelést kerülők, akik a városi lakosság 46%-át alkotják, míg a románok csak 35%-ot. A megoldás: a zsidók eltávolítása és külön terület biztosítása számukra, ahol élniök és dolgozniok kell, mint ezt „francia és német tudósok” vallják, valamint Cuza.118 Ez pedig megint kifejtette nézeteit, egyetértve azzal a zsidó részről ellene felhozott váddal, hogy erőszakos úton is meg akarja fosztani a zsidókat jogaiktól, és ki akarja őket üldözni az országból.119 Mégis Moţa élesen rátámadt Cuzára, mert azt állította, hogy a kultúra, bár a nemzetiség terméke, a nemzeti gazdaságban gyökerezik. Moţa számára pedig érthetetlen, „miként tudott egy ilyen zseniális fő, mint Cuza, a kultúrának ilyen ocsmány [materialista] koncepciójához lesüllyedni”, hiszen „nem tulajdonít semmi jelentőséget a mi nemzeti megmentő erőfeszítéseink morális elemének”.120 És ezzel elváltak az utak, amelyek egy irányba vezetve olykor erősen összefonódtak, míg azok, akik rajtuk jártak immár egyre inkább ellenfélként tekintettek egymásra. Amikor felesküdtek egymásnak, akkor még szívük fölött nagy svasztikával jelentek meg,121 a végleges meghasonlás után – miután Cuza (bár a bíróság nem adott neki igazat122) el akarta távolítani a Légiót és lapjának szerkesztőségét a Keresztény diákotthonból123 – ez a jelvény eltűnt, helyette később a börtönrács lett jellegzetes jelkép, és a nagy megmozdulásokon a kereszt. Codreanu első – 1928. november 4-i – körlevelében még azt ígérte, hogy „kis hadseregünk lábhoz tett fegyverrel vár”, és sajnálkozott a Liga „óriási hibái” miatt,124 egy hét múlva elítélte Averescu és a liberálisok „régi taktikáját”, azt, hogy „ellenzékben az antiszemitizmusba menekülnek”, kormányon pedig nem tesznek semmit, ezért majd „vadállati energiával lépnek fel a politikusok ilyen manőverei ellen”. Majd bejelentette, hogy választáson ugyan nem vesznek részt, de a Ligát támogatják, „saját elveik keretében” maradva.125 Egyre inkább látni lehetett, hogy az antiszemita zavargások önmagukban nem vezetnek sehova, semmit sem érnek el, sőt inkább kompromittálnak, kompromittálják a Mozgalmat a közvélemény előtt. Az antiszemita propagandáról azonban nem mondtak le a legionáriusok, az egyes egyéni terrorakciók „hősei” mellett természetesen kiálltak, de felismerték, hogy a zavargások és verekedések helyett meg kell találniuk az antiszemita propagandával való mozgósítás hatékonyabb módszereit, és miközben a parlamentáris demokrácia ellen lépnek fel, sőt, ha azt akarják megsemmisíteni, annak a lehetőségeit kell kihasználniuk, hogy komoly politikai erővé válhassanak. Megtették, és ezzel az európai fasiszta forradalmak sorába emelkedtek, miközben Románia egyre jobban alásüllyedt.