Váradi lélektan
Esz nyugtalanul topogott az utcasarkon. Az utolsó buszra várt. Lábában most kezdte érezni a megtett kilométerek súlyát, épp most, amikor megállt, és óhatatlanul eszébe jutott, hogy ha ezt a ma megtett távot zsinórba feszítené, alighanem elérne kétszer hazáig. Eszébe ötlött a postai kocsivezetők panasza. Ha a városban teljesítettek szolgálatot, több benzint fogyasztott a jármű, mint ha a vidéket is megjárták volna. Sokat csodálkozott ezen, viszont most a tapasztalat bizonyította az állítás igazát. Különben is az első komoly munkahely olyasféle, mint az első szerelem. Általában kimondott bitter-íze van.
Míg ezek a gondolatok rajzolódtak ki agyában, beérkezett az utolsó busz. Amikor föl akart szállni, vette csak észre, hogy egy vasa sincs. Papírpénzről nem is álmodott. Hónapok óta volt munka nélkül. A hely nélküli bejutás mégsem bukás, hallotta vissza a jobb haverek biztatásként célzott tirádáit. Esz szerint édes mindegy, hogy az ipse elsőnek esik ki vagy utolsónak. Ma az erkölcsi siker már nemigen vigasztal.
Gyalog indult haza. A buszvezető láthatóan csodálkozott, amikor látta, hogy Esz hólétől csapzottan elhalad a jármű mellett, és indulás után még le is fékezett a fiatalember mellett, de szólni nem szólt, csak fölgyorsítva elhúzott sebesen.
Esz magára erőltetett nyugodtsággal bandukolt az éjszakai kihaltság zavartalan levegőjében. Lépésenként maga mögött hagyta az egymásra kaptafázott tömbház-kollekció teljes nyáját, a félig bontott épületek fiatal gyertyacsonkként dacoló megtört maradványait, a keskenyebbre szeletelt villamosmű szilárd irodáit, az épülő vasútvonal párhuzamos végtelenségét, a megduzzadt híd ideiglenes vaspilléreit s a kijózanító kénes vizű kút megbékélt csacsogását.
Amikor az úttest könyöke táján egy tányérsapkás alak tűnt elő, Esz óvatosan közeledett. Látta, hogy a kezeit melengeti, és lerí suta gesztusairól erős óhaja, hogy valakit megszólítson
Esz először arra gondolt, hogy letér a töltésről, és a patak mentén folytatja útját. De meggondolta, mégis csak egyenesebb, ha nem tér le a jól ismert pályáról, még azt hihetné az, hogy van valami rejtegetnivalója s menekül. Igen ám, de hogy köszönjön? Jó estét már nem köszönhet, Jó éjszakát pedig búcsúzáskor szoktak mondani. Az Erőt, egészséget túl katonás, nem illik Eszhez. De ez az utóbbi mégis megfelelő lesz, van benne némi tekintély, és főleg nem időhöz szabott.
– Erőt, egészséget! – köszönt Esz, arra számítva, hátha az illető meglepődik a váratlanul tiszteletteljes üdvözlésen, s mire fölocsúdik, ő már rég messze jár.
– A személyijét – mondta egykedvűen a rendőr.
Esz odaadta. A kis jegyzettömbbe bekerült Esz neve és tartózkodási helye.
– Az imént mit beszélt azzal a külföldi illetőségű kocsival?
– Megkérdezték, hol van a szálloda. Azt hiszem, olaszok voltak. Egy beszélt közülük németül. Annak elmagyaráztam.
– Rendben van? – kérdezte a szolgálatos katona, aki akkor lépett elő valami kapualj melegebb zugából.
– Minden rendben – közölte a járőr, s visszaadta Esznek a személyijét.
– Miért nem megy busszal? Az utolsó járat még csak most fog beérkezni!
– Elszámítottam magam. Egy utolsó vashármasom volt. Ezt forgattam az ujjaim között, amikor megpillantottam egy kisírt szemű nőt, karján viaszsárgára dermedt halottjával. Az asszony nem ájuldozott. Nem kéregetett. Nem regélt, több egészséget, szebb jövőt se ígért. Csak nézett. Kialvatlan és görcsöktől vonagló tekintettel. Szótlanul ejtettem ölébe az utolsó pénzem. Ön mit tett volna a helyemben? – kérdezte Esz.