Kulturális folyóirat és portál

2011. július 31 | Balázs Ildikó | Irodalom

Utazásom Rőt Macskával

„Hogy aztán mi voltunk-e, akik a reinkarnációs képekben meg

jelennek előttünk, vagy a génjeinkben hordott őseink, ill. utódaink »nyomai« üzennek nekünk ilyen módon, vagy csak vágyaink

és képzeletünk játszik velünk? – pontosan nem tudhatjuk.”

(Maja)

Kinek a lelke öltött fura testet, mely szellemvilág hírnöke ő?

Ott álltam a sziklató partján a törökországi város közelében. A meredély alatt sokvizű tó fénylett, s a parton csodafa szalagjai libegtek. A csodafa kívánságteljesítő fa volt, arra jártak a turisták, s bárki, aki kívánsággal a szívében kaptatott fel a meredélyre, feltűzhette vagy felkötözhette papírcetlire, nejlonfoszlányra, levélborítékra írt kívánságát a fára.

Tényleg teljesült. A teljesség megküldte a remélt, várva várt küldeményt.

Pedig lehetetlent kívántam. Látszólag, földi ész számára lehetetlent. Azt kívántam, török párom látogasson meg engem Magyarországon. Hittek is benne, nem is. Én hittem, s erősen kívántam. Eljött.

Ott álltam a meredély szélén, szemem a tótükrön, melyet szellő borzolt. Szép a látvány, csak kissé puszta a fű, mintha nem kapna elég nedvességet, csapadék ritkán jár ebben az évszakban. A kívánságfa alatt ókori görög rom, oszlopsor, fölötte timpanon: az épülethomlokzat szoborművekkel díszített, háromszögletű homlokzati része. Bekúszott a tekintet a hajdani kapu alá, s behatolt egy hajdanvolt világba.

Hirtelen macskanyávogás hallatszott, először alig lehetett azonosítani. A timpanon alatt egy foltos macska osont, s visszavezetett korábbi idősíkba. Ott állt, rőt bundáján feketés csíkok fénylettek, tigrisnek vagy nagytestű ragadozónak hatott volna, ha nem hozza régvolt világok üzenetét, s ilyen minőségében nem lehetett emberi érzésekkel viszonyulni hozzá. Talán az áhítat állt a legközelebb ahhoz az érzéshez, melyet a macska látványa keltett. Szent áhítat? Ki ez a lény? Mi módon vezet, kinek a lelke öltött fura testet, mely szellemvilág hírnöke ő? Utána osontam. A timpanon alatt boltív tárult, mögötte halványan szűrődött kifelé pislákoló gyertyafény.

Kis-Ázsia

Akkoriban ott éltem egy kunyhóban, s életem párja szegény ember volt. Öszvérfogatos ekhós szekéren járta a falvakat, agyagedényekkel kereskedett. Egyetlen öszvér húzta a szekeret, mely nappal járműként, éjjel hajlékul szolgált.

Hosszú fekete hajú ázsiai lány voltam, a tóban úsztam, fejemen lótuszvirágok – a lélek szimbóluma. A tóban körülöttem tavirózsák, tenyerembe vettem a vizet, olyan tiszta volt, hogy inni lehetett belőle. Meztelenül fürödtem, miközben az öszvérfogatos szegény ember egyenesen a tópart felé tartott. Megállította a szekerét, néhány vékony göncét szinte észrevétlenül fejtette le magáról, megmerült a vízben meztelenül. A tóban megcsókolt, a parton vadul szeretkeztünk. Majd porba hullt virágom, szerelmünk gyümölcse elenyészett. Szertefoszlott a boldogság képe. Ismét megjelent a macska.

Tudtam már, hogy akit hívtam a kívánságfa alatt, tartósan nem lehet enyém. Talán egy éjszakára, egy hétvégére. Szegény ember volt egykor, ma is annak érzi magát. Hiába lett kevély hivatalnok, több ezer ember lesi szavát. Lélekben ma is az a kisázsiai ekhós szekeres kereskedő, aki egykor régen kínlódva járta a falvakat, agyagedényét kínálva. Hogy rosszat tett velem? Kétlem. Megéltem általa a legszebb, legfrissebb, legtisztább nőiességet. Az anyaság tartós boldogsága, más állapota nem adatott meg.

Menjünk, macskám.

Strasbourg

Valaha sokgyerekes nemesasszony voltam, kék szaténruhában ültem egy emelvényen, előttem ünnepi felvonulás zajlott. Ha parókás férjem oda-odajött hozzám, odahajolt, mondott valamit, elterelve figyelmem a játékról, kelletlenül húzódtam el tőle. Nem hagyott magamra, újra és újra igazolva jelenlétét abban a kapcsolatban, mely sok gyermekkel ajándékozott meg. Utolsó szülésemen már nem volt áldás. Kisgyermekkel az ölemben szertefoszlottam az éterben, önvédelmező fészkében elröpült velem a magzat is, vagy épp gyermekágyi láz végzett velem?

Ő volt a férjem, akkor is megváltam tőle, most is. Sok gyerek – talán hat is – maradt utánam. Talán magára hagytam akkor is a gyerekekkel? Mindig ez volt a feladata. Családfő, családapa. Akkor is mellettem volt, s jelenléte akkor is kénytelenség érzését váltotta ki belőlem, magam akartam lenni. Némethon. Tudtam, hogy valaha éltem német nyelvterületen.

Honnan e magányérzet?

Némethon

Macska oson dobpergés közepette vonuló katonák csizmája között, mintha jelenés lenne, hisz senki nem tapos belé, pedig csattannak a csizmasarkok, pereg a dob, de a macska bátran egyik csizmaszártól a másikig ugrik. Kezemben pecséttel lezárt tekercs, feltöröm, s olvasom. Katona vagyok, ám mégis az írástudás a feladatom, rendeletek, parancsok közzététele. S ahogy elvonul a regiment, utána fordulok, kék uniformisom, fekete feltűrt kalapom, csattanó csizmám elvész az időhomályban – vajon meddig éltem, amikor a harmincéves háború Némethon egyharmadát kipusztította? Andreas volt a nevem, katona voltam, társtalan, uralkodót szolgáló, ám írástudása révén az ágyútölteléktől elkülönülő, magányos lény. A magányt mindig is társamnak tudtam.

Békésebb helyekre menjünk, macskám.

Göröghon

Agora, legalább kilenc évszázad prizmája. Emelvényen előadást tartok, s a tudós hallgatóság oly messze áll tőlem, hogy a tömeg kis csoporttá zsugorodik. Ujjam a napra mutat, erőm, tudásom tőle ered. Ha társ-számba kell vennem valakit, kezem az égitesteken: fénylő Nap a társam. Nem az a veszekedő némber, aki most is valamilyen faedényből kókusztejet tölt a számba. Perel, hogy nem eszem, nem iszom, megbolondultam a tudománytól. Nagy szája, kék köténye maga a vibráló élet, te vagy a feleségem, istenem, de furcsák az emberek, mi közöm hozzátok?

Most jött vissza, egyből tudtam, hogy ismerem, macskám, nem is kellett útmutatót kérnem tőled. Ő volt a barátom, aki már az első öt percben összeveszett velem és megsértődött, mert leszóltam a lakását, ahol vacsorával várt, hűtőszekrénye tele volt az én tiszteletemre. S amikor testünk egybeért, tudtam, hogy hazaérkeztem. Tűzláng, mely éget s nyugtat. Társam voltál, gondoskodtál, s én semmibe vettelek. Meg is bűnhődtem miattad. Mindig megbűnhődök miattad.

Meddig az utazás?

Innsbruck

Hatalmas favázas parasztház, rendezett porta, alkonyat. Andreas a szobában piros bort vedel, s a holddal társalkodik.

– Hold asszony, nyújtsd ki a karod, ha mást nem, téged sírig ölelhetlek. Veled ülök nászt minden hónapban, mikor teliholdként, pirosan, aranylón, bíborvörösen folydogálsz be hajlékomba, s az ágyon kelünk egybe. Karomba ömlesz, mint olvasztott vörösréz, s veled egybefonódok.

Kozmikus magány. Andreas, a tiroli parasztgazda nászt ül a holddal. Égi útján eljött élete asszonya, s halálba szenderítette. Társtalan élet, földmunka, küszködés, rend, jómód, kíméletlen magány.

Estelente visszaemlékezem őrá.

Köln

Először a papucsomat látom meg, amint a földre ereszkedem. Ha jól érzékelem, zöld szattyán- vagy selyempapucs, nicsak, hisz bohóc vagyok. Mutatványos, akit embertömeg áll körül, főleg asszonyok, gyerekek. A férfiak nem érnek rá csepűrágókat nézni, az italmérésekben időznek. A tér öblén a kölni dóm, látom felemás tornyait. Andreas, a fiatal vásári mutatványos most újabb szerszámokat vesz elő, nicsak, hisz tüzet dobál. Szemben velem kicsattanó egészségű, vállig érő szőke hajú, hamvasbarack bőrű fiatalasszony, telt keble félig kibuggyan réklijéből, miközben magafeledten bámul, társait böködi oldalba, ujjong, kiabál:

– Er tut das! Er tut das! – Megteszi, meg! – lelkesedik. Andreas ördögi kézügyességgel dobálja a tüzes szerszámokat.

Isabelle! Mennyire szeretett engem ez a fiatalasszony. Soha nejem nem lehetett, hisz idősebb is volt, férjes, gyermekes. A szeretője voltam, talán az ötödik gyermekét én nemzettem. Én, idős parasztok kései, egyedüli gyermeke, aki megszökött a mutatványosokkal, kitanulta szakmájukat, s most embereket vidámít. Elfacsarodik a szívem, ennek az asszonynak a szépsége, gyöngédsége, semmit nem váró, odaadó szeretete megindít. Most, hogy viszontlátom, visszatarthatatlanul csorog szememből a könny. Minden szeretetteljes, életvidám, szőke, telt teremtésben őt keresem. A hajdani Izabellát, aki annak idején rezdületlenül állt koporsóm fölött – a viszontlátás biztos tudatában, kissé szomorúan, de méltóságosan. Jómódban haltam meg. Kiteljesedett élet, család nélkül, orzott szeretetben.

Pest, Bécs

Novák Pista jogászhallgató, de semmi nem lelkesíti, el sem keseríti. Amikor a kis Zsófi beleszeretett, ő megkérte a kezét az apjától, s kosarat kapott. Bizonytalan egzisztencia, nulla jövőígéret. Zsófit jobban bántotta a fiatalember kudarca, hisz nem tudta, hogy Novák Pistának egyetlen szenvedélye van. Egyetlen szerelme, de az nem az emberekhez fűzi. A lovakhoz. Lóversenyekre jár, s mindig a fehér lóra fogad. S a fehér ló viszontszereti földöntúli, nem embermértékű, bizarr szerelemmel. Novák Pista azért hanyagolta el jogásztanulmányait, mert még elsőéves korában hatalmas pénzösszeget nyert: akkor tett először fehér lóra. Ha életében soha semmit nem dolgozik, akkor is gondtalanul él haláláig. Ezt viszont senki nem tudta: a szenvedélyéről igen, hogy lóversenyekre jár, s hogy olcsó kávéházakban tengeti napjait. A nyereményéről viszont hanyag konoksággal hallgat. A fehér ló mindig meghálálja a ragaszkodást. Novák Pista többszörös nyertes.

Hogyan lett köztiszteletben álló nagypolgár, villatulajdonos élete későbbi szakaszában Bécsben? Egy csúnya, idősebb, fekete hajú nő megszerezte magának. Fiat, lányt szült neki, fogadásokat rendezett, amelyeken Novák Pista hideg hanyagsággal tósztot mond a népes vendégseregnek. S miközben szónokol, cinikusan elmosolyodik:

– Istenem, hányszor megcsaltam, bolond asszony, akinek pont én kellettem! S a lányom, Zsófi, hasonlít valamelyest ahhoz a hajdani Zsófihoz, akit az apja nem adott nekem, s én nem árultam el, hogy hatalmas vagyonom van. Csak úgy éltem, mint minden jogászhallgató, szerényen, olcsó kávéházakban ebédelve, padlásszobában meghúzva magam. Épp csak a szigorlatra nem mentem el. Hívott a fehér ló. Rá kellett figyelnem, s nem maradt adósom rajongásomért.

Kiskoromban – ebben az életemben – kitörő rajongással tapadtam az ablaküvegre, ha lovas szekér trappolt el az ablakunk alatt. – Ló! – kiáltottam eksztatikusan, s gyönyörűséggel néztem büszke fejüket, ahogy bólogatva, délcegen tovacsattognak a kockaköveken. Csak néztem, sem rájuk ülni, sem megsimogatni nem akartam őket – büszke élőlények, akikhez egykor oly bensőséges viszony fűzött.

Hatalmas fehér márványkő aranyozott Stefan von Novak felirattal, fölötte hűs-mélyzöld borostyán, körben beláthatatlan embertömeg, mely egy dúsgazdag ember távozására kíváncsi. De ki is az a fehérruhás, kalapos kislány a síromnál? A kisunokám? Aki tudatlan szomorúsággal néz utánam, míg a földet rám lapátolják. Lélekszemem látja a kalapos kislányt, s későre bár, de megtapasztalom az egyedül megváltó, lélekkönnyítő, emberekhez fűző szeretetet. Mely első e világon. Soha senkit nem tudtam szeretni a fehér lovakon kívül. Egyedül bennük bíztam, emberekben soha. S pár pillanatra, a lélektávozás perceiben szívembe mar a szeretet. Egyedül ezen a világon egy kalapos kislányt adatott szeretni egy üres lelkű hajdani jogászhallgatónak.

Hová lettél, macskám?

Itt, most

A macska előttem jár. Kibújik a szűrt fényű folyosón, baktatok a timpanonig. Ott felszökell, s eggyé válik a romkapu ornamensével. Szemembe vakítóan süt a tó naptükre, csak a vizet nézem hunyorgó szemmel. Emlékképek, korábbi életeim képkockái. Férfiként mindig magányosan éltem, magányom önként vállalt zárkájából nem tudtam vagy nem akartam kitörni. Asszonyként az anyaság halálomat okozta, fiatal lányként egyszer boldog voltam, pár futó pillanatra eldaloltam a zsenge nőiesség legszebb dalát. Az én lelkemben egy dal él, melyet mindig hallok, s mely most életre kél, szeretném fennen énekelni. Ki lettem én? Egy életem, egy halálom. Nő lettem, kamaszkori önmagam egyedüli nagy sajnálatára. Andrásnak vártak, de az már többször is voltam. Gondolkozom, mi ebben az életben a hivatásom: most a női minőséget, alkalmazkodást szabták volna rám? S ha cselekszem, néha bennem él a nyers markotányos, a borissza tiroli paraszt s a világtól világnyi távolságot tartó ógörög tudós, a titkolt szerelmű vásári mutatványos meg a fehér ló szerelmese. Mindig embercsoport közepén álltam, emberek figyelmét tartottam éberen – többnyire férfiként.

Itt, most? Állok az előadóteremben, s ökörnyálszerű gondolatfoszlányokat szedegetek elmém gombolyájáról. Kitekintek az ablakon, a hallgatóság tekintetével követ. Érzékletesen előadok, embertömeg figyel rám. Sohasem féltem a fellépéstől, hisz ezer éve ezt csinálom. S még a bolond barátom be akar jönni a tanári szobámba velem szeretkezni – de hisz ez a munkahelyem! Ki akar rúgatni, mert szerinte asszonyként bolond, aki ilyen férfias foglalkozást űz! Mivel lehetne engem kiszolgáltatottá, alárendeltté, függővé tenni, olyanná, mint amikor szeretkezés közben birtokol? – De hisz Lilith asszonyt tartom a térdemen! – s belenyugszik a legszebb szerelmi mámor közepette, hogy megint alulra került. Erős asszony Lilith, felülkerekedik. Ha férfiminőségem találkozik egy érzékeny férfi nőiességével, harmónia illúziója kél. Régebb is párom voltál.

Felkötözöm a fára egy cetlire írt kívánságomat: – Er soll mich besuchen. Látogasson meg. S júliusban megjön. Éjjel rám telefonál: már Münchennél járunk, már Budapesten vagyunk. S mikor leszáll a vidéki város pályaudvarán, hirtelen átölel hátulról. Mikor egy ágyban alszunk, egymás mellé akkurátusan illesztett szemüvegekkel, a szegénységgel kínlódó, tárgyait, kevés pénzét megbecsülő agyagedény-kereskedő lélegzik mellettem. Idegen is, nem is.

Veletek mindig találkozom, valahányszor dolgunk van egymással.

De furcsa az a macskaminta a falon. Lelkem rajzolata. A magány s az abból kivezető nőiség jelképe.

 

Copyright © 2022 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu