Kulturális folyóirat és portál

VAR szept 07_09_toretlen 1

2022. november 18 | Várad | Társadalom

Töretlen tisztelet övezi a szabadságvágy mártírját

Mindössze három évvel az osztrák–magyar kiegyezés után, 1870-ben Nagyvárad lakossága díszsírhely kialakításával tisztelgett az 1848–49‑es forradalom és szabadságharc egyik mártírja, a lengyel Rulikowski Kázmér előtt kivégzésének évfordulóján. Az emlékhely ma is áll a városi köztemetőben. Alább korabeli sajtóhírek alapján az emlékműállításról olvashatnak.

Újságban megjelentetett hirdetményekkel értesítették a város lakosságát arról, hogy Nagyvárad méltó módon kíván megemlékezni a magyar szabadság megvédéséért harcoló, majd ezért kivégzett lengyel származású katonatisztről. A közlemények a Nagyvárad napilap 1870. augusztus 15‑én megjelent lapszámának első oldalán voltak olvashatók. Itt kell megjegyeznünk, hogy a lengyel származású egykori orosz dzsidás százados nevét akár egy cikkben is többféleképpen írták le, mi a síremléken feltüntetett változatot használjuk. Az idézeteket betűhíven közöljük.

„Rulikowszki síremléke már föl van állítva, még csak a lengyel sas hiányzik a tetejéről. […] A felállított gyönyörü emlék megnézésére nők és férfiak igen sokan járnak ki naponta a közeli sirkertbe.” Így szól az egyik hír a Nagyváradban, és többé-kevésbé pontosan közli a márványobeliszkbe vésett feliratot is. Ez a következő: „RULIKOWSKI KÁZMÉR / lengyel születésü / volt orosz dzsidás százados. / A magyar szabadság pártolásáért / kivégeztetett / 1849 augustus 28-kán. / Béke hamvaira!” Az elkészült síremléket pár nappal az évforduló előtt kiszállították és fel is állították az addig megjelöletlen díszsírhelyre.

A másik közlemény az emlékhely felavatására, eredetileg a kivégzés 21. évfordulójára szervezett rendezvény menetét ismerteti. „Rulikowski Kázmér vértanu síremlék-leleplezési ünnepélye f. hó 28‑án délután 5 órakor következő rendben fog történni: Négy órakor az összegyült polgárság induland a »Sas« vendéglő elől a sírhoz, hol 5 órakor a leleplezési ünnepélyre beszéd tartatik, Ember Pál polgártársunk által. A közönség kényelmére ülőhelyek állnak készen: jegyek előre válthatók Serényi Alajos pénztárnok és Fischer & Falkenheim zölfdtautczai üzleteikben, a leleplezési napon a helyszínen a pénztárnál, ára 30 kr. A pénztárnál: ezen ünnepély megörökitésére Papp Gábor ur által irt költemény 20 krért kapható.” Történt azonban, hogy augusztus 28‑án rossz idő volt Nagyváradon, így az emlékmű leleplezését szeptember 4‑re halasztották. Ez egy fejléc alatti hirdetményben jelent meg a napilapban Hanák Bódog és Erdélyi György szervezőbizottsági tagok aláírásával.

Augusztus 28‑án az újságban a sírkőavatás eseményeinek ismertetése helyett egy történelmi visszatekintés jelent meg. Ebből a cikkből szemlézve lássuk, miként tekintett Nagyvárad lakossága a szabadságharcra, és hogyan őrizte a hős emlékét. „Ma huszonegy éve lőtték agyon az európai zsarnokok legvadabbikának, az orosz czárnak zsoldosai. Ma huszonegy éve, hogy a szabadságért hőn lángoló lengyel szive utolsót lüktetett. Mondjuk el röviden, ki volt e férfi, – eddig a történelem ugysem emlékezik meg róla. Rulikovszky Kázmér Wolhinia Zwiahel helységbeli születésü, jómódu ifju, az 1849‑ik évben hazánkra tört orosz hadseregben a Wosnesenky-féle dzsidásezredben százados lett. Ezen ezred minden tagja jómódu és mivelt fiukból állt, kik mint a leigázott haza fiai, szivükben hordták a szabadság utáni vágyat és nem tudták elviselni azon gondolatot, hogy eszközökké váltak egy testvérnép szabadságának s függetlenségének elnyomására.”

Az ezred minden katonája szavát adta, hogy amint magyar földre lép, a függetlenségükért harcolók mellé áll, és a nemzetét és a magyar nemzetet leigázó cári csapatok ellen fordítja fegyverét. Számításuk, mint ma már tudjuk, nem vált be, mert Görgey Artúr akkor már a fegyverletételről alkudozott, amikor az ezred magyar földre lépett. Ezért a lengyelek elálltak szándékuktól, egyedül Rulikowski nem engedett, nem hallgatott azokra, akik próbálták lebeszélni az átállásról. „Inkább ezerszer lőjenek főbe, semhogy kezemet s lelkemet egy szabadelvü testvérnép vérével fertőztessem meg.” A fiatal és művelt kapitány, adott szavához híven, az első adandó alkalmat kihasználva századának egy részével átállt. Bár az ezred parancsnoksága, a tisztek és a katonák is jól tudták, mi történt, a kiadott napiparancs azt hirdette, hogy a kapitányt és századának vele harcba küldött részét a magyarok fogságba ejtették. „A mi ezután következett, ez Görgey eljárásának koronája volt. A világosi fegyverletétel alkalmával Görgey átadta Paskievicsnek a hadifoglyokat, köztük Rulikovszkit, kire azt a megjegyzést tette, hogy ez jószántából, saját akaratából jött át a magyar táborba, minek következtében Rulikovszky, kimondatván a halálos ítélet, N.-Váradon agyon lövetett, 1849. aug. 28‑án” – olvashatjuk a lapban.

Az akkoriban a még mélyen, elevenbe vágóan szomorú emlékű abszolutizmus idején ádázul üldözték mindazokat a polgárokat és hölgyeket, akik kilátogattak a lengyel mártír jeltelen sírjához, s az árulás és a kivégzés fájdalmas emlékét virágokkal próbálták enyhíteni. Ennek ellenére vagy még inkább dacból, minden évben százak keresték fel a kivégzett jelöletlen nyughelyét az évfordulón. Ebből a jeltelen sírból emelték ki és temették újra Rulikowski Kázmért a város által adományozott sírba 1870. szeptember 4‑én.

Az avatáson megjelent tömegben még voltak néhányan, akik távolról ugyan, de tanúi voltak az 1849. augusztus 28‑i kivégzésnek. Egy Mertz nevezetű fiatalember például egy magas jegenyefára felmászva nézte végig a kivégzést. Ő volt az, aki az oroszok elvonulása után megjelölte a sírt, és ő mutatta meg a hatóságoknak, hol nyugszik a dzsidás kapitány.

Szakítsuk itt meg az emlékműavatással kapcsolatos visszatekintésünket, és lássuk, hogyan is alakult ki a városi köztemető, amely Rulikowski Kázmérról kapta a nevét. A ma ismert temetőbe – területre ez Románia legnagyobb temetkezési helye – már 1870-től temetkeztek, de a város csak 1898 tavaszán rendelkezett úgy, hogy a bejáratnál több mint ötven sírt felszámolnak, kialakítják a máig meglévő főutat, és rendezik a főút jobb oldalán lévő parcellákat. Az exhumált holttesteket újratemették, és felosztották a területet. Ez a rész ma is szinte érintetlen, sok régi, a múlt század elejéről származó sírkövet is találunk. Mára már vegyes lett a parcellákba temetettek vallási hovatartozása, de a kialakításkor elöl temetkeztek a keresztények, katolikusok, reformátusok és görögkatolikusok, hátrébb, fallal körülkerítve pedig az izraeliták kaptak temetkezési területet – itt a ma is létező, gyönyörű síremlékekkel teli neológ sírkert található. Később egyre bővült a temető, területe mára már meghaladja a 70 hektárt. Annak idején ide, az újonnan kialakított főút mellé, egy vaskerítéssel körülvett sírba temették újra a lengyel szabadsághőst.

A Nagyvárad című napilap 1870. szeptember 5‑én kéthasábos cikkben számol be a kegyeletteljes, de minden nagyobb pompát nélkülöző emlékhelyavató ünnepélyről, ami a cikkíró szerint ilyen is kellett hogy legyen: szívből jövő és őszinte. „A hálaérzet, mely az ünnepélyt ülte, nem ismer fényt és szemvakító pompát, a kegyelet a csendet, az áhitatos magábatérést szereti.”

Már délután három órától elindult a nép a temető felé, hogy jó helyről láthassa az ünnepélyt. Fél ötkor érkeztek meg a céhek nemzeti zászlókkal, zenekísérettel, élükön a polgárnaggyal és a város küldöttségével. Bihar vármegyét Baranyi Ágoston helyettes alispán képviselte. Hatszáz ülőhelyet alakítottak ki, ezeket javarészt hölgyek foglalták el, ezenfelül – a lap tudósítója szerint – több ezer fős tömeg állt a korlátokon kívül. Akiknek nem jutott hely, azok a temetőn kívül lévő sétányról figyelték a leleplezést. A cikk írója szerint a tömeg a Rhédey kertbe vezető fasorig állt.

A síremlék nemzeti színű zászlókkal volt letakarva, a sírt és a körülötte lévő vaskerítést virágok és koszorúk borították. A sír előtt, szőnyegekkel letakart emelvényen állt a szószék. Pontban délután ötkor állt az emelvényre Ember Pál biharkeresztesi lelkész, és alkalmi beszédet mondott. A beszéd közben hullott le a lepel az emlékműről, ami egyszerű gránitoszlop, rajta az írásunk elején már közölt felirattal.

A tudósító szerint „a beszéd alatt a legmélyebb csend és figyelem uralkodott, méltó a kegyelet ez ünnepélyéhez – csak a szomszéd lövöldéből áthangzó puffogások zavarták a néma áhítatot, melylyel ezer ember hallgatá a beszédet. Senkit egyéni nézeteiért kárhoztatni nem lehet. A ki nem akart résztvenni egy egész város hálaünnepén, az jól tette, hogy otthon maradt, vagy máshol keresett mulatságot, de az a néhány puffogató ember oly toleráns lehetett volna, hogy több ezer ember kegyeletét respektálja.”

Idézzünk most néhány gondolatot Ember Pál beszédéből, betűhíven, úgy, ahogy azt az egykori krónikás százötvenkét évvel ezelőtt lejegyezte és közölte a lapban. „Szegény szerencsétlenek, talán egykori szabadságukra s arra gondoltak: mily nyomorult tengődés a legvitézebb nemzet élete is, ha a szabadság légét nem szivhatja! Elég az hozzá, hogy mint a villanyszikra pillanat alatt áthatja az egymásban összeköttetésben álló tárgyak lánczolatát: a szabadságvágy tűzszikrája villany gyorsasággal járta át keblüket s részvétre melegülve, a segedelmünkre leendő tömeges áttérés titkos szándékát rejtegették magukban. Tudta ezt az, kitől a haza sorsa ekkor sok tekintetben függött, és ha Ő, – birván a titkok kulcsaival, – felhasználandotta a kínálkozó alkalmat, valószinüleg más fordulatot vett volna az ügyünk. Akkor talán nem végeztetnek ki erőszakos halállal jobbjaink, nem bujdosnak ki a honból ezrenként üldözött honvédaink, nem szenved szinte két évtizedig nyomort, jogaitól megfosztott nemzetünk.

Azonban a titok felfedeztetett. Az árulás csókja Rulikovszki Kázmérra esett, ő volt a kijelölt áldozat és 21 évvel ezelőtt, 1849. aug. 28‑án az itt jelenlévők közül is többek láttára főbelövetett azért, mert nemes szive rokonszenvezett a magyarral, – azért, mert a szabadságért küzdött nemzet védelmére állni szándékozott. Nem messze volt ide a sirja – egy időben koszorukkal ékesitette azt a hálás elismerés, de e tény – bár nem egyéb volt a kegyelet szelid megnyilvánulásánál – veszélyes tüntetésnek tartatván, a sírdiszitők bebörtönöztettek, a sir pedig földdel egyenlővé tétetett, hogy a vándoremlékezet se találhassa fel a helyet, hol a drága életszövétnek kioltatott.

Ime most 21 év mulva, emlékszobor emelkedik az összeszedett hamvak felett. E szobor az érdemnek méltó tiszteletből emelt emlékszobra. Ha megtörténnék valamikor az, hogy egy szobornál lengyel találkoznék magyarral, fogjanak testvérkezet az itt találkozók, némán, szótlanul s tegyenek magokba szent fogadást, hogy a vész idején egymást el nem hagyandják, e fogadás az egymással jó és balsorsban részvéttel osztozó nemeslelkü, hős jellemű két nemzetnek természetes és kötelességszerü fogadása lesz.

Dicső vértanu! ki életedben szabadságról álmodoztál, de kit az erőszakos halál álmodás nélkül alvó rabjává tett a sir börtönének, a miért sírod szélén utoljára imádkoztál, azért imádkozunk mi is, hogy hazánkkal együtt a lengyelek hazája is szabad és boldog legyen.”

A beszéd után, amiből itt csak részleteket közöltünk, a városi dalárda tagjai Fehérvári karmester vezényletével a nemzeti zászlók köré csoportosulva a Szózat eléneklésébe kezdtek. Mintegy varázsszóra, a kalapok eltűntek a fejekről, és a tömeg a dalárokkal együtt énekelte a „nemzeti ébredőt”.

Az emlékmű avatása óta eltelt 152 év alatt kevés volt az olyan nap, amikor az emlékműhöz vezető lépcsőket ne díszítette volna mécses vagy gyertya, a vaskerítésen ne lett volna koszorú vagy csokor. Mindenszentekkor és halottak napján a kegyelet virágainak és mécseseinek száma megszázszorozódik. Maradjon is ez így addig, amíg Nagyváradon magyar lélek emlékszik az egykor szabadságunkért életét adó hősre, Rulikowski Kázmérra!

Farkas László

Nyitókép: A lengyel szabadságharcosnak méltó emléket állított Nagyvárad

Galériabeli képek: Az avatóünnepséget 1870. augusztus 28‑ra tervezték, szeptember 4‑én tartották meg; A korabeli újságok nyomatokat is készíttettek az emlékműről; A síremléket másfél évszázad elteltével is koszorúk, mécsesek övezik

(Megjelent a Várad 2022./9. számában)

Copyright © 2022 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu