Hihető és hihetetlen egybemosódik, akár a tenger és a partja
Lackfi János legújabb, Virágháború című novelláskötete nemrég jelent meg a budapesti Helikon Kiadónál. A kötetről – mely több romániai online könyvesbolt kínálatában már megtalálható és a szerző honlapjáról is megrendelhető – ez alkalommal írásban beszélgettünk Lackfi Jánossal.
– Új novellásköteted címadó novellája, a Virágháború olvasható az Élet és Irodalom honlapján. Miért éppen ezt választottad a könyv címének?
– A világégésre várakozás, az attól való rettegés ott van az idegeinkben, mióta eszemet tudom. Nagyanyám kamrája tele volt lekvárral, liszttel, rizzsel, cukorral, sóval, ő teljes elánnal gyúrt a nagy háborúra, mert kettő ilyet már átélt. Azt mondta, egy ember egy kiskanál cukorral vagy lekvárral simán túlél, ha szükséges! Remélem, a cím láttán felkapja fejét az olvasó, aztán némiképp meg is nyugszik, látva, hogy ez nem pont az, ami elsőként eszébe jutott. Nem kizárt, hogy jelenleg is zajlik a harmadik világháború, csak kiszerveztük távoli országokba. Mindenesetre remekül álcázzuk medencepartikkal, divatbemutatókkal, sporteseményekkel, musical-gálákkal… Egyelőre virágokkal kardozunk. A címadó novella szereplője amúgy olyan ember, aki odateszi a fél életét egy szívbeli ügyre, amit bevállalt. És a szembejövő akadályokon is átküzdi magát.
– Hogyan döntöd el, hogy egy téma versnek, novellának, igaz mesének alkalmas-e? A tartalom találja meg a formát, vagy a forma dönti el, melyik történetet meséled el versben vagy prózában?
– Arany „formasejtelemnek” hívja azt az üres buborékot, amelyet alkotás közben már megpillantott a szerző, de még nem állt össze a hozzávaló mű. Pont akkora burok, amibe majd belefér az egész. Nálam a kiinduló ötlet többnyire rögtön hozza magával azt is, hogy milyen végső formába kell majd öntenem. Mikor Hollókőn, a templom előterében beszélgettem egy festői kontyba tornyozott hajú hölggyel, akinek balesetben halt meg a férje, tudtam, hogy ebből novella lesz. Mikor a szexualitásról kellett tárcát írni egy magazinnak, az volt csak meg a fejemben, hogy egy vendégséggel zsúfolt napon a férj fejében hogyan kattog végig a kérdés: „lesz ma, vagy nem lesz?”. Mikor egy ismerős fiatal házaspár panaszkodott, hogy szétszedi őket a sok gyerek zsizsegése, és kérdezték, mi hogyan birkóztunk meg ezzel, akkor jött az ötlet a családi „érdekegyeztető” tanácskozásról. A majommá változó emberről (vagy emberré változó majomról) szóló hosszabb elbeszélést részletekben közölte a Hamu és Gyémánt magazin, ezért igyekeztem mind a négy fejezetnél felfokozni a várakozást. És kedvemet leltem a gyilkossági ügyben is, ahol a kenőmájas összetevői megkerülhetetlen bizonyítékká válnak! Ötlet-hógolyóként indulnak ezek az írások, és aztán igyekszem annyi mindent rájuk tapasztani, olyan lendületet adni nekik, hogy igazi lavinává pörögjenek be.
– Emese vagy Sanyimen életihlette figurának tűnnek az olvasó számára. Valóban azok?
– Ritka az a figura, akit egy az egyben emelek át az életből. Mindig izgalmasabbnak tűnik, ha gyúrok hozzájuk ezt-azt. Sanyimenbe belepakoltam nagyapám ezermester-szellemét, rá viszont a megmentő-hajlam egyáltalán nem volt jellemző: bottal kergette el a srácokat, akik ettek az utcai meggyfákról, hiszen az stipi-stopi, az ő (pocsék) meggybora volt már, csak szilárd halmazállapotban. Másfelől visszatérő mozzanata az életemnek, hogy sok-sok váratlan megmentőfigura segített rajtam, akár gyerekkoromban, akár már felnőtt nagycsaládosként. A Virágháború hősét, Emesét is több nőalakból komponáltam össze, akik döbbenetes alázattal és hűséggel adták át magukat a közösségi feladatoknak, és jó néhány kemény harcot vívtak meg ezért. Azt hiszem, nélkülük aligha működhetne világunk. Más írásoknál is hasonlóan jártam el. Az idős házaspár történetét, akik textilbabákat gyártanak puha harmóniában, és meghódították vele a világot, feleségem hozta, viszont a sztori másik felét, a közelükben zajló bántalmazást úgy emeltem át ide. A térdproblémákat átéltem, de a hajmeresztően átalakított egészségügy disztópiás folyamatát hozzágondoltam, tudva, hogy mennyi képtelenséget vagy akár borzalmat készséggel elfogad az emberiség, ha kellő tudományos bullshittel elmagyarázzák, miért jó az neki.
– Hihető és hihetetlen történetek a könyv alcíme. Hol a határ a fikció és a valóság között?
– Ki tudja, talán tényleg akad, aki vérengző dinókat tart a lakásban… Olyat már magam is láttam, aki decens pénzembernek, entellektüelnek vagy vállalati főnöknek látszik, aztán egyszeriben fröcsögő nyálú fenevaddá alakul át. Esetleg az Állami Álomrögzítő Hatóság is létezik, hiszen már annyi adatot nyilvántartanak rólunk a hivatalok, tudják, jövünk-e, megyünk-e, mit veszünk a boltban vagy az interneten, mire izgulunk, miben sántikálunk, tán még a koponyánk mélyén megbúvó titkos vágyakozásainkat is mind ismerik… Naná, hogy vehetünk a feketepiacon emberi lelkeket, hogy aztán izgatottan mókoljunk velük… No meg az autocorrect túlfelén is tényleg ül egy élő ember, aki idiótábbnál idiótább szavakat dobál nekünk az értelmesek helyett, így akarja irányítani sorsunkat… Leginkább az a köztes zóna foglalkoztat, ahol hihető és hihetetlen egybemosódik, akár a tenger és a partja.
– Több novella is foglalkozik a családtagok közötti kapcsolatokkal. Mennyit merítettél a saját szülőként, nagyszülőként szerzett tapasztalataidból?
– Aki legálisan gyereket „tart” a lakásában, az megtapasztalja, hogy a kiskorú tekintete és lelkülete rendesen felrobbantja a világot. Rengeteget tanulok gyerekeimtől, unokáimtól. Önfeledtséget, szilajságot, vagányságot, szellemi mozgékonyságot. Nekik köszönhetően már van az alkotói tudatomban egy olyan „hely”, ahonnan elő tudom hívni bármikor a különböző korú gyerekszereplőket. De az utcán járva is gyakorta gyűjtök gyermeki beszólásokat vagy minisztorikat. A kötet egyik szereplője kalandvágyó terhes anyuka, aki kedvét leli benne, hogy ismeretlen telefonszámok nyomán elindulva vadidegen életekbe vesse bele magát. Barátnőjének kisgyerekét egy múzeumban látott kölyökről mintáztam. Az elvált anyuka, aki álmában bogarakat tapos össze, a gyerekeivel megtett biciklitúrákban talál menedéket, és mi is sokszor biciklizünk hármasban feleségemmel, tizenegy éves lányunkkal. A felnőtt lányát akcióhősként, kémkedve védelmező apa szerepe sem állna tőlem távol, bár szerencsére a valóságban nem élem ki. A lehorzsolt térdének vérével rajzoló kisfiúnak nem volt egyetlen konkrét modellje, mégis hasonlít az összes kíváncsi kölökre. A kicsik szórják maguk körül a jobbnál jobb sztorikat. Maxi unokámat megdicsérte egy néni az utcán, mondván, milyen szép táskája van. „Igen, és volt aftám is meg hasmenésem!” tette hozzá a srác a szükséges kiegészítő információkat.
– Hűséges olvasóid tudják, hogy a hit és a humor elválaszthatatlan társaid. Hol találkozhatunk például megváltó kisiparosokkal?
– Hányezer kenyeret süt a pék anélkül, hogy akár egybe is mérget keverne? Hányezer tankolást intéz a benzinkutas, miközben egyszer sem juttat robbanóanyagot a tankba? Hányezer eperszemet ad el a zöldséges úgy, hogy egyikbe sem döf gombostűt vagy üvegszilánkot? Igazából sokkal több minden épül körülöttünk reményre és bizalomra, mintsem gondolnánk. Persze a felcsattanó agresszió, az úttesten tátongó kátyú, a hivatali kukacoskodás mindig szembetűnőbb, bosszantóbb. A kötet egyik novellájában valóban létezik egy iroda, ahol ott ücsörög Kemény Zalán megváltó kisiparos, az elbeszélő meg próbálja kideríteni, mi is a fickó munkája valójában. Örültem, mikor rám írt interneten egy létező, hús-vér erdélyi fiatalember, akit éppen Kemény Zalánnak hívtak, megköszönve a tartalmas feladatkört, amivel alkalmilag, egy mű erejéig felruháztam… És valóban mi, kisemberek, vagyunk azok, akik a többiek elé próbáljuk élni a szeretetet, a megbocsátást és hasonló nemes elveket, már ha nem akarjuk, hogy mindez csak bombasztikus és üres szlogen maradjon.
– Mi a humor szerepe ezekben a történetekben: védekezés, vigasz, vagy egyszerűen az élet természetes velejárója?
– A humor köptetőszirup, sok fertőzés, méreganyag távozik a szervezetünkből, ha jól kiröhögjük magunkat vagy a világot. Viszont ha a felszín, a poénok mögé belesünk, a valódi humor fő összetevője a derű. Ez még fontosabb impregnálóanyag, hiszen reménybázisú. Örömöm oka nem az, hogy a világ csipi-csupa habos derű, hanem hogy van okom az örömre. Hiszen az aljasság, a kegyetlenség és a rosszul funkcionáló kapcsolatok takarásában is felismerem, hogy mi, emberek mélységesen összetartozunk, hogy részt veszünk egymás sorsában, hogy áldás is lehetünk egymásnak, és ez a lehetőség felvillanyoz. Ugyanabból az anyagból gyúrtak minket, még ha többnyire valaki más rovására igyekszünk is felszínre vergődni. Egyanyagú jóság vagy vegytiszta gonoszság aligha létezik, vagy legalábbis nagyon ritka. Mindenkiben erezetten kavarognak indulatok és jószándékok. Bírom, ha egy íráson egyszerre lehet zokogni és kacagni.
– Ha valaki csak egyetlen novellát olvasna el a kötetből, melyiket ajánlanád, és miért?
– Legyen a Csaxólok, mert egyszerre van benne jelen az égbolt összes csillaga és a modern csomagküldés csínja-bínja, a rokoni összetartozás és a rokoni gyűlölet, a szertefoszlott élet-álom és a lélegzetvisszafojtva előkészített meglepetés, a groteszk csetlés-botlás és jópár történelmi trauma. Olvasóbarát, mégis tartogat furfangokat. Könnyed írás, de nem tilos megrendülni rajta.
– Milyen kötet következik, min dolgozol most?
– Sok mindent kalapálok egyszerre a műhelyben, például nagy erőkkel, Johanna lányom pazar illusztrációival készül a Pünkösdváró című családi naptár, mely két ünnepkört fűz össze naponta újabb és újabb játékos versekkel, apró feladatokkal.
Fotó forrása: Lackfi János Facebook-oldala