Tetőgerincen mászkálok macskanőként
Kőrössi P. József (■): Veled sem beszéltük meg, hogy miről foglak kérdezni, miről lesz itt szó. Viszont nagyon ritkán fordult elő, hogy a beszélgetések előtt, idefele a kocsiban utazva, olyan sok információt kapjak a leendő beszélgetőtársamtól, mint ma tőled. Nagyon jókat beszélgettünk idefele jövet, lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy pontosan nyolc-tíz évvel ezelőtt beszélgettünk utoljára. Te jártál már Váradon, sőt, mint megtudtam a kocsiban, gyerekkorod vakációinak egy részét is itt töltötted, úgyhogy először erről kérdeznélek. Utána szeretném, ha beszélgetnénk a te másik gyerekkorodról is. Tehát hogy kerültél te Váradra, és ha szétnézel, vannak rokonok a teremben?
Karafiáth Orsolya (▼): Én nem látok, úgyhogy szemüveg nélkül akár lehetnek is.
■ Igen, ezt mondtad útközben is. Mutattam neki a különböző madarakat, és azt mondta: „nem látom!”
▼ Ha vannak rokonok, akkor sziasztok rokonok. Hát ez mérsékelten izgalmas, idejárkáltunk a nagyszüleimmel, a nagypapám rokonsága élt itt, akik akkor öröklődő alapon az én rokonaim is. Nagyváradra, Kolozsvárra meg Csíkszeredába utazgattunk, aztán a rendszerváltás után, amikor már lehetett volna többet utazni, akkor már valahogy nem utazgattunk annyit, mert akkor ők jöttek hozzánk, bepótolni voltaképpen.
■ Azt be tudod lőni nagyjából, hogy a város melyik részén laktak ők akkoriban?
▼ Nem. Én arra gyanakszom, hogy valami nem stimmel nálam, mert mintha egyszerűen nem lenne emlékezetem. Nagyon sokszor jártam Váradon, és most is, amikor elkezdtünk sétálni, arra emlékeztem, hogy itt van egy folyó meg épületek, de hát ez mondjuk minden városban van, tehát nem tudtam normálisan betájolni magam.
■ Mikor tíz évvel ezelőtt itt jártunk, akkor én a Noran, illetve a Palatinus kiadó szerzőit hoztam el, a Kanonok soron volt egy estünk, akkor is volt egy nagyon érdekes, izgalmas váradi kalandod, elmondhatjuk, hogy belementél a Körösbe, éjszaka? Szeretnélek oldani egy kicsit, vagy lehet, hogy magamat.
▼ Igen, ez tényleg vicces volt. Mindenki egy kicsit ostobának fog nézni, én pedig most azt gondoltam, hogy az intellektuális imidzsemet erősítem. Mindegy, az történt, hogy Kemény Istvánnal…
■ Kiváló író.
▼ …igen, de jobb fej, mint amilyen író, vagy ilyet nem szabad mondani? Csinosabb, mint amilyen jó író, mindegy, tehát a csinossága okán lementünk a partra, kitaláltuk, hogy akkor meztelenül megfürdünk, de mindketten nagyon szégyenlősek voltunk. Azt találtuk ki, hogy akkor elfordulunk, másfél-két órán át gyűjtöttük az erőt, hogy belegázoljunk a folyóba. Végül megszabadultunk a ruháinktól és nekiiramodtunk. Iramodunk, iramodunk…
■ És a víz nem nőtt. Ez a Garasos hídnál volt.
▼ …és akkor feladtuk. De Istvánnak ellopták a zokniját.
■ Azt mondják, vagy valahol olvastam rólad, hogy szerelmi bosszúból kezdtél el írni.
▼ Igen, de én voltaképpen mindent bosszúból csinálok. A regényemet kezdtem el bosszúból, a verseket szerelmekből kifolyólag. Világéletemben írtam verseket, egész pici koromtól.
■ Az mit jelent, hogy egész pici korodtól?
▼ Olyan hatéves voltam. Egy hatéves gyerek még pici, nem?
■ És akkor fejben írtál, vagy tudtál már írni?
▼ Nem, hát nyilván tudtam, nagyon hamar megtanultam írni. Csináltunk otthon kis füzeteket meg kiadványokat. De akkoriban inkább regényeket írtam, körülbelül minden héten egy regényt. Még egy-kettő meg is van, ha azóta nem áztak szét a pincében. Szerintem remek regények voltak, csak baromfikról szóltak, csirkék, kacsák.
■ Vidéken éltetek akkoriban? Hol voltak ott kacsák?
▼ Nem. Nem, mi a Kodály köröndön laktunk, az viszonylag kacsamentes vidék, de lehet, hogy erről álmodoztam.
■ Tudnál idézni belőlük?
▼ Ezek regények voltak, de a versekből sem tudok idézni. Azt nagyon bánom, hogy egy csomó mindent az ember szülei kidobálnak. A legelső publikációm hét- vagy nyolcéves koromban lehetett. A házi feladatokat rímekben írtam, akkor már kiköltöztünk Halásztelekre, a magyartanárnőm publikálta őket a helyi lapban, olyan címet adott neki, hogy Csacskaságok. Ez egy kicsit megalázó, de akkoriban nagy dolog volt, hogy az én kis rímeim ott vannak. Később is, ahogy telt-múlt az idő, akkor is főleg regényeket írtam. Az Elfújta a szél folytatását, Nem fújta el a szél címen. Akkor ilyen iszonyú szerelmi történeteket, az egyiket valamelyik évben megtaláltam. A címe: Mondd, hogy szeretsz, és utána csókolj meg! Szörnyű megerőszakolásokról is írtam, de ilyenek sosem történtek. Mindenki szerepelt benne, aki élt és mozgott. Mindenki rémisztő volt és zombi.
■ Ezekkel volt valami célod, vagy csak kikívánkoztak belőled?
▼ Inkább az utóbbi. Meg akkoriban, amikor én mondjuk általános iskolába vagy gimnáziumba jártam, két dologgal lehetett valaki népszerű. Ha gitározott a folyosó végén, mint András, akibe mindenki szerelmes volt, vagy bér-szerelmesverseket írt szülinapokra, mint én. És akkor ez így bejött. A bér-verseim mellett felolvasásokat tartottam az aktuális, borzalmas regényeimből is. Megvolt a sikerélmény, megvolt a népszerűség. Mindig kérték tőlem a folytatásokat. Javasolták, hogy küldjem be valahova, mert ez biztosan másokat is érdekel. Beküldtem a Kiskegyedbe, egy folytatásos sorozatnak az volt a címe, hogy Barikám. Hát én megírtam egy évre előre, de nem hozták le. Egyet sem. Pedig abban volt minden, amputált végtagok, teljes szörnyűségek.
■ A gimnáziumban volt kinek mutasd az írásaidat?
▼ Volt. Nekem meglehetősen jó magyartanárom volt, neki megmutogattam. Jó magyartanár volt, de azért ízlése nem sok volt. Neki a szerepe abban merült ki, hogy nagyon biztatta azokat, akik írtak, és állandóan olvastatott velük, kortárs irodalmat. Neki nagyon sokat köszönhetek. Mindig kérdezte, hogy miért írok szörnyű özvegyekről meg temetőkről, mert nem hiszi, hogy egy tizenhat éves lánynak ez a legnagyobb problémája. Én meg azt nem értettem, mi másról lehetne írni, mint a nagy szerelmekről és az élet értelméről, és akkor ő azt mondta, hogy olvassak el egy Petrit és akkor majd meglátom, miről lehet még írni. Én nem szívesen mutattam meg senkinek úgy igazán a dolgaimat, a rajongó barátnőimen kívül. Mert, ez azóta is így van, eléggé kudarckerülő embertípus vagyok. Nem szeretem, ha azt mondják, ez így nem jó. Dühös leszek és hisztérikus.
■ Előre kikerülöd az ilyen alkalmakat, amikor kudarc érhet?
▼ Igen. Ezért is nem szeretek pályázni, nem veszek részt versenyeken, mert ha nem én nyerek, az nekem olyan szintű igazságtalanságnak tűnik, hogy én azt nem tudom feldolgozni. Ha nem indulok, akkor belül tudhatom, hogy úgyis én lettem volna a legjobb.
■ Azért néhányszor csak pályáztál, mert Móricz Zsigmond-ösztöndíjad volt, volt egy német ösztöndíjad is, amit Berlinben töltöttél.
▼ Jó, de ezekről tudtam, hogy meg fogom kapni. Hát ki kapná rajtam kívül? Ami egy kicsit is kétesélyes vagy bizonytalan… azt nagyon ritkán. Ha nagyon nyomják, hogy pályázzam meg, de én magamtól nem.
■ Verseidben mindig, vagy legtöbbször úgy tűnik, hogy megszólítasz valakit, és többnyire az ember azt sejti, hogy ez egy férfi. Van egy férfiideálod, van a Férfi az életedben, akit megszólítasz a verseidben?
▼ Hát nem tudom, végül is minden férfi egyforma. Általános megszólítás van. Mindig megszólnak, főleg a második könyvem, a Café X megjelenése óta, hogy Úristen, hány férfi lehetett az életemben, mert forognak benne a Máték és Kristófok, ezernyi név.
■ Majdnem olyan vagy, mint egy Kukorelly – gondolhatják, de mi tudjuk, hogy nem.
▼ Igen. Ez csak egy fikció, kitaláció. A barátom, aki már ezer éve eltűri a hülyeségeimet, ő is mondta, hogy Orsi, tök ciki, hogy mindig más férfiakhoz írsz. Nem lehetne mindenhova az én nevemet? Mondtam neki, hogy miért nincs olyan szép neved, hogy Kristóf? A szépen hangzó dolgokat nagyon szeretem versbe írni. Ezzel lehet védekezni is, mert ha mégis van alapja, bebújhatok a fikció meg a szépenhangzás mögé. Nagyon kell vigyáznom, hogy csak szépnevű férfiakkal udvaroltassak magamnak.
■ Ez is szubjektív, nem? Hogy egy férfinév szép-e.
▼ Annyira nem. Ismersz olyan nőt, aki a Béla nevet szépnek találja?
■ Remélem, nem bántunk meg senkit.
▼ Bár a Bélák néha szexik, a Károlyok meg aranyosak. Ezt tapasztaltam.
■ Az első verseskönyved, a Lotte Lenya titkos éneke 1999-ben jelent meg, akkor kezdődött a mi ismeretségünk. Áruld itt el, miért Lotte Lenya!
▼ A címe azért lett ez, mert mindenképpen egy dívát akartam. Aki ránéz a címlapon erre a hölgyre: nem díva. De mégis van benne valami dekadensen vonzó. Nekem nagyon tetszik. Én magamat is akkoriban ilyesminek láttam. Bár inkább Karády Katalinnak. De Karádyt címnek adni elég olcsó dolog lett volna. Akkoriban szerettem bele úgy igazán Brechtbe meg Kurt Weillbe és Lotte a Kurt Weill csaja volt. Mondjuk azóta már mindent megvettem, fotóalbumokat meg mindenféle képeket. Most olvastam egyébként a levelezésüket, két teljesen beteg ember volt, de az az érdekesen beteg. Nem én találtam ki ezt a címet, hanem az akkori nagyon kedves barátom, Harcos Bálint.
■ Róla is akartalak kérdezni.
▼ Ja, hát mi már nem vagyunk köszönő viszonyban.
■ Azt akartam ezzel mondani, hogy annak idején, amikor ez a könyv készült, akkor te ragaszkodtál ahhoz, hogy Harcos Bálint legyen az, aki a végső állapotát ennek a könyvnek megadja. És ez egy olyan kritika nélküli ragaszkodás volt, hogy ha én akkor azt mondom, hogy nem, te azt mondtad volna, hogy ne legyen könyv.
▼ Igen, nyilvánvaló, hogy én szerelmes voltam Harcos Bálintba, ezen nincs mit titkoljunk. Én nagyon ragaszkodó típus vagyok, elfogadtam mindent, amit ő mondott. Mondott még egy-két verset, amit kihagyhatónak vélt, ahhoz viszont én ragaszkodtam, utólag látom, hogy hiba volt. Ott hallgatnom kellett volna rá. Ez a fiú egyébként régen nagyon jó ízlésű és kedves ember volt. Szép, magas, nagy hajjal. Azóta szerencsére meghízott, megkopaszodott és szörnyű dolgokat ír szerintem. Elcsábította a húgomat is, és ezt nagyon nehezen nyeltük le. Iszonyú bosszút forraltunk ellene, ez sikerült is, és azóta nem köszön.
■ Mije nincs neki azóta?
▼ Megérdemelt mindent, amit kapott. De az tény, hogy nagyon jó ízlésű és nagyon szigorú ember volt.
■ Egy költőről van szó, és kritikusról.
▼ Csábítgatja a nőket, semmi máshoz nem ért. Bár olyan verseket írna!
■ Most olvastam éppen, azt hiszem, szintén egy hölgyről, ugyanígy, mint te, azt mondja, hogy nagyon boldog, hogy mindenben rá hallgatott a könyve öszszeállításában.
▼ Hogy hívják ezt a hölgyet?
■ Már nem emlékszem. Nehogy még egy bosszú legyen.
▼ Majd tíz év múlva beszélgessünk el azzal a hölggyel, és akkor meglátjuk.
■ Miért a verseskönyveid mennek jobban?
▼ Mert valószínűleg jobbak. Ez lehet a magyarázat. Nem tudom, kedvelik a verseimet. Ezt sosem a szerzőtől kell megkérdezni.
■ Időnként egy-egy idősebb úr berohan a kiadóba és követeli a Lotte Lenya könyvet. Széles a rajongóid skálája.
▼ Az idős urak kedvelnek.
■ No, fölolvasol?
▼ Igen, de ezekből én nem tudok választani.
■ Jó, akkor beszélgessünk, közben gondolkozz, hogy mit olvasol föl belőle.
▼ Jó. Felolvasok kettőt. Az egyik egy szonett, csak mondom, teljesen el vagyok idegenedve ezektől a soroktól.
Sötét színek
Szembenézek a szomorú ténnyel:
uram, ön visszautasított. Hiába
hát a szűk szoknya, kacér dekoltázs –
képzete hegy-völgyemet nem járja már.
Minek sorolnám, mit veszít…
érzéki csemegézéseket, mikben nem lehet
része többé, intellektuális társat,
konyhatündért, bajban a jó anyát?!
Gyermekeim apja, öregségem támasza
most már biztos, hogy egy másik férfi lesz.
Számunkra nincsen boldog, biztos jövő.
Nézzen csak szembe a szomorú ténnyel:
kiüresedett, sivár napok várják,
melegség nélküli, koszlott legénylakás…
Egy fecske
Dezső sajnos egyre aljasabb.
Nyíltan méregeti a nőket az utcán,
nagyokat cuppog egy-egy szűk póló láttán,
fennhangon dicsér kivillanó bokákat.
Engem szánakozva szemlél.
Koplalj csak, kis töltöttgalambom! Ne hozz szégyent rám!
És szeme máris megakad egy idétlen fruskán,
csakhogy belássam, férfi jobbat nem kívánhat.
Bosszúból én is egyre aljasabb leszek,
széles körben terjesztem a tavalyi fényképeket,
feltárul a gyér izomzat, vastag úszógumi,
édes, hát kellett neked fecskében feszíteni?
Csak álom lesz a sok félpucér cukorfalat,
Dezső! Jobb, ha nem csinálsz nyarat.
■ Tíz éve vagy a pályán, akkor jelent meg, szinte napra pontosan, a Lotte Lenya, hiszen egy könyvhétre jött ki, az júniusban van, ugye. De mindössze három könyved van. Ha nem te lennél az, aki vagy, akkor biztos, hogy legalább öt-hat könyvnél tartanál, és mindenféle díjaknál, kitüntetéseknél, elismeréseknél. Neked is van díjad, kitüntetésed, kiírtam, a Móricz Zsigmond-ösztöndíj mellett a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje, irodalmi munkásságodért kaptad. Én így is keveslem. Oda akarok eljutni, hogy te fogalmazd meg, mi is vagy te, és aztán megyünk majd befelé egy kicsit ebbe a másik világba. A te személyiséged különös módon összetett, nincs is ilyen jelenség szerintem a magyar irodalomban. Talán volt. De nem az írókra, költőkre jellemző a megjelenésed – most nem arra gondolok, ahogy most megjelentél, hanem úgy általában a műsoraid, a televízióban a különböző műsorvezetések, ahol mindig valami extravagáns jelenség vagy, és nem vagyok abban biztos – biztosan te is szoktál erre gondolni –, hogy ez az éned nem árt-e sokat a te költői éned megítélésében. No, ezt hosszan mondtam, de látom az arcodon, hogy érted, mit akarok.
▼ Abszolút értem, szerintem ez egy magyar betegség, hogy ennyire külön kell választani a dolgokat, és hogy nem létezhet valami komplexen. Mert ha mondjuk megnézünk egy amerikai írót, az is szénné mozgatja magát, televízióban, rádióban mondja a baromságokat. Legfeljebb nem néz ki olyan jól, mint én.
■ Ahol lehetőséget kap. Mondaná más is, ha kapna lehetőséget, de nem kap.
▼ Mindenki maga csinálja meg a dolgait, én a kezdetektől tudtam, hogy mit akarok. Emberekhez akartam eljutni. Akárhogy. Azt szerettem volna, ha megismernek engem.
■ Az mit jelent, hogy akárhogy? Bármi áron?
▼ Nem bármi áron. Azt akartam, hogy ismerjenek meg egy képet, ami én vagyok. Az váltson ki irritációt, hogy ez a lány mit csinál. Gyakrabban váltottam ki irritációt, mint reméltem. Ez az évszázad még nem érett meg rám, de igazából nem szoktam ezen töprengeni. Néha, egy-egy elhibázott bevállalás után elgondolkodom, hogy ezt nem biztos, hogy kellett volna.
■ Mire gondolsz?
▼ Egy trágya műsorban szerepelni, például a Tv2-nek a 10! című remek produkciója, ahol kommentálni kellett dolgokat. Az lehet, hogy nem volt olyan jó ötlet. Csak közben meg tök jólesett.
■ Látta valaki a Tv2-nek ezt a 10! című műsorát? És milyen volt ott Orsolya? Őszintén a szemébe lehet mondani.
▼ Bájos, bájos! Én csak a dicséreteket szeretem.
■ Én nem nézek tévét több mint másfél éve, egyáltalán, nem tudom, hogy az elmúlt másfél évben mit követtél el, de egyszer láttam, lehet, nem is műsor volt, hanem egy fotó, hogy fekszel egy kádban, egy iszonyatos nagy paróka volt rajtad.
▼ Azt zellerből csináltuk a fejemre. Az egy fotósorozat volt, van egy nő, Marjai Judit, és ő szokott engem fotózgatni, már több kiállításának voltam a modellje. Ezt a kádas sorozatot, ami egyébként sokkal több képből áll, egész pontosan kilencből, egy novellámhoz kezdte el csinálni. Ez a novella benne van a regényben, az egyik fejezetet ez alkotja. Egy nőről szól, aki a fél életét azzal tölti, vagyis hát majdnem az egész életét, hogy fürdik, állandóan szép akar lenni és várja vissza a régi szerelmét. Abban látja az élete értelmét, hogy a férfinak tetszedjen, és ehhez készült ez a sorozat. Hogy egy nő mit meg nem tesz azért, hogy bevonzza a másik embert. Az szerintem tényleg nevetséges, hogy iszonyú pakolásokat teszünk magunkra, hülye ruhákat viselünk, a dekoltázsba kinyomjuk a mellünket, és ezt csak azért, hogy megkapjuk az elismerő pillantásokat. Tehát ez egy csapda, én magam is ebben a csapdában vagyok, mert szomjazom az elismerésre, és minden nő, aki már csak egy kis rúzst feltett valaha a szájára, az ezért teszi. És voltaképpen ezt akartuk ezzel a fotósorozattal kikarikírozni. Van például egy olyan kép is benne, hogy fekszik a nő, és hat darab…
■ A nő, nem te? Nem véletlenül kérdezem így.
▼ Ja, igen, aki egyébként én vagyok. Én ennek csak a modellje voltam. Fekszik a nő, és hat darab hajszárító, hajcsavarókkal, teljes sminkben, úgy lesz öngyilkos, hogy még az utolsó percben is gyönyörű. A húslevesnek meg az volt az ideológiája, hogy egy nő, miközben szépítkezik, megcsinálja magát, vacsorával várja a férjét, így önmagát is belefőzi a levesbe. Ezért volt az, hogy nem volt rajtam ruha, csak a csontok meg a zeller, mert a férfiak így kiskanállal felzabálnak minket. De ebből általában az üzenetet nem fogták, csak azt, hogy ott fekszem meztelenül a kádban.
■ Erre elmondok én is egy történetet, elnézést kérek. Nagyon személyes lesz. A feleségem ötvenedik születésnapját úgy ünnepeltük meg, rengeteg embert meghívtam, ő erről nem tudott, voltak vagy 30-40-en, és a vidéki házunk udvarára kitettem egy nagy asztalt, egy fehér lepedővel letakartam és megrajzoltam a magam rajztudásával egy nőt, mindene volt, és aztán ezt kiraktam zöldségekkel meg gyümölcsökkel, és amikor elkészült, minden testrészére találtam vagy egy narancsot, vagy egy eperszemet, uborkát, cukkinit, el lehet képzelni, mi minden volt. Mikor elkészült, akkor meghívtam a társaságot, hogy együk meg és megettük.
▼ Hát ezek vagytok ti.
■ Csak mondom, hogy nem csak egy nő képes belefőzni magát a férjének készült levesbe, hanem egy férfi is képes arra, hogy olyan tárgyakból rakja össze a nőt, amelyek elfogyaszthatók. Na jó, térjünk vissza hozzád. Hogyan készülsz ezekre a fellépésekre? Mondjuk, a Tv2 vagy az RTL embere felhív telefonon: Orsolya, szeretnénk ebben és ebben a műsorban látni téged. Mit akarsz te tudni ezekről a műsorokról ahhoz, hogy azt mondd, igen, elvállalod? Vagy mindent elfogadsz?
▼ Dehogyis. Azt akarom tudni, hogy kikkel vagyok, és ha azok számomra még nem olyan ciki emberek, akkor az jöhet. Elsősorban a gázsit akarom tudni, és hogy engedik-e, hogy saját stylingomat vigyem.
■ Mi az a styling? Én nagyon ókori ember vagyok.
▼ Hogy engedik-e, hogy úgy öltözzek fel, ahogy akarok. Másfél évig volt egy lány, aki öltöztetett, most divattervező. Szóval hogy engedik-e, hogy a saját magam egyéniségét odavigyem, és nem mondják azt, hogy nekem azokat az egyenruhákat kell viselnem, mert mondjuk a Marks and Spencer szponzorálja a műsort. Ezekbe nem szoktam belemenni.
■ Tehát ha nem viheted a ruhádat, a parókádat, ami a tiéd, akkor nem fogadod el, akármennyi pénzt ígérnek?
▼ Hát, ha nagyon sokat, akkor elfogadnám, de annyit nem tudnak. Annyit még nem ígértek ezért cserébe, hogy azt mondjam, na jó, akkor leszek egy szürke hivatalnok a kedvetekért. Meg általában, ha mókásnak tűnik alapvetően a műsor, akkor elvállalom. Most például lesz a Legyen ön is milliomos, azt például azért vállaltam el, mert gyerekkorom óta az volt a vágyam, hogy egyszer egy vetélkedőben játszszak, és tudom, hogy nem fogok nyerni, kiesek már a harmadik fordulónál, de tényleg egy vágyam teljesül.
■ Ugye mondtad, hogy eleve kudarcot ígérő dolgokba nem kezdesz.
▼ Jó, de nyilván ha úgymond ismert embereket hívnak meg játszani, akkor annyira lebutítják a kérdéseket, hogy arra még mondjuk egy veréb is tudjon válaszolni. Nem félek, hogy legalább valameddig nem jutok el, meg hát nagyon klassz ruhát viszek.
■ Mennyi ruhád van? Útközben azt mondtad, hogy egyszer tizenhét zsák ruhát osztogattál szét vagy dobtál ki.
▼ Igen, ez mostanában volt. Én folyamatosan ajándékozom, járok ezzel pszichiáterhez is, tehát vásárlásfüggő vagyok. Mindig rákattanok egy-egy dologra, és akkor abból minden mennyiségben, minden színben, minden formában. Van öt darab nagy gardróbom.
■ Egy háromszobás lakásban laksz egyedül, ezt mondjuk el.
▼ Igen, tehát vannak a ruhaállványok, vannak a fiókos szekrények az apróbb dolgoknak, fehérneműknek, parókáknak.
■ Hány parókád van?
▼ Most szelektáltam, így van harminchárom. Táskákra is külön szekrényem van.
■ Mennyit agyalsz, hogy mibe öltözz fel?
▼ Nem kell sokat agyalni, mert ilyen mennyiségnél kiadja magát. Színek szerint, formák szerint, meg anyagok szerint vannak ezek szelektálva ezekbe a hatalmas gardróbokba, plusz a téli cuccok be vannak zsákolva, és el vannak téve. Magától jön, mindent mindennel lehet variálni. Ez iszonyú nagy öröm nekem, hatalmas örömforrás, és amikor meg ránézek a bankszámlámra és látom, hogy megint mennyit szórtam el csak ezekre a baromságokra, akkor meg iszonyú bűntudatforrás, és ilyenkor jön az, hogy ajándékozgatok és szórom ki, hogy ne is lássam.
■ A tizenhét zsák ruhának mi lett a sorsa?
▼ A barátnőim lenyúlták, meg a barátom kislánya. Én úgy barátkozom, hogy nagyon vékony lányokkal nem, mert azok irritálnak, a kövéreknek meg komplexusaik vannak, tehát az összes barátnőm ilyen velem egy méretű, s akkor így mennek a csereberék. Van egy nagyon jó mozgalom, hogy hirdetnek ruhacseréket, és akkor az ember odaviheti a cuccait.
■ Hozol is el, nem csak viszel?
▼ Múltkor nagyon vicces volt. Vittem három utazótáskával, és a barátom így az ajtóban: „De egyet ne merj hazahozni!” De hoztam.
■ Mondtad, hogy szeretsz vásárolni. És hol szeretsz? Butikokban, plázában?
▼ Mindegy. Nagyon sokat utazgatok és szeretek külföldön vásárolni. Cipőt például Olaszországban, akkor idióta kiegészítőket, parókákat és különlegesebb ruhákat Németországban. Mindennek megvan a helye. Az én iszonyú betegségem, ha meglátom valahol a százalék jelet…, mint akit megdelejeztek. Tényleg elhiszem, hogy azért, mert ott van az 50%, akkor én spórolok, ha veszek még egy kabátot, és már nem tudok velük mit kezdeni. Nagyon szeretem a turkálókat és a bolhapiacot. Megvannak a nénijeim, és már tudják, ó Orsika, nem magának kell tollas fejdísz meg iszonyú nagy kendők? És már hozzák is nekem, tudják, hogy én mindent megveszek.
■ Emlékszem arra az időszakodra, nagyjából ez a Lotte Lenya megjelenése és az azt követő évek, amikor – kimondom, talán nem haragszol meg – nagyon csórón éltél, mint mindenki más ebben a szakmában. Ezt tudni rólad, meg erről te is beszéltél, hogy ez ma már nincsen így. Tehát ez minek köszönhető? Ennek a te másik énednek, ennek a médiasztárnak, vagy az irodalmi sikereidnek, hiszen azt is lehet tudni, hogy a versesköteted harmadik kiadásban jelent meg és a regényedről is nagy viták folytak. Minek köszönheted ezt az anyagi biztonságot, amitől ugyanakkor rettegsz is? Mert hiszen költekezővé váltál.
▼ Lehet, hogy épp ettől váltam költekezővé, hogy régebben nem tudtam megvenni, amit akartam, és egyszer csak így megrészegített. És nem tudom megunni, valószínűleg soha, de a pszichiáterem szerint le fogok szokni erről.
■ Hogy kezdődött ez a te médiaszereplésed?
▼ Nem emlékszem.
■ Elmentél Berlinbe, akkor még nem volt semmi, hazajöttél, és egyszer csak elkezdett az ember téged látni mindenféle műsorokban.
▼ Igen, ehhez nagyban hozzájárult, hogy az Ulpius-házhoz kerültem, és ők olyan PR-t kezdtek el nyomni, hogy ahogy hazajöttem, megjelent a Café X és odacsődítettek tévében dolgozó potenciális embereket, hogy nézzenek meg, és ha tudnak velem valamit kezdeni, akkor rakjanak képernyőre. A könyvbemutató után már három nappal forgattam, a Rakott című kulturális magazint, egy évig nyomtam, mint műsorvezető, és amikor annak vége lett, sőt, már közben kitaláltam, hogy kell kinéznem, ott már mentek a parókák, az idióta jelmezek. Én ott kaptam hideget-meleget, de inkább hideget, hogy én kimaszkolva, jelmezekben beszélek butaságokat, de hát nekem ez volt a legnagyobb öröm, hogy ott a kis stábbal kitaláljunk dolgokat. Volt olyan, hogy három méter magasban, ipari alpinista cuccal felerősítettek egy szál abroncsban és úgy konferáltam be a híreket, mintha repülnék, és a végén egy nagy zuhanás. Akkor volt olyan, hogy végigsírtam az egész műsorvezetést ilyen műkönnyel, épp akkor halt meg a Hunter S. Thompson, és akkor őt sirattam. Ilyeneket találtunk ki, tehát tényleg mintha nem lennék normális. Volt egy olyan műsor, amikor egy forgószékben pörögtünk végig, és aki ezt nézte, az teljesen elszédült.
■ Szerintem gondolták is, hogy nem vagy normális. Ez téged nem zavart?
▼ Nem. Mindenki azt gondol, amit akar, addig a pontig, amíg én jól érzem magam ebben. Utána már adódott a dolog, mert láttak egy ilyen figurát, akit csomó helyre be lehet illeszteni, és akkor ez így elindult. Én már akkor dolgoztam a Ludwig Múzeumban is négy éve, ott is végre normálisabb, nagyobb szabású programokat bíztak rám, meghívhattam zenekarokat, festőket.
■ Önálló munkaköröd volt? Emlékszem erre, hogy Baksa-Soós Vera volt az egyik kollégád, neki is több mindent köszönhetsz, a barátságon kívül. Mi volt ez a munka, mi volt a dolgod ott?
▼ Én a Ludwig Múzeumba úgy kerültem, hogy ez a Baksa-Soós Vera barátnőnk, aki most Berlinben igazgatja a Moholy-Nagy Galériát, nagyon klassz csaj.
■ Bódy Gábornak volt ő a felesége, van egy nagyszerű közös fiuk, Caspar, ő is nagyon tehetséges. Tehát Baksa-Soós Vera.
▼ Igen, volt neki Németországban punk zenekara, közben egyetemi tanár volt, tehát egy iszonyú klassz csaj, és hát egy vasam nem volt akkoriban, sírtam Verának, hogy de szörnyű az élet, s hogy én igazából dolgozni nem szeretnék, de jövedelmet viszont igen. Mondta, hogy ő a Ludwig Múzeumban dolgozik, ott nagyon klassz és liberális az igazgatónő, menjünk be oda és adjuk elő, hogy én vagyok a legnagyobb költő, csak még nem ismer senki, és szükségem van egy biztos munkahelyre. És akkor a Néray Kati – aki azóta sajnos meghalt – nagyon aranyos volt, így ült, s azt mondta: „Hát végül is, egy ilyen intézménynek kéne legyen könyvtárosa, könyvtárunk nincs, de akkor nevezzük ki Orsikát könyvtárosnak.” Persze, mivel közintézmény, kikerült, hogy könyvtáros: Karafiáth Orsolya, és elkezdtek telefonálgatni a könyvtárba, hogy akkor valami könyv? Itt nincs ilyen könyv! – ennyit kellett mondanom. Hetente egy ilyen telefon volt. Hát igen, azok aranyidők voltak. Két évig nekem ez volt a feladatom. Ott egy nagyon jó társaság alakult ki, és akkor már ott elkezdtem szerzőként ismertebb lenni. Ez 2002 környékén volt. Néray Kata mondta, hogy Orsikám, te mozogsz ezekben a művész körökben, ismersz írókat, nem akarsz beszélgetni velük? Nekem ez nagyon kapóra jött, mert én mindig szerettem volna pódiumon beszélgetni. Nagyon szeretem ezt a műfajt, ahogy itt ülünk. Eleinte mindig olyan művészeket hívtunk meg, akik az adott kiállításhoz valahogy kapcsolódnak, de ez egy ponton túl már unalmas lett. Oké, beszélgetés, és akkor utána mi van? Akkor találtuk ki, hogy hívjunk kapcsolódó zenekart. Csináltunk nagyobb programokat, azokat nagyon szerettem, csak aztán mindenki vérszemet kapott, én voltam az egyetlen, aki ilyen programokat szervezett, és az összes ilyet a nyakamba tették. Tehát a filmklubot, annak mindig voltak mellékszervezői, de akkor a felelőse én lettem, és akkor átköltöztünk a Művészetek Palotájába, ami szerintem egy meglehetősen rossz közeg volt, mert a régi Ludwig Múzeum fent volt a várban, és hát annál csodálatosabb nem volt, mint ott ülni a teraszon. Az estekre szívesen felsétáltak az emberek, tehát egy más légkör volt. Az új Ludwigban nem lehetett dohányozni, nem lehetett borozni, pedig az ilyen estekhez ez nagyon hozzátartozott, mindenki szívesen ott maradt a büfében, lehetett beszélgetni egymással. Egyre inkább laposodott el a dolog, nekem nagyon kínos lett. Harcolok a termekért, a pénzekért, tehát ilyen adminisztrátori helyzetbe kerültem, akinek ráadásul állandóan ott kellett lennie, és én ezt nem bírtam. Végül mindenkivel konfliktusba keveredtem, és aztán megváltunk egymástól.
■ Orsi, az írótársaid, szándékosan nem használom azt a szót, hogy a barátaid, mit szólnak a te médiaszereplésedhez? Hogy fogadják? Ha mondjuk elmész a JAK-táborba, ahol most voltál Szigligeten, ott nagyjából ti vagytok a középgeneráció, hogy fogadnak téged? Irigykedve, utálva, értékelve a te hősies helytállásodat a médiában?
▼ Nagyon vegyes ez is, három éve sokkal roszszabb volt. Annyi beszólást meg utálatot, gyűlöletet ember nem kapott, mint akkor én.
■ És hogy viselted?
▼ Megszakítottam minden kapcsolatot az embertársaimmal, legalábbis az írótársaimmal. Egyszerűen nem érdekeltek.
■ Mik voltak ezek a beszólások? Ilyenkor nem borultál ki, nem bőgted el magad? Nem pofoztál fel valakit?
▼ Hát, hogy médiakurva vagyok, eladtam magam, sötét gyökér vagyok. Mondjuk ez tetszett. Voltak ügyeim. Rendőrségi is, pont egy ilyenből. Megküldtem a pincért sörös korsóval, és följelentett. Ez pont tavalyelőtt volt a JAK-táborban. Nagyon rendes volt a bírónő, az nagyon vicces tárgyalás volt. Tavaly télen le kellett járkálni Tapolcára, és ez a szörnyű ember azt próbálta bizonyítani, hogy én tönkre akartam tenni.
■ Biztos szerelmes volt beléd.
▼ Parókás kurvának nevezett. Ez nem a szerelem hangja, és az ember a szerelmét nem jelenti föl. Lezajlott egy többórás hercehurca, én már azt akartam, hogy menjünk a fenébe, szabjanak ki rám valami büntetést, s kész, de akkor már ilyen emberölési kísérletről volt szó. A bírónő végül lezárta az ügyet és azt mondta, hogy ha két évig rakoncátlankodok, akkor súlyosabb elbírálás alá esek. Azt mondta a végén: „Kedves Orsolya, sajnálom, hogy így kellett megismerkednünk.” Ez kedves, nem? De közben végig alázott, ilyeneket mondott, hogy igaz-e, hogy a társa a nemi szervét mutogatta? Hát mondom, én nem láttam. Megrovást kaptam, ami most járt le egyébként egy hete.
■ Figyelj csak, Orsolya, ha nem akarsz, ne válaszolj, aztán visszatérünk a témához. Volt egy időszak, amikor az a hír vagy pletyka járta, hogy néhány írót te és egy társad, megvezettetek. Az egy nagy őrültség volt. Akarsz erről beszélni? A háromból az egyik író feljelentett.
▼ Az az ügy is a rendőrségen kötött ki. Igen, az a baj, hogy nagyon sokat fenyegettünk.
■ Megfenyegettetek írókat? Hogy zajlott egy ilyen?
▼ Nemcsak írókat, zenészeket is, rendezőket. Felhívtuk az aktuális írót: „Jó napot kívánunk, mi fiatal magyar rendezők vagyunk, nyertünk pénzt – ezeket a szövegeket betanultuk. – A filmünk egy harci marháról szól. Egy harcimarha-tenyésztő és a lánya közötti konfliktus. Most történik az, hogy a forgatás bajba került, mert a harci marhánk lebetegedett, ezért magát szeretnénk, ha helyettesítené ezt a szereplőt.” És volt, aki vállalta! Annak csináltuk meg a storyboardot, mert szerette volna látni a forgatókönyvet.
■ Ezek neves írók voltak, idősebbek is, fiatalabbak. Volt olyan, akinek bemásztatok az ablakán.
▼ Igen, ezt a játékot másfél évig űztük, és nagyon vicces volt, mert volt egy álnevünk is, én voltam Kardos Klára, és ő mindeközben, hogy filmes, elmebeteg, hát amatőr költő is volt. Például a Népszabadság akkori versrovatának vezetőjét, Varga Lajos Mártont bombázta a szerelmes leveleivel, de csak nők voltak benne, akik rámásznak, képregény és vers. Amikor lelepleződtünk, és elindult ez a hülye tárgyalás, meg teljesen kínos szituációk halmaza, akkor a végén bocsánatot kellett kérjünk minden embertől, tehát ott ült mellettünk a százados, fel kellett hívni mindenkit telefonon és vezekelni. Felhívtam Varga Lajos Mártont, aki akkoriban engem egy nagyon bájos teremtésnek ismert. Nagyon szeretett, én meg mindig eljátszottam neki a szendét, hogy rá ne jöjjön, a téboly az már mozog. Felhívtam s mondtam neki: „Ön kap verseket, bizonyos Kardos Klárától.” Ő mondta, hogy persze, de hát ez egy nagyon jó vicc, tudja is, hogy ki csinálja, Zalán Tibor. „Ahányszor találkozunk, mindig mondom is neki: nagy mellek, hmm?”
■ Akkor a Zalántól is bocsánatot kellett kérni, nem?
▼ Aztán volt, aki nagyon jófejen reagált, szegény Réz Pált hétről hétre éjszakákon át zaklattuk.
■ Ő úgyis reggel fekszik le, lehet éjszakánként hívni.
▼ Végül már bedühödött. Mindig az volt, hogy felhívtuk hajnali háromkor: „Klári vagyok”, ő meg: „Én meg kihúzom a telefont.” Tőle is bocsánatot kellett kérni, de nagyon rendes volt, csak annyit kérdezett, akkor most kinek válaszoljon, Klárának vagy Karafiáth Orsinak?
■ Én a történetet tőle hallottam először, de nem volt megsértődve.
▼ Igen, ő jól szórakozott. Aztán volt, aki beleszeretett ebbe a titokzatos hölgybe, közben ezt a leszbikus imidzst is erősítettük, komplett veszekedések zajlottak a telefonba. Bibircsókos Rita engem megvert, bezárt, és segítségkérően hívtam fel a kortárs írót, aki elindult az éjszaka közepén, hogy kimentse Klárit a leszbikus vita karmai közül. Nagyon jó történetek voltak, és szereztünk bajtársakat is, beöltöztettük az egyik nagyon ronda barátnőnket, Rékát, hogy megjelenjen a valóságban, és elvittük egy szerkesztőségi ülésre, de már előtte küldtünk borzalmas verseket. Mindenki tök elfoglalt volt, és akkor leül a lány: „Te vagy a szerkesztő?” Betanítottuk, hogy legyen nagyon tahó. „Nem válaszoltál a verseimre, paraszt.” Ezt egy órán keresztül tudta csinálni. Szóval ilyen kis mókáink voltak.
■ Ennek viszont az volt az ára, hogy az író barátaid egy jelentős részét elveszítetted, vagy meg sem születtek ezek a barátságok. Viszont vannak nagyon nagy barátságok, például a Vámos Miklóssal. A te családod, te meg a barátod, és ők.
▼ Nem írókkal barátkozom. Mondjuk a barátnőim szintén költők, drámaírók, de inkább az alkalmazott területekről barátkozom, a színház is egy más világ. A zenészeket kedvelem nagyon, meg az underground közeget. Tehát mindegy, csak ne ez az irodalmi közeg legyen, mert attól menekülök.
■ Szeretnek téged?
▼ Hát miért szeretnének? Nem sokat teszek, hogy szeressenek.
■ Nem az írókra gondolok, hanem abból a körből.
▼ Ja, persze. Hát gondolom, szeretnek, különben miért lennénk együtt, nem? Én nem vagyok együtt olyanokkal, akiket nem bírok. Én szívesebben vagyok egyedül, az időm nagy részét egyedül töltöm. Direkt fel is költöztem a hegyre, hogy ne érezzem mindig azt a késztetést, hogy nekem mindig valahol kell ülnöm.
■ Van egy munkahelyed, ahova viszonylag ritkán kell bemenned, ez az Elle című női magazin. Mit kell ott csinálnod?
▼ Igen, havi egyszer kell bemennem. Ez csodás egyébként. Főmunkatárs vagyok ott, cikkeket kell írnom. Az egyik rovatomat én magam találtam ki, az irodalomról szól voltaképpen, nagyregényekben hogyan jelenik meg – számomra fontos regényekben – a női, emberi szépség. Ezt már jó régen csinálom, és nagyon jólesik, hogy rengeteg olvasói levél jön. Pedig én azt gondoltam, hogy kit érdekelne most az Anna Karenina vagy az Ulickaja? Jönnek rá a reagálások, hogy még akkor miről lehetne, miben van szépség, adják a tippeket.
■ Nem lehet azt gondolni, hogy miattad is követik ezt? Te tényleg népszerű ember vagy, ez egy nagyon szép kiállítású női magazin, gondolom, nem a lelki mélységeikről híres emberek forgatják.
▼ Az Elle elég jó, nem egy legalja, nem egy buta női magazin. Az Elle-nek mindig célkitűzése volt, hogy azért értéket vigyen, és azért meg lehet nézni, hogy az olvasótábora nem azokból áll, akik csak a színes képeket akarják nézegetni. Minden hónapban felkérnek egy költőt, hogy az előző végszavához írjon verset, és ott olyan költők vannak, mint Kiss Judit Ágnes, Imre András, Szabó T. Anna. Tehát figyelnek, hogy meglegyen ez a kulturális valami. Most én szeretném, ha lenne gyerekrovat is, mert kifigyeltem, hogy nyolc éve van magyar Elle, pont azok a fiatal lányok most lesznek anyák. Nekik is kéne valamit adni, különben az összes olvasót elhappolja az Éva Magazin. Én már nem is olvasok konkurens lapokat, mondjuk az Elle-t sem, de azt a szerkesztőségben tudom, hogy mi zajlik. Igyekeznek az interjúkban is figyelni arra, hogy ne Bunkó Bélát kérdezzék meg, hanem az értelmes embereket.
■ Mondtad nekem, hogy az egy jó közeg, szeretnek téged, elfogadtak olyannak, amilyen vagy, és nem kell harcolnod azért, hogy megtarthasd a magad autonómiáját.
▼ Igen, ott nagyon klassz emberek dolgoznak, főként csajok, egy férfi van, a Krúdy Tamás. Őt nem irigylem, szegény hiába ül az asztalfőn, azért látszik, hogy ő csak egy férfi.
■ Valahol olvastam rólad, hogy szakítás-szakértő vagy. Az mit jelent?
▼ Az csak egy kampányfogás volt. Én mindig annak a szakértője vagyok, amivel éppen foglalkozom.
■ Ebből lett egy könyv is.
▼ Igen, az indexesek elindították ezt a szakitshabirsz.blog.hu-t. Ott bárki, akivel szakítottak, vagy aki éppen durván szakított, az megírhatta, kitették, és a közösség meg lehordta azt a felet, aki éppen rohadék volt. Rohadt kurva, szemét strici, és akkor lettek ilyen fogalmak is, például mnk: minden nő kurva, mpg: hát ezt lehet sejteni, és akkor lehetett szavazgatni, hogy ki volt a legrohadékabb, melyik szakítás volt a legfájdalmasabb. Én úgy kerültem ebbe a körbe, azért segítettem nekik a kampányban és a könyvbemutatóval, mert nem tudok leszokni arról, hogy álnéven meg álruhában csináljak dolgokat. Oda is álnéven ontottam a szörnyebbnél szörnyebb történeteket, perverz, undorító sztorikat. Mindenki elhitte, hogy ez a valóságban megtörtént. Nagyon népszerű volt.
■ Mondják rólad, hogy te önmagad egy ötletbörze vagy, ontod magadból, és licitálsz saját magadra.
▼ Igen, mert túl sok időm van.
■ Ezért van csak három könyved.
▼ Az koncepció, hogy kevés könyv van.
■ Azt is mondtad nekem egyszer, amikor meghívtalak téged az internetes kiadóba, hogy tegyük fel a honlapra a könyveidet, te azt nem szeretnéd, mert jobb az, hogy ha hiányzik. Azt hiszem, hasonlóképpen fogalmaztál. Én értem ezt a koncepciót, ezt többen is kitalálták, hogy ami hiányzik, azt jobban keresik, jobban érdeklődnek utána az emberek. Ennyire tudatos vagy?
▼ Teljesen. Nekem megvan kilencvenhárom éves koromig, hogy mennyi könyvem lesz. Addig minimum akarok élni, lehet, akkor már egy kicsit el fogok hülyülni. Nagyon szeretnék sokáig élni. Nagyon élvezem az egészet, csak nagyon sokat alszom, kevés az ébren töltött órák száma, de ha tovább élek, akkor tök mindegy, hogy mennyit alszom, mert vannak évek, hogy egy csomó mindent megcsináljak.
■ Beszéltünk már a pénzről, szeretnék idézni tőled valamit: „Az első, pénzhez kapcsolódó negatív élményem az általános iskola idejére tehető. Álltam a büfé előtti hosszú sorban, afelett izgulva, vajon lecsaphatok-e az utolsó kakaós csigára. Ám mielőtt sorra kerülhettem volna, észrevettem, hogy nincs nálam elég pénz, két forint hiányzik. Mögöttem a legjobb barátnőm, Ildi állt. Hozzá fordultam: »Te Ildi! Nincs véletlenül felesleges két forintod?« Ildi a mutató- és a hüvelykujja közé penderítette, majd a magasba emelte az érméket: »Orsikám, a pénz – itt hatásszünetet tartott – sohasem felesleges!« És valóban nem adott egy fillért sem.”
▼ Azért ez tanulságos, nem? És hát voltunk tizennégy évesek. Rohadék. Mondjuk, azóta Hajni nagyon meggazdagodott – a valóságban így hívták. Homoki Hajnalka. Jó házassággal alapozta meg a vagyonát.
■ Amiről mi eddig beszéltünk, az a te szerepjátszási vágyadról, képességedről szólt. Színész soha nem akartál lenni?
▼ Nem. Én nagyon szerettem szavalni, az iskolai ünnepségeken mindig én voltam az, aki szavalt, szerepelt meg minden. Azt éreztem magamban, hogy bennem ott lapul a színésznő, csak senki nem fedezi föl.
■ Felfedezték, csak nem ezt a hagyományos színésznőt, hanem hívnak téged kulturális adásokba röpködni a stúdió fölött. Szerintem ez egy színészi képesség, nem mindenki képes ilyesmire.
▼ Az történt, hogy pár rendező, a tévés szereplések kapcsán, meghívott a filmjébe, de ez nekem kudarcok sorozata. Az első a Meskó volt a Szent Iván napjában. Iszonyú sokat forgattunk, tök komoly szerepem volt, ki is vagyok írva a stáblistára, elfelejtették leszedni. Pedig mindenhonnan kivágtak. Én is ott ültem a moziban, beharangoztam mindenkinek, hogy ott vagyok, és én leszek a csinos, baseballsapkás kiscsaj, volt nevem is, mondatom. Aztán nekiestem a Meskónak, hogy szétcsesztél két teljes napomat, éjszakai forgatások és minden, és hol vagyok a filmből!? Próbált vigasztalni, hogy a Szabó Győző nagyon rossz volt azokban a jelenetekben, ki kellett vágni az összeset. Utána egy másik filmből is, aminek ráadásul én írtam a forgatókönyvét, felhívott a rendező: „Orsikám, nagyon szeretlek, de amit ott produkáltál…” Vágvölgyi filmben úgy tudta megmenteni a jelenetet, hogy az egészet utószinkronban, és a közeliket kidobta. Nem működöm jól filmben. Ideges leszek attól, hogy meg kell ismételnem ugyanazokat a mondatokat, nem csinálhatok azt, amit akarok.
■ Na épp erre gondoltam, hogy nem adhatod magadat, nem viheted a saját ötleteidet. Nem próbáltad egyébként?
▼ Improvizálni igazából nem tudok jól, csak akkor tudok, hogyha nagyon bele vagyok kényszerítve, ha nagyon mély vízbe vagyok dobva, de hát nem lehet egy embert állandóan mély vízbe dobni. Azt meg senki nem reszkírozza meg, hogy ha éppen szar kedvem van, akkor nem szólalok meg, ha meg jó kedvem van, akkor folyamatosan beszélek. Nálam ez mindig nagy rizikó, hangulat kérdése az egész.
■ Beszéljünk egy olyan dologról, ahol nem biztos, hogy meg kell nevezni, kiről van szó. Nekem nagyon szimpatikus, és azt a képet, amit rólad kialakítunk, biztos, hogy jelentősen árnyalni fogja. Ez a droggal függ össze. Te gyűlölöd a drogot, az alkoholt, és nem tudom pontosan, hogy vezetőségi tag vagy, vagy csak tagja vagy egy nemzetközi drogellenes szervezetnek. Van egy ember az életedben, akit te mentettél meg a drogtól. Ne nevezzük néven, egy ismert író, újságíró. Azt hiszem, ez egy nagy dolog, ha kilencvenhárom éves korodig semmi mást nem csinálsz, csak ezt, már megérte. Mesélj erről, hogy miért van ez benned így?
▼ Én az alkoholt is drognak tartom, egy bizonyos mennyiség után, sok barátomat, sok embert a környezetemből tett tönkre vagy a drog, vagy az alkohol. Haltak meg nagyon fiatalon, hülyültek el, kerültek idegszanatóriumba. Én ezt nem tudom tolerálni, főleg hogyha azt látom, hogy kis- és középiskolásoknak nyomják az anyagot, és lehet azt mondani, hogy csak fű. Egyébként az nem zavar, ha a környezetemben füveznek, bár én azt is elutasítom, láttam én már olyat, hogy a nehezebb drogok előszobája volt. Meg olyat is, hogy az egyik mostani szerkesztő, a lapja csődbe fog menni, mert hónapok óta csak füvezik és esik szét az élete. És pont ez az, amit mondtam, hogy én szeretnék sokáig élni. Hát így az ember nem él olyan sokáig, szétcsúszva él valameddig. Csak az utóbbi egy évben a környezetemben hárman haltak meg alkoholizmus következtében, fiatalon. Ez ellen tehetünk valamit. Egyébként ezt az Európai Drogmegelőzési és Drogelhárítási Központot a nagybátyám és az ő ismeretségi köre hozta létre. Pályázgattak rá, most már van székhely, vannak rendezvények, felvilágosító órákat tartanak. Én szoktam nekik sajtózni, meg segíteni, részt veszek a munkájukban, elmegyünk iskolába, tartunk osztályfőnöki órákat. Lehet beszélgetni, mindent meg lehet kérdezni, tudunk ajánlani orvosokat, segítőket, addiktológusokat. Sok kör van, ahova az ember, ha problémája van, teljesen névtelenül elmehet és segítséget kérhet. Nagyon sok olyan volt, például az egyik barátnőm, most már családanya és nagyon boldog, akit tényleg a semmiből húztak viszsza ezek a szervezetek. Már úgy volt, hogy majdnem megkattant.
■ Konkrétan hogy lehet valakit megmenteni? Neked hogy sikerült? Abban a konkrét esetben hogy volt?
▼ Én nem sok mindent tudok tenni, én azt tudom mondani, hogy tudok ajánlani helyeket, életprogramokat. Abban a konkrét esetben hisztizéssel, ordibálással, elzárással.
■ Agresszíven? Azt is olvastam, hogy pont ez az a módszer, ami nem működik.
▼ Itt működött, speciális eset volt. Én hiszek az agresszióban, minden esetben beválik. Egy ponton túl már nem tudsz mit csinálni, csak üvölteni, és mondjuk egy jó időben odacsapott csésze sokat tud segíteni.
■ Olvasd fel ezt, légy szíves.
▼ Jaj, ezt nem olvasom fel, ez is azt mutatja, mintha anyagias lennék.
■ Dehogyis! Nem vagy te anyagias. Annyira jó ez a történet.
▼ Ez a szöveg úgy készült, hogy a Beszélőben felkértek írókat, fejtsék ki a véleményüket arról, mit jelent nekik a pénz. Na hát én annyira megtáltosodtam, hogy egy öt részből álló dolgot írtam, és ez az utolsó fejezete, ez 2000-ben volt, azt hiszem. „Néhány éve egy fantasztikus, Velencében töltött hét után barátnőmmel elindultunk Róma felé. Busszal mentünk, mert Padovát is meg akartuk nézni közben, és hogy, hogy nem, még a pályaudvaron ellopták az összes pénzünket. Első érzésünk a teljes kétségbeesés volt – mert bár tudjuk, vezetnek az utak, a célig eljutni mégsem egyszerű. A gyaloglás utáni legolcsóbb megoldást választottuk, az autóstopot. Öt kocsival el is értünk Róma határáig, ahol jótevőnk kegyetlenül lerázott minket, mert rosszul lett a szendvicseinktől. Riasztó sötétség, kietlen vidék, távolból gyanús zajok. Ám félelmünk csak addig tartott, míg a sarkon be nem fordult egy zarándokmenet. Lehettek vagy kétszázan, mindegyikük mezítlábasan, rózsafüzérrel a kezében haladt, vezetőjük pedig hatalmas, égő keresztet cipelt. A vezető személye folyamatosan változott, helyét mindig a frissebb zarándok vette át. Próbáltunk feltűnés nélkül elvegyülni közöttük, de ez csak percekig sikerülhetett. Hamar kiszúrtak minket, illetve velünk, a böhöm kereszt cipelését sem úsztuk meg. Megtudtuk, hogy már napok óta tart menetelésük, és céljuk az Ave Maria kápolna. Egyből értettetem hát azt is, hogy miért dünnyögik folyamatosan – később velünk együtt –, hogy aveaveavemariaaaa… Eleinte biztonságot, meleget sugárzott felénk a kompánia, ám reggel felé már kezdtük rosszul érezni magunkat, és csak arra tudtunk gondolni, miképp is szabadulhatnánk meg tőlük. Nem engedtek pihenni, mikor pedig szökni akartunk, finom szavakkal, de erőszakkal visszatereltek. Csak később, a kápolna közelében, a teljes feladás határán sikerült mégis meglépnünk. Szinte már aludtunk a lépések közben, nem érezve éhséget, hőséget, szánk öntudatlan formázta a mantrát, mikor észrevettük: egy műútra tértünk. Feltűnés nélkül stoppoltunk egy kocsit, és végül megpihentünk a Vatikán mellett. Igen ám, de pénzünk még mindig nem volt. Nos, nem részletezem tovább: koldulni kezdtünk. Három nap múlva már a legelőkelőbb éttermekben talált minket a dél, remek szállásunk volt, és kitűnő déli borokkal öblítettük le az estét – természetesen mások jóvoltából. Ám az addig eltelt napok is csodálatosak voltak, csak éppen másként. Hihetetlenül könnyű pénz nélkül élni. Olyasfajta szabadságot ad (egy ideig), mint semmi más. Egy pillanatra bevillant előttünk, így folytatjuk a továbbiakban is. Ám a kéregetésnek is megvan a maga tudománya. Utolsó napokra olyan magabiztossá váltunk, hogy senki nem hitt többé nekünk. De nem tett ez már semmit, részegítően boldogok voltunk akkor is, bár azóta, ha bárki megkérdezi tőlünk, mi tenne boldoggá minket, barátnőmmel ugyanazt válaszoljuk. Minket igazán öt dolog tenne boldoggá: della, lóvé, guba, mani, stex.”
■ Köszönöm szépen. Ez inkább az életrevalóságodról szól. Ez az egész beszélgetés arról szólt, hogy benned rettenetesen erős akarat, ambíció, életképesség van, és az a képesség is, hogy önmagadat mindig olyan helyzetekbe hozd, ahol kihívással találkozol. Szerintem az, amikor téged fölhívnak, hogy lenne egy ilyen akármi, akkor egész biztos, hogy te ebben a kihívást is keresed, vagy érzed, és ennek akarsz megfelelni.
▼ Ez is benne van, persze, de a kíváncsiság is. Engem nagyon érdekelnek az ilyen helyzetek. Például nekem az határozottan rossz volt, hogy én lettem volna ebben a Frei-műsorban, Afrikában. Aláírt szerződésem volt, és nagyon érdekelt, hogy én, aki utálom a rovarokat, nem bírom a kényelmetlenséget, hogyan fogok egy ilyen utat végigcsinálni. Mondjuk, csak az vigasztalt, hogy rengeteg pénzt kaptam fájdalomdíjul, és még hülyét se csináltam magamból. Visszamondták, de nekem már aláírt szerződésem volt, úgyhogy csengetniük kellett. Mindenki azt mondta, hogy így jártam jobban, de én azt mondom, nem biztos, hogy így jártam jobban, mert engem tényleg nagyon érdekelt, hogy ha ott meglátok egy szöcskét, elájulok, vagy mi lesz. Igazán éles helyzetben még soha nem voltam, amikor meg kellett volna mutatni, hogy én bátor vagyok-e vagy képes vagyok nagy cselekedetekre. Ilyenek még nem adódtak, és ezek is úgy érdekelnének, hogy viselkednék bizonyos szituációkban.
■ Orsolya, beszéljünk A Maffia-Klub című regényedről is, hiszen lassan lejár az időnk. Valamilyen blogban ovastam, hogy ez a könyv a Terézanyuhoz hasonlít, esetleg annak a folytatása is lehet, ami sokféle szempontból túlzás, és azt gondolom, hogy semmi köze, de az már, hogy fölmerült, érdekes. Tizenkét monológból áll ez a könyv, minden fejezet előtt ott van egy Agatha Christie-idézet, ezzel is utalsz arra, hogy itt egy nyomozásról, egy ügynek a feltárásáról van szó, akár kriminek is mondhatnánk. Tőled sem idegen, hogy ha így nevezik. Ebben a tizenkét monológban tizenkét nő mondja el viszonyát, esetét a Lajossal, akit Ágota keres. Ez a Lajos egyszer csak eltűnt, ugyanakkor az eltűnése után is folyamatosan jönnek tőle a körlevelek. Ágota azt gyanítja, hogy meghalt, a többiek, meg ezek a levelek, azt bizonygatják, hogy életben van. Nem lőjük le a poént. Tudom, hogy sokáig készült a regény, én annak idején a Jelenkorban olvastam, de annak legalább három-négy éve.
▼ Hét.
■ Hét? Te jó Isten!
▼ 2000-ben kezdtem el írni. Volt részlet az Élet és Irodalomban, három is.
■ Aztán egyszer csak megjelent a könyv. Most őszinte leszek veled, mint mindig: azt hittem, hogy soha nem írod meg.
▼ Én is azt hittem, de szerencsém volt a fickókkal. Itt is volt egy fiú, Huszti Gergő, aki szerkesztette is a könyvet, aki kiveri belőlem a dolgokat. Az új könyvem is miatta készült el. Nekem szükségem van ilyen figurákra, akik mondják, hogy Orsi, írjál, dolgozzál, gyere át hozzám, adok ebédet, ha ez a problémád, de most már kezdjél neki. Nekem kell ez az apáskodó figura, aki megmondja, hogy mit csináljak. És akkor végül befejeztem. A kiadó is azt hitte, soha nem lesz meg, mert amikor először szerződést kötöttünk erre a regényre, a szerződés szerint 2004 októberében kellett volna megjelennie. Féltem is, hogy akkor most mi lesz, mert én ezt aláírtam, kellemetlen lesz, de aztán ki lehetett dumálni.
■ A könyvet szerelmednek, barátodnak és Jánosi Lajosnak ajánlottad. Jánosi Lajos a Kosztolányi Dezső téren lakik? Akkor ő egész biztos, hogy az egyik figurád. Bár megjegyzed, hogy ő nem az a Lajos, akit Ágota keres.
▼ Igen, de voltaképpen róla mintáztam.
■ Jánosi Lajos egy irodalomkritikus, író, a litera.hu-nak az egyik igen jeles, neves szerkesztője.
▼ Igen, ő nagyon meg is sértődött, és rögtön a könyv megjelenése után már másnap, a Literán pocskondiázást írt róla, és mindenhol hirdeti, hogy ő nem lehet Lajos, pedig ő Lajos. Én írtam róla már egy filmforgatókönyvet is, azzal már szívesebben azonosult, írtam róla egy drámát is. Aki nem ismeri Lajost, annak nem lehet lefesteni, olyan színes figura, aki szerintem nincs még egy, se országhatáron belül, se kívül.
■ Szerintem belőled sincs sok.
▼ De Lajos mégiscsak unikum, lobog a haja a szélben, még a Café X-ben is van vers, amibe bele van rejtve a Lajos, hogy a szél rumtól edzett hajába tép, mert mindig rengeteget iszik, részegen kiabál, megfürdik a Kosztolányi téren a feneketlen kútban éjjelente, és nem zavarja, ha fagy már. Szerintem ő szokta ellopkodni a Kosztolányi-szobrot, de ezt tagadja. Nagyon jó fej fickó, az ő figurája adott nekem sok mindent, szoktam jegyzetelgetni, amiket mond, amiket írogat. De hát nyilván neki nem tetszik, ahogy én látom őt, és megsértődött. Ebben a könyvben a Lajos egy nagyon amorf figura, végül is olyan férfi nem létezik, akibe tizenkét ilyen különböző nő szerelmes.
■ A Metta az Metti?
▼ Igen, a húgom. A könyvben vannak fejezetek, konkrétan négy, amit nem én írtam.
■ Ezt akartam kérdezni, mert gyanús volt, ugyanakkor használsz olyan dokumentumokat, vagy legalábbis én azt gondolom, amik valóban léteznek, tehát nem a te fikciód.
▼ Fele fikció, fele valós dokumentum. Ebből hatalmas veszekedések voltak, egy régi pasimnak a hozzám írt szerelmes levelei, egytől egyig bemásolva a könyvbe. Elkezdett fenyegetőzni, meg azt mondta, hogy egy gyík vagyok, azokat nekem írta! Mondtam neki, hogy ha te írsz egy nőnek szerelmes levelet, az már nem a tiéd, az a nőé. Tehát ha kapok egy csokor virágot, ami rám rohad, akkor azt még elvinnéd, a rohadt szárakat? Azokat a leveleket tíz éve írtad, oké, beleadtál apait-anyait, de az már az enyém.
■ Ebben a körben már egyszer elmondtam azt a történetet, hogy F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című regényéhez a felesége naplóját használta fel, egy az egyben. Kilopkodta éjszakánként a felesége naplóját, és bemásolta a regényébe. A felesége erről semmit nem tudott, mikor a könyv megjelent, akkor volt a nagy botrány. Ennek kapcsán mondom én, hogy azt elfogadtuk, hogy ha férfi íróról van szó, akkor ők nem úriemberek. Móricz is mindent kiírt, amit a családról csak lehetett. Nő lehet-e nem úrinő? Te is kiírsz mindenfélét, szerelmet, testvért, családot, barátot.
▼ Ezek már nem ők, ezek már papírra fektetett figurák, tök mindegy, hogy mi van a valóságban. Optimális esetben a könyveink túlélnek minket, vagy aki nem ismer, az nem tudja, hogy ez az én anyám, apám. Én mások titkát örömmel és lelkesen fecsegem ki, írom le. Szerintem nincsen ebben semmi rossz.
■ Te sztárnak érzed magad?
▼ Nem, miért? Nincs miért annak érezzem magam.
■ Neked van most egy új szponzorod, aki öltöztet, már elkezdtél erről beszélni. Mondd már el a történetet, hogy találtál rá? Nagyon érdekes történet, szerettem, ahogy mesélted, mert ez annyira rád vall, és sok más szép nőre. Ezt a ruhát például tőle kaptad már?
▼ Nem, ezt most nem, nem akartam elhozni most útra. Tegnap voltam nála először. Régebben volt egy teljesen más öltöztetőm, egy teljesen bolond lány. El kellett kezdenem gondolkodni azon, hogy ki az, aki tudna nekem segíteni ebben. Az Erzsébet téren van a Vasárnapi Művészeti Piac, és ott nézegettem a cuccokat, de megszoktam, hogy minden egyforma, hiába iparművész piac.
■ Mondtad, hogy egy ruhát csak kétszer-háromszor tudsz felvenni, ha a tévében szerepeltél, többször nem.
▼ Hát nem, nyilvánosan nem, mert az gáz, mert tudod, akkor megjegyzik, hogy „ez a Karafiáth hú de jó fej, mindig abban a pöttyös fejkendőben van”. Meg az úgy unalmas. Mindig más kell, mindig. Megláttam egy standon egy macska-fülbevalót, meg jó ízlésű embereknek nem tetsző ruhákat, és éreztem, hogy ez az a nő, megtaláltam!
■ Divattervező?
▼ Igen, és megkérdeztem az árusoktól, hogy hívják ezt a csajt, leírtam az e-mail címét, telefonszámát, de egy évig nem mertem felhívni. Majd fogod látni – ha majd nézel tévét –, hogy mennyire rondák ezek a ruhák. Most például csinál nekem a következő kampányra macskafejet. Én most kitaláltam, hogy macskanő leszek, úgy is készültek a fotók, hogy tetőgerincen mászkálok macskanőként. Tériszonyom van, de én ezt vállalom. Tehát egy macskafej fog kinőni az én rendes fejemből, macskakarmok ölelik a testemet. Csodálatos lesz. Én nagyon szeretem az állatmintákat. Teljesen igénytelen vagyok ilyen szempontból, és csinál nekem egy olyan karimás kalapot, amin ocelot, tigris, zebra és zsiráf… Szerintem ez mindennek az alja.
■ Bármennyi ruhát kapsz tőle?
▼ Igen, és mikor kimentem a műterembe, akkor tényleg, mint egy gyerek, akit bevezetnek a Csodák Palotájába! Ott lógtak a fogason a szebbnél szebb ruhák. Annyit viszek el, amennyit akarok, de ezeket majd vissza kell vigyem, csak egy-kettőt tarthatok meg. Azt éreztem, hogy megtébolyodom. Egy ruháért mentem el, egy felvételre, kettőt hoztam el, de úgy kellett visszafognom magam. De mondtam, nem baj, jövő héten is megyek. Méretet vett rólam, és mondta, hogy beindítottam a fantáziáját. Nekem megcsinálhatja azt, amit más nem venne föl, de én viselni fogom ezeket.
■ Mit kell neked ezért adnod?
▼ Semmit. Annyi, hogy a honlapomon ott van a logója, meg mindenhol elmondom, hogy engem Tóth Virág öltöztet.
■ Nagyon sok mindenről nem beszéltünk még, pedig már mindjárt két órája ülünk itt, de két dolgot még szeretnék, ha gyorsan elmondanál. A CD-történeteket. Megjelent neked egy CD-d, ha jól tudom. Ha elmondanád, hogy kik vannak ezen, s hogy is készült ez? Meg most is készül egy CD. Ezt szeretném, ha elmondanád.
▼ Még A Maffia-Klubhoz kitaláltam ezt, én egy elvetélt zenész vagyok, zenész akartam lenni, ezért most abban élem ki magam, hogy dalszövegeket írok. Amikor írtam ezt a regényt, a tizenkét nő alatt abszolút megjelent előttem dalban. Iszonyú erőfeszítéssel összehoztam egy olyan CD-t, amin tizenkét magyar zenekar játszik, szerintem a legjobbak, a Kistehén, a Kaukázus, a Majsai Swing Band, ismertebbek és kevésbé ismertek, változatos a paletta. Az Illúzió dolgozott fel számokat, a Palya Bea, a Péterfy Bori, Für Anikó, Németh Juci. Színésznők, színészek énekeltek rajta, tizenkét dívát kértem meg, hogy személyesítsék meg ezeket a nőket. Nagyon jól sikerült, szép lemez lett, és tényleg nagyon változatos. A szvingen át a ska, a blues, a punk, minden megszólal rajta. Iszonyú meló volt, eklektikus album lett, de az eredmény engem igazol. Használják ezeket a zenéket, szeretik, nagyon sok visszajelzést kapok. Most meg az új verseskötetemhez, a Cigánykártyához készül egy új CD.
■ Milyen gyakran jönnek a könyvek?
▼ Ötévente. A versek ötévente, a regény meg négyévente. Ez a terv.
■ Páratlan év a kilencvenhárom, ameddig élni akarsz, ezt valahogy meg kell oldani.
▼ Igen, de közben még lesznek lemezek, meg színdarabok. Meg van a forgatókönyv. Az új lemez az teljesen más, aki meghallgatja, garantáltan depressziós lesz. Egységes zenei világa van, remek zenészekkel, szerintem ilyen felállású zenekar nem létezik a Földön. Hát dobos az persze van, kidobtuk a baszszusgitárost és helyette cimbalom lett. Ez ad egyfajta kedves népzenei, de közben meg nagyon szürreális ízt, mert billentyű marad, és dél-indiai hangszerek, vibraton, harmónium és elektromos kalimba adja még a zene magját. Mindez neves zenészekkel, Másik János – őt gondolom, mindenki ismeri –, Dés Andris, Lukács Miki cimbalmos, és egy Tóth Evelin nevű fiatal, feltörekvő énekes. Gondolkodtam, hogy megint hívhatnék nagyon híres csajokat, mert végül is mindenkit ismerek és mindenkivel dolgoztam már együtt, de ebben pont az volt az izgalmas, hogy egy olyan, akit még nem nagyon ismernek, és úgy kihozni belőle egy ilyen teljesen sokrétű dolgot. Nem akartam, hogy az legyen, hogy én akarok valaki vállán felkapaszkodni, mert az előző lemeznél megkaptam, hogy én a Somáék meg a nem tudom kik hátán akarok. Én nem akarok semmit, én csak jó emberekkel akarok együtt dolgozni. Itt most ilyen nincsen, egy teljesen merész projektet csinálunk. Fekete macska, lidércek, emberhalál.
■ És hát az egészet te szervezed, csakúgy, mint az előzőt. Tudom, hogy nagy munka van benne, ez azt is igazolja számomra, hogy a te személyiségedben ez a szervező nagyon értékes embereket nyer meg ezekhez a munkákhoz.
▼ Szeretek megőrülni.
Elhangzott 2009. szeptember 4-én Nagyváradon, a Bémer (Ferdinánd) téri Városi Művelődési Házban. A szöveget Benczi Boglárka közreműködésével Szűcs László szerkesztette.