Kulturális folyóirat és portál

2013. február 6 | Balázs Ildikó | Irodalom

Temetőtúra

Temetőtúra

 

Két öregasszony baktatott a katolikus temető kaptatóján. Az út hegyre tartott, ők meg karonfogva kapaszkodtak felfelé.

A párhuzamosan felfelé vezető úton két másik öregasszony nagy hangon csevegett.

– Be pofátlanok, még a holtakat is fellármázzák – szólt a vékonyabbik, kis fürge testalkatú, majd így folytatta: – Te, Olga, emlékszel még, amikor Zsiga járt hozzád! Szegény, hogy meghalt!

– Szép volt, biza – sóhajtott a másik nagydarab, s megállt kifújni magát. Elővette a zsebkendőjét, és megtörölte az arcát, amelyre kiültek az erőlködéstől az izzadságcseppek. – Az volt a jó idő! – folytatta. – Bezzeg, akkoriban csak úgy kiléptem a munkahelyemre, azt a negyven perc gyaloglást oda s délután ugyanannyit vissza meg sem éreztem.

– Hol is van ennek a Zsigának a sírja? – kérdezi hirtelen a vékonyabbik.

– Há hogy nem tudod, Éva? Meg is nézhetjük.

– Nézzük meg. Úgysem jár oda senki. A felesége hány éve is halott?

– Még élt Zsiga után pár évet, pedig ő betegeskedett egész életében.

Elindultak újra karonfogva. Egy bukszusbokor mögött állt a sír. V. Zs. középiskolai tanár és neje.

– Jó lélek volt. Mindig hozott valamit. Emlékszel, amikor nem lehetett semmit kapni az üzletekben, s ellopta az anyósától a tojást, a vénasszony tyúkot tartott abban az ínséges időben, úgy kopogott be az ablakon: Olgica, tedd el gyorsan, és ideadott két tojást. Ha nem tudott bejönni, mert ment az iskolába vagy gyanakodott a felesége, csak megzörgette az ablakot, és idedugott ezt-azt, ha nem egyéb, egy szál orgonát.

– Meddig is járt hozzád?

– Amíg le nem betegedett. Tudod, kivezették a végbelét az oldalára. Egy pár évig élt még, de akkor már elmaradt tőlem. Egyszer próbálkoztunk a műtét után, de azzal a zacskóval olyan hangok jöttek ki belőle, nem tudta magát kontrollálni, abba is hagytuk, restellte. De amíg nem volt beteg, húsz évig járt hozzám.

– Húsz évig csalta veled a feleségét? – szörnyülködött a vékony. – Te Olga, nem volt egy csepp lelkifurdalásod sem?

– Nekem nem, minek? Tudod, Ambrus, nyugodjon, milyen ember volt. Betegen feküdtem, s mikor jött haza, felborított az ággyal együtt, hogy neki olyan asszony kell, ha beteg is, keljen fel… Na én akkor úgy felkeltem, hogy elővettem a laskaserítőt, s húztam egyet a fejire. Meg is ijedtem, hogy meghal, mert betört a feje. Akkor jól összevert, s elváltunk, be volt fejezve. Na hát ezután nekem többet férj nem kellett. Zsiga úriember volt, ragaszkodott hozzám. Az asszony beteg volt, de nem is sértette volna meg a feleségét azzal, hogy az megtudja, hogy hozzám jár. Minek? Jól volt ez így. Szép volt, ugye, Zsiga? – s azzal a sír felé lódította a bevásárlószatyrát. – Eljött vasárnap délelőtt, megkaptam a porciómat, s azzal el volt minden intézve – göcögött kedélyesen. – Férfira még egyszer mosni, főzni nem vállaltam volna.

– Persze, a porció, neked most is az jár az eszedben! De mért nem vált el, s vett el téged! – háborgott a sovány. – Az lett volna a becsületes.

– Ugyan, Éva. Hülyeség lett volna. Így volt ez jó mindenkinek. Nekem is, na! Érted már?

– Értem, értem, s mégsem.

– Éva, fiam, én veled nem vitatkozom. Te nem tudtál egyedül élni, én tudtam.

– De nem volt becsületes.

– Te gyámoltalan voltál, Éva, én nem.

– Az voltam. De akkor sem volt becsületes! – háborgott a kisebbik. S közben elindultak ismét karonfogva.

– Nem bizony. Amikor becsületes voltam, nem volt benne semmi köszönet. Csak feküdjél, Ambrus fiam, ott a hátadon a réformátusban! – integetett a flakonnal a másik temető felé. Majd lelkesen megállt: – Na, itt van Ferike sírja! – s arcára mosoly ült ki. – Üljünk le! – fújtatott. – Mára elég volt ez a menés nekem, hogy jutok haza?

– Ugyan már, Olga! Ez is sok neked, el vagy hízva!

– Dehogy vagyok – s azzal behúzta a lógó hasát, kidüllesztette a még mindig formás, kerek, nagy fenekét, s a mellét előrebökte. – Nézd meg – illegette magát – nincs egy csepp hasacskám sem!

– Nem, csak mikor a hasad behúzod, a segged a kombinátig ér, a csöcsöd meg az orvosi egyetemig.

– Éva, fiam, sosem voltál normális!

– Nem biza, hál’ istennek!

– Ferike sem volt rossz! Jó kicsi játékos volt az övé…

– Sssst! Meghallják!

– Nem hallja itt senki!

– Akkor is, nem illik itt a temetőben.

Közben a másik két nagyhangú öregasszony közeledett feléjük a párhuzamos ösvényen.

– Be pofátlanok, zeng a pofájuktól a temető!

– Ne foglalkozz!

– Még a holtakat is feltámasztják! – kiáltott oda a sovány a másik két nő felé. Az egyik, nagyothallón a füléhez tette a tenyerét, majd legyintett, s haladtak tovább.

– Jó kis játékos fa…

– Ssssst! Te, meghallják!

– Dehogy hallják, nem látod, hogy süket az a vénasszony?

– Az ilyesmi nem járja. Különben is, én azt a nőt ismerem látásból, fiatalabb nálad sokkal.

– De süket, nem látod? Szóval jó kis játékos…

– Olga, én faképnél hagylak, ha nem fejezed be! Aztán mehetsz egyedül haza.

– Jól van, na. Menjünk Andráshoz, te szentfazék.

– Menjünk – csendesedett el a kisebbik.

Megint elindultak karonfogva, elcsendesedve.

– Te, Olga, gyere, nézzük meg Jóskát, itt van az ő sírja is! Hogy elment az a szép ember!

– A nagy bendőjével…

– Még te beszélsz, Olga?

– A fiai is úgy csúfolták, hogy a Bendős, nyugodjék békében!

– De te nem ismerted fiatalkorában, milyen fess ember volt.

– Olajosseggű!

– Az! De férfi volt! – mondta mérgesen a kicsi. – És hogy tudott énekelni! Milyen csodás hangja volt, elmehetett volna operaénekesnek, ha képezi magát!

– Egy iparos volt.

– Na és?

– Mit lelkesedsz úgy érte? Ejsze szeretted?

– Én? – s a kicsi nekiveselkedett: – Szeretni nem szerettem… – gondolkozott egy pillanatot, majd nagy levegőt vett: – …hanem szimpatizáltam! – vágta ki magát.

– Szóval szeretted – nyugtázta a kövér.

– Olga, te csak azért haragszol rá, mert azt mondta rólad, hogy kövér vagy!

– Ilyent nem mondott!

– De mondott valami hasonlót, emlékszem, amivel megsértett!

– Azt mondta, amikor kérdezted, hogy Olgicát nem szimpatizálja-e, hogy a töltött galamb a torkán akadna!

– Ezt mondta? Milyen jópofa!

– Nagyon! De a liter pálinka nem akadt a torkán! Emlékszel, amikor húsvétkor felment hozzátok, te nagy hülyén kitetted a liter pálinkát elé, s addig nem ment el, amíg volt az üvegben? Én is ott voltam.

– Emlékszem hát! S utána meg azért nem ment el, mert nem bírt, ha hagyom, ott hengeredik az ágy alá. Taxit kellett hívni, hogy hazavigye, még az uram fizette.

– Szép. Meg fejszét dobott az ajtóba részegen, s a családja kimenekült a fészerbe aludni, nem is egyszer.

– Így volt – felelte dacosan a kicsi. – De az asszony imádta. Iii-mád-ta! Hányszor mondták, váljon el, de az szerette őőrületig azt az embert. Három gyereket szült neki! Látod, élt negyvenkét évet! Itt van a sírján, vedd elő a szemüveged, ha nem látod!

– Ezért nem kotorászok a táskámban, elhiszem.

– A fia még ezt a kort sem érte meg. Ott kapták meg a szemetesházban meghalva egy novemberben. Látod? Itt van az is a sírkövön: B. A. élt 40 évet. Milyen szép fiú volt az is! Be kár érte!

Majd kis szünet után folytatta a kicsi:

– Meg amikor vágta a disznót télen, s kezdte mondani, hogy „Évike, nem vág a kés!” Mondtam neki, há Jóska, miért mondod ezt nekem, anyámnak van egy régi fenőköve, adjam oda? Neked biztos jobb van, otthon hagytad? – Na erre belevágta a disznóölő kést a trancsírozó deszkába, csak úgy rezgett. Te, Olga, figyelsz, ne bóbiskolj! Erre egyből kapcsoltam, hogy az italt kéri!

– S még ez tetszett neked – dohogott a kövér.

– Tetszett, nem tetszett, ilyen volt, nyugodjon!

– Aztán mit tudott az csinálni azzal a nagy bendőjével?

– Hallgass, te Olga! Ne légy ilyen moslék! Mindig csak az izélés jár az eszedben még a temetőben is! Különben én az uramat nem csaltam meg!

– Jójó – hagyta rá a kövér, mint aki nem vitatkozik, de aztán hozzátette:

– Te nem őt, de meg az téged!

– Meg biza. Olyan volt, mint a kóbor kutya, ha szimatot fog. Fűvel-fával összeadta magát. Moslék volt, nyugodjék.

– Hát ilyen volt, kellett neki a nő! Nem elégedett meg eggyel. Férfi volt!

– Amikor járta a falvakat, minden helyén volt egy-egy kurvája. Amikor mentünk a vonattal, mindenhol elmondta, hogy itt lakik Ica, itt Annus, már tudtam. De azt mondta, az régen volt. Volt egy helye, ahol egy testvérpár várta, a Csorna lányok, azokért hogy odavolt! Én nem tudom, hogy csinálta, engem nem érdekelt volna annyi mindenféle nő.

– Biztos értette a módját.

– Ejsze te is kipróbáltad? – kapott a szón a kicsi.

– Één? – ütközött meg a kövér.

– Te hát! Mert tőled kitelik!

– De már a kománém urát csak nem veszem pártfogásba! – méltatlankodott a kövér.

– Na csak hallgass, nálad könnyű helyen állt a pártfogás. Azt az ablakot nemcsak Zsiga zörgette!

– Ne fárassz már, Éva! Vigyük azt a virágot a sírhoz, s menjünk! Nem tudom, hogy érek haza – sóhajtott.

– Vigyük-vigyük – hagyta rá a kicsi.

– De azért te csak ne tagadd, hogy Jóskával jóban voltál – vágott vissza a kövér.

A kicsi megállt, kihúzta magát, nagy levegőt vett:

– Na én most mondok neked valamit, Olga! – kezdett bele ünnepélyesen, fenyegető hangon.

– Mit, te Éva?

– Én most megmondom neked, de esküdj meg! Esküdj meg, hogy senkinek el nem mondod!

– Kinek mondjam, Éva? Ennek a sok sírnak itt körben? Számold csak össze, hányan maradtunk még!

– Akkor is! Csak úgy mondom el, ha megesküszöl! – fenyegetőzött tovább a kicsi.

– Esküszöm – sóhajtott a nagydarab, csak hogy szabaduljon, és mehessenek. Arcán a verejtékcseppek egyre sűrűbben ültek, a nap melegen sütött. – Csak menjünk már, útközben is el tudod mondani.

– Te Olga, én neked nem mondok semmit, mert téged nem is érdekel!

– Dehogynem, mondjad – mondta a kövér gyászosan.

– Nem mondok semmit!

– Akkor ne mondjál. Nekem az nem új, hogy te Jóskával jóban voltál, mindig is tudtam – legyintett a kövér.

– Jóban!

– Na látod!

– Úgy van! Ennyi nekem is járt! És kész! Olajosseggű ide vagy oda, emlékszel, milyen gyönyörűen kifente bent a gyárban a késeket? Csak épp két évig tartott, amíg megfent vaj egyet – emlékezett tovább a kicsi.

– Ivott.

– Sajnos.

Közben megérkeztek a kicsi férjéhez. Agronómus – úgy volt kiírva a sírkőre, jelezve, hogy tanult ember, aki itt nyugszik.

A kicsi asszony fürgén szaladt a kútra a vázával, dobta a bűzös végű, elszáradt csokrot a szeméttárolóba, s hozta a friss vizet a vázában. Mint egy mókus, úgy mozgott. A kövér ott ült a sír szélén, homlokát törölgette, bágyadt volt.

– Még szerencse – mondta a kicsinek, amikor az visszaért –, hogy maradt otthon egy jó darab püspökfalat s a két felsőszárny a tyúkból, amit tegnap kisütöttem.

– Nekem meg maradt egy tányér árva fuszulykaleves tegnapelőttről. Be se’ rántottam. Nekem most nem kéne hús, le se’ menne a torkomon ebben a melegben! Én nyáron zöldséggel élek, imádom a főzeléket!

– Én meg a húst! A főzeléktől hasmenésem van. A tennap megsütöttem a tyúkot, grillesen, kicsit fűszeresen, csináltam hozzá egy kis petrezselymes krumplit ecetes-cukros salátával, s megettem.

– Az egészet? – szörnyülködött a kicsi.

– Na nem egyszerre! Éjszaka még felkeltem, kimentem a teraszra, kiültem. A múlt héten szórópisztollyal felfújták a szembeni házra, hogy BAZD MEG TÉR.

– Micsoda disznóság, a hatóság hogy tűri az ilyesmit? – háborgott a kicsi.

– Nem kérdezték azok a hatóságot, éjszaka jöttek, s lefújták a falat. Le sem tudták mosni, festeni kell, de nincs pénze a lakóknak, hát most úgy marad egy darabig. De nekem tetszik! Ez szép szó. Ugye, milyen szép helyen lakom? S aztán éjszaka olyan szépen illatozik a hárs az ablak alatt, s amíg ott álldogáltam, megettem a két combot, ami maradt délről.

– Te képes vagy még éjjel is zabálni! Fúj, nagybelű!

– Bazd meg tér meg virágillat, egy jó kis csirkecomb – mit akarsz még, Éva, a mi korunkban?

– De te fiatal korodban is csak az élvezeteknek éltél! Amikor elmentünk nyaralni a szakszervezettel, te csak azt nézted, hol nyalhatsz el egy fagylaltot!

– Engem nem érdekeltek a múzeumok!

– Tessék, így beszél egy diplomás óvónő!

– Tanítónő, Éva, tanítónő.

– Tudom, tudom.

– Csak mikor Babuci kicsi volt, és óvodába helyeztek, kértem, hogy maradhassak az óvodában. Onnan is mentem nyugdíjba. Én nem kínlódtam füzetekkel, javítással, nagy a felelősség. Az óvodásokkal meg eljátszogattam.

– Te semmit nem vettél komolyan, Olga!

– Dehogynem. Amit kellett, megcsináltam.

– Te még vázlatot sem írtál! Bezzeg, én mennyit stresszeltem, amikor vártuk azt a piszok tanfelügyelőnőt!

– Én megírtam éjjel, fölösleges munka volt, az biztos. Évekig éjszakáztam azért a lakásért is, amíg kihímeztem az árát!

– Tudom, sokat dolgoztál!

– Úgyhogy nekem nem kellett volna még az a felelősség is az iskolában! De attól én még diplomás tanítónő vagyok!

– Én meg csak egy szaros óvónő.

– Hogy beszélsz, Éva? Az is rang. Pedagógus voltál! – kanyargatta a hangját a kövér.

– Emlékszel, amikor jött az a hülye tanfelügyelőnő, Iszpászné, azt is itt rágják a nyüvek valahol, s kérte a vázlatot? Odaadtam, el sem olvasta, aláírta, jól van. Na, mondom, akkor most olvassa el, mit írtam ide a végére. Azt mondja, ez nem az ő feladata, olvassa csak el az igazgató elvtársnő. S azzal elment. Jött is Szilvásné, azt mondja, a tanfelügyelőnő megkért, ellenőrizzelek, mert valamit írtál a vázlatba. Odateszem eléje, azt mondja nagy hivatalosan, Éva elvtársnő, te balkezes vagy, én nem tudom kiolvasni a te írásod, olvasd fel, mit kifogásolt a tanfelügyelőnő. Mondom, nem kifogásolt semmit, aláírta, neked kell elolvasni. Na csak olvasd. Elkezdem olvasni a végét: „S akkor a gyerekek libasorba álltak, és felemelkedtek a levegőbe, és sorra kirepültek az ablakon. Aki ezt a vázlatot végigolvassa, az egy nagy marha, akassza fel magát, ámmen!” Na, ezért kellett vázlatot írni. Szilvásné csak fogta a fejét, s ingatta jobbra-balra. Éva, Éva. Csak ennyit mondott, s elment.

Csend volt.

– Hallod-e, Éva, te sem voltál gyáva. Mi van, ha akkor felfüggesztenek, amilyen világ volt?

– Igaz, megtehették volna. De akkor nem lett volna többet Éva óvó néni, aki szórakoztassa őket. Annyi sületlenséget mondtam nekik, hogy fogták a hasukat a röhögéstől. Azt mondták, én vagyok az óvoda bohóca.

– Sosem voltál normális.

– Nem, hál’ istennek. Te, Olga! Te ebben sem voltál sohasem egyenes!

– Miben, Éva?

– Hát te román világban román voltál, magyar világban meg magyar!

– Miket beszélsz, Éva!

– Hol Monostori voltál, hol Mănăstirean.

– Én Mănăstireannak születtem, most is az vagyok, magyar világban a magyar hatóság átírta Monostorira. Én meg írtam, ahogy az igazolványban szerepelt.

– Na látod, jó kis köpönyegforgatás, amit csinálsz.

– Hagyjál már, Éva.

– Akkor annyit mondj, te román vagy, vagy magyar vagy?

– Én mindig magyar voltam.

– Azért, mert az apád román katonatiszt volt?

– Azért, mert Székelyföldön születtem, magyarok neveltek! – emelte fel a hangját a kövér. – Apámra nem is emlékszem.

– Pedig azon a fényképen szép, fess ember volt.

– Festette is magát, mesélte az anyám. Akkoriban úgy volt a divat a Regátban, hogy az urak kendőzték magukat. Festették a szájukat, a hajukat, már amelyik őszült, s még néha a halántékukon ereket is rajzoltak.

– S közben alul nem mosakodtak – kottyant közbe a kicsi.

– Púderezték magukat.

– Fúj! S aztán mi lett vele?

– Miután megcsinált minket, a négy gyermeket, anyám elkergette a háztól.

– Miért?

– Mert vége volt a háborúnak, s csak a kaszinóba járt, a pénzt vitte, s nem hozott a házhoz. Azt mondta az anyám, lerótta a tiszt úrnak a kauciót, amit az após nem tudott letenni az esküvőn. Most már menjen, szerezzen másik kauciós apóst, mert neki fel kell nevelnie a négy gyermeket.

– Katonás asszony volt az anyád.

– Az, nyugodjék. Emlékszel, amikor otthagyott a sok kolbásszal?

– Tudom, mi mentünk át Andrással befejezni. Min vesztetek össze akkor?

– Hogy ha odahívtam, mér’ szólok bele.

– Há miért nem hagytál utána, Olgica?

– Csak annyit kértem, már akkor el voltam válva Ambrustól, hogy ketten vagyunk a leánykával, ne töltsön méteres kolbászt, mert nem esszük meg egyszerre, tekerjen egyet a közepén a méteresnek.

– S nem tekert?

– Azt mondta, hogy én őtet nem veszem ki a slungjából, olyan nem létezik, amit én mondok, s ha nem tetszik, megyen haza. Szó szót hozott, vette a kabátját, s kimasírozott abban a téli időben az állomásra. S többet nem is jött hozzám. Otthagyott a sok kolbászhússal, hűtőm nem volt, az ablakba nem tehettem, mert megeszi a macska, bent pedig megromlott volna. Azért rohantam át hozzátok este fél tízkor a hajamat tépve. A leányka még kicsi volt, aludt, otthagytam szegényt.

– Azért hadd el, szegény anyád, neki sem volt könnyű a négy gyerekkel egyedül.

– Maga kereste. Nem tűrte, hogy valami ne úgy legyen, ahogy ő akarja. Akaratos, bikfafejű székely asszony volt, nyugodjon.

– Ő is egyedül élt, te is. Én nem bírom az egyedüllétet. Sokszor elmegyek valahova, megeszek egy fagylaltot, kiülök egy padra, s ahogy jön a dél, úgy érzem, mennem kell haza, mert várnak. Pedig tudom, hogy nem vár otthon senki.

– Nagy úr a megszokás.

– Te, Olga – szólt a kicsi patetikusan –, ha tudnám, hogy feltámad, itt a tíz körmömmel kaparnám ki a földből, úgy hiányzik! – lovalta bele magát a keserűségbe, s már sírt is.

– Hadd el, Éva, ne kaparj te egyet sem. Jól van itt, ahol van, neki már megváltás volt a halál, nyugodjon. Nem volt kevés az a kilencven év.

– Kilencvenegy és fél! – pontosított a kicsi.

– Pláne.

– Na gyere, menjünk.

– Menjünk.

Elindultak lefelé. A kicsi megszólalt megint:

– Na még elmondok neked valamit!

– Jaj, Éva, ma ilyen vallomásos napod van!

– Az! – mondta a kicsi izgatottan. – Te azt nem tudod, hogy a Juci néni koponyájára húztam egyet, amikor kikerültek a csontjai a sírból.

A kövér megállt, báván a semmibe meredt, úgy nézett át a kicsi fején.

– Én ezt nem értem, Éva – s leült egy sír szélére, mert sejtette, hogy ez hosszú lesz.

– Nem hát, nem is dicsekedtem ezzel senkinek! Amikor meghalt az uram, tíz esztendeje, s kiváltottam a Juci néni sírját, tudod, a keresztanyámét, aki miatt csak egy szaros óvónő lettem, nem hagyták, hogy egyetemre menjek, pedig belőlem is lett volna akármikor egy középszerű magyartanár! – lovalta bele magát egy újabb történetbe a kicsi.

– Mondd a lényeget, Éva, nem bírom ezt a meleget!

– Szóval kiváltottam a keresztanyám sírját, s kibontották a sírt, előkerültek a csontok, egy koponyaféle is, s én olyant húztam egy bottal rá, hogy mind szétmállott! Nesze neked, Juczizika néni!

– Te, Éva! Ez kegyeletsértés!

– Az! – felelte gyűlölködve a kicsi. – Tudod, ő is olyan házibarátnő volt nálunk. Apám, nyugodjon, akármilyen szilimán, semmi kis ember is volt, mégis megcsinálta a magáét.

– S ezért haragudtál Juci nénire?

– Ezért is! De meg mindenbe beleszólt! Apám mindig letorkolta anyámat: Annus te csak egy analfabéta vagy, aztán anyám csak sírt, s Jucika néni dirigált. Azt is ő döntötte el, hogy óvónő legyek, pedig szépen hegedültem, hívtak a városi szimfonikus zenekarba is, apám oda sem engedett, mert megkérdezte Jucika nénit, s az azt mondta, hogy oda csak a kurvák mennek. Szegény anyám mit búsult miatta! Te azt nem tudod, Olga, hogy anyám egyszer vett egy nagy széndarabot, s nagy betűkkel felírta a Juci néni falára, hogy BÜDÖS KURVA! Ott röhögött rajta a fél város, alig bírták lemosni! Anyám sem volt gyáva asszony, de szerette apámat, sokat tűrt neki. De én ledobattam a tábláját a sírról Juczizika néninek! Pedig drága tábla volt! Úgy volt írva nagy cikornyásan rá, hogy „Juczika néni, kisded óvó, a gyermekek pártfogója”. De leszedettem én, le bizony, s a helyére tetettem az uramét. Az övét meg odaadtam a kőműveseknek, hogy tüntessék el.

A hosszú csendben csak megszólalt a kövér.

– Azért Andrásnak sem volt könnyű melletted.

– Bezzeg! Még őt sajnálod? S engem ki sajnál? – vonta elő megint a kicsi a kardját. – Miért nem volt könnyű neki mellettem, Olga? Kényelmes élete volt. Én főztem, mostam, takarítottam, né, milyen ízületesek az ujjaim! Látod? – dugta oda a kövér szeme elég a görbe ujjait. – Dolgozni jártam, ő meg nyugdíjas volt!

– De ő szerzett be.

– Ráért, én dolgoztam.

– Lehúzta azt a 45 évet ő is, dolgozott eleget. Te meg minek mentél vénemberhez?

– Hogy pártolod!

– Húsz év az húsz év. Sok korkülönbségnek.

A kicsi hirtelen témát váltott.

– Te Olga, igaz az, hogy még veled is jóban volt?

A kövérnek fátyolos lett a tekintete.

– Én ilyent nem mondtam – állította meghökkenve, erőtlenül.

– Dehogynem, az előbb mondtad, nem emlékszel, még a Ferike sírjánál?

– Én azt nem mondtam – mondta bizonytalanul a kövér.

– Azt mondtad, hogy fűvel-fával jóban volt.

– Azt te is tudod.

– És veled is jóban volt, ne is tagadd! – támadt rá.

A kövér értetlenül nézett a kicsire. Tekintete révült volt.

– Én ilyent nem mondtam – de nem volt meggyőződve arról, hogy amit mond, úgy van.

– Olga, te már olyan szenilis vagy a sok zabálástól, hogy nem tudod, az előző percben mit beszélsz. Maholnap megüt a guta!

– Jó, hogy te nem vagy szenilis! – vágott vissza a kövér sértődötten.

– Nem is! Én még verseket tanulok, hogy tartsam karban a memóriám. Azt mondják, mindenre emlékszem!

– Minden rosszra! Semmi szépre.

– Hát nem is volt szép semmi ebben az életben.

– Mert te mindig a dolgok rossz oldalát láttad.

– Azt mondd meg, te Olga, mi volt jó az én uramban! – követelőzött a kicsi.

– Mit tudom én – felelte a kövér kitérőn.

– Hogyhogy nem tudod? Most már megmondhatod, itt nyugszik, úgysem hallja!

– Hát férfias volt – húzta ki magát a kövér.

– Akkor mér nem mentél hozzá!

– Mert nem akartam férjhez menni, tudod jól.

– És mitől volt olyan férfias? Nekem nem kellett, nem szerettem.

– Attól, hogy te nem szeretted, éheztetted, ő még férfias volt. Kárpótolta magát, ahogy tudta.

– Na nem éheztettem, nehogy azt hidd, elvette, ami neki kellett.

– De mégsem volt jó a házasságotok.

– Nem. Én ma sem tudom, miért. Főztem, mostam, elvégeztem mindent.

– Nemcsak ebből áll egy házasság.

– Há miből? A gyerekeket felneveltem. Jártunk szórakozni is, még sörözni is, emlékszel, milyen jó volt az a kis cigányzene a Tulipántban? Nem csak a munkából állt az élet. Mégsem volt jó a házasságunk. Pocsék volt.

– Nem szeretted.

– Nem szerettem.

– Akkor minek mentél hozzá?

– Minek, minek. Már benne voltam a korban, nem akartam egyedül maradni, s ő sem. Miért nem mentél hozzá te?

– Hagyjál már, Éva.

– Szóval lefeküdtetek? Hányszor? Hol? – lovalta bele magát a kicsi.

– Menjünk.

– Válaszolj! Addig nem megyek sehova.

A kövér elindult, szédelgett a melegben.

– Te Éva, én többet nem jövök ide, rosszul vagyok.

– Hozzak vizet?

– Hozzál!

– De csak ha megmondod, hogy volt az urammal.

– Mér nem kérdezed meg tőle. – A kövér visszament a komája sírjához, ráült a szélére, és a zsebkendőjével legyezgette magát.

– Már tőle kérdezhetem. Te mondd meg.

– Már nem emlékszem… – mondta a kövér erőtlenül. – Nem mindegy most már? Maholnap én is ide fekszem.

– Én is, de András mellé nem! Megmondtam, a sírban nem bújok mellé! – Már szaladt is a vízzel a nejlonflakonban. A kövér a csuklójára öntötte, ivott egy keveset.

– Olyan szomjas vagyok, de nem merek többet inni, mert nem bírom ki hazáig.

– Ó, Olga, én rendszeresen lehúgyozom magam, ha két percen belül nem találok egy helyet. De kicsire nem adunk! Van víz a csapban!

– Tudom, mindig húgyos voltál.

– Mit sértegetsz? – méltatlankodott a kicsi. – Azt mondd meg, hogy volt az urammal!

– Majd elmondom egyszer – felelt kitérőn a kövér.

– Szóval még a kománémmal is megcsalt – morfondírozott a kicsi. – Milyen barátnő az ilyen!

– Jani öcséd is nagy lator volt, nyugodjon! Hű, de fess ember volt az még a halála előtt is!

– Az – mondta a kicsi. – Miután végig.-ta a fél országot, mint tanfelügyelő, s nem kellett már senkinek, megnősült, s ott folytatta, ahol abbahagyta. Szegény anyám, nyugodjon, felhívta egy nap a felső házba, s azt mondta, Jani fiam, nősülj meg. Az elment délután a Fecske cukrászdába, ott megismert egy sportolónőt, s elvette. A többit tudod. Kutya-macska élet volt az is.

– Na látod, ezért nem mentem én megint férjhez!

– De te egy moslék vagy, Olga!

– Miért? – kérdezte a másik megütközve.

– Mert az uram sírja mellett vallod be nekem, hogy veled is jóban volt.

– Na hagyjál már, Éva! – fordult el most már haraggal a kövér. – Kifacsarod, amit az ember mond!

– De, bevallottad.

– Nem vallottam be semmit! Különben gondolj, amit akarsz!

– Én nemcsak gondolom, hanem tudom is.

– Akkor most mit fosod a szót? Menjünk.

Elindultak lefelé. A kövér búcsúzkodott.

– Szervusz, Ferike. Nem jövök többet, látod, már nem bírom magam. Másokra vagyok utalva – mondta a sírnál megállva. – Tudod, Éva, miután Zsiga beteg lett, jött Ferike.

– Aztán elszedte tőled az a hűűlye Manci, sokra mentél vele! – mondta a kicsi, az ű-t hosszan furulyázva.

– De megjárta, mert őt is faképnél hagyta Ferike – kapott a szón a kövér. – Emlékszel, akkor kaptam egy enyhébb gutaütést, három napig fekete pernyéket láttam.

– Emlékszem.

– Amikor bementem Mancihoz, és ott ül Ferike a turkálós, világos nyári zakójában, nagy elegánsan a borjúfejével! Manci öltöztette, pedig csak egy páncélcsehi büdös paraszt volt, onnan vakaródzott ki a tehén fara mellől! – mesélte indulatosan.

– Látod, Olga, ezt nem szeretem benned – csitította a kicsi. – Hogy te elítélően szólsz az iparosról, a parasztról. Az én apám proletár volt…

– Hogy lett volna proletár, Éva, egy érettségizett könyvelő? – méltatlankodott a kövér.

– De az volt! Proletár volt! Mert annak vallotta magát! Nincstelen volt, és minket úgy nevelt, hogy mindenki egyenlő.

– Egyenlő hát, de nem velem!

– Az nem úgy van, Olga!

– De úgy van! Te sem mentél sem egy olajossegűhöz, sem pedig egy büdös paraszt után! A te urad is tanult ember volt, városi!

– Sokra mentem vele! De Ambrus, a te urad is falusi fiú volt, mit rúgsz a fingodhoz!

– De amikor megismerkedtünk, már városon élt. Ő is érettségizett!

– Sokra ment vele – motyogta közbe a kicsi.

– Na mindegy – váltott témát a kövér, majd folytatta. – Ezek ketten ott ültek a Manci konyhájában, mint Tuba s Tubáné, s akkor jöttem rá, én marha, hogy ezek együtt vannak! Akkor kaptam a kisebb gutaütést. Adj a tótnak szállást, kiver a házadból!

– Ugyi!

De a kövér eleresztette a füle mellett a közbevetést, úgy mesélt tovább lendülettel:

– S még hogy grasszáltak! Ferike azt kellett hazudja, hogy franciatanár, nem volt jó az őstermelő! A mézesüveges parasztja! De amikor a Haller gróf szólt hozzá franciául, Manci rögtön azt hazudta, hogy Ferike nagyothall.

– Notórius hazudozó volt az a Manci!

– Ki tudta színezni a valóságot! De én már nem haragszom rájuk. Tudod, hogy Manci elmúlt már kilencven?

– Tudom, földsüket, és még mindig pinuminálja magát. De jól teszi! – bizonygatta a kicsi, majd visszatért: – A másik gutaütésed akkor volt, amikor leváltottak nyugdíj előtt egy évvel az igazgatói posztodról. Akkor egy hónapig rángatózott a vállad, s csuklottál, emlékszem. Nem voltál akkor elég jó román, hogy ezt megtették veled!

– Mit számít már – felelte bosszúsan a kövér –, kellett a posztom a fiatal román kolléganőnek, ott volt a két kicsi gyermek…

– De az ura jól keresett, főmérnök volt, aztán nem haltak volna éhen még pár hónapig, amíg téged nyugdíjaznak.

– Áh, mit számít, megvan, ami kell, nem éhezem, laknom van hol, hál’ istennek!

– De egy hónapig rángatóztál utána, még én kellett tegyem rád a borogatást!

– Úgy volt, Éva! Csak azt kívánom, a harmadik gutaütés egyből végezzen velem, ne kelljen a leányomnak forgatni engem.

– Jaj, Olga, miket beszélsz!

– Az lenne szép.

– Erről nem mi döntünk.

– De én már eldöntöttem.

– Én még nem érzem a halálomat.

– Te fiatalabb vagy, Éva.

Közben már a másik sírnál jártak:

– Na viszontlátásra, Zsiga, te úriember voltál. Téged szerettelek!

– Mit búcsúzkodsz? Mit sajnáltatod magad! Jössz te még ide, ne búsulj.

– Nem jövök, csak majd, ha hoznak – állt meg a kövér a temetőkapuban. – Köszönöm, hogy elhoztál, Éva – mondta komolyan.

– Máskor is.

– Mondom, hogy többet nem jövök. Nincs miért.

– De akkor sem volt szép tőled, hogy nős emberekkel adtad össze magad.

– Na megyek, Éva. Innen már fel tudok ülni a buszra.

– Elkísérlek a megállóig, nehogy rosszul legyél – aggodalmaskodott a kicsi. – Nem iszol még vizet? Hoztam.

– Nem kell. Megyek egyedül.

– Még te állsz az erdő felől?

– Na pá, Évike! – s eldöcögött. A kicsi tétovázva nézett utána, bizonytalanul, hogy lépjen-e utána segítséget nyújtani.

A kövér eljutott a megállóig. Fogta a buszmegálló fémoszlopát, s fújtatott. Remegett a keze, amelyben a bevásárlószatyrot tartotta. Jött a busz, s ő lassan felszállt az első ajtón.

A kicsi még egy darabig nézett a busz után.

– Az ember még a legjobb barátnéjában sem bízhat – dohogott félhangosan. – Adj a tótnak szállást… Milyen igaz is! De már mindegy, ezt az Olgát is megüti maholnap a guta, szegényt. Mennyit bír zabálni még most is!

Egy férfi haladt el mellette, hosszan megnézte, s ő akkor eszmélt, hogy hangosan beszélt.

– De hadd el, Éva, te is megérted a pénzed – vigasztalta magát. – Nem voltam egy kedves. Még jó, hogy megöregszik az ember, ráér ezeken gondolkozni. Az uram is csak azért kellett, hogy legyen férjem. Ha a papírt megadták volna férj nélkül is, kiváltom úgy. Nekem már az sem kell, hogy legyen mellettem valaki – most egy lány nézte végig, aki elhaladt mellette. – Tudok én magamban is beszélni. Az uram is azt mondta halála előtt, nyugodjon, hogy a legjobb társaság saját maga volt mindig a maga számára. De hogy még Olgával is összeállt! Tudtam én, de nem érdekelt. Most legalább tiszta vizet öntöttünk a pohárba.

Délután otthonról felhívta a kövéret.

– Olgica, nem jössz holnap ebédre? Kaptam egy kis friss bárányhúst, te azt szereted!

– Mennék, Éva, de olyan nehezen értem haza. Ki sem megyek egy darabig a házból!

– El vagy kényelmesedve. Vigyem el neked a porciód?

– Hadd, el Évike, köszönöm szépen, ne fáradj!

– De elmegyek, akarom látni, hogy vagy!

– Ne gyere, lefeküdtem, fel sem kelek holnap délig.

– Hogyhogy lefeküdtél, amikor épp telefonálsz?

– Itt van az ágy mellett, ha szól, tudjam felvenni.

– Te, vigyázz, nehogy rálépj, amikor felkelsz, és elbotolj a drótban, ha megfeledkezel róla.

– Ne aggódj, pihenj te is.

– Én nem vagyok fáradt, nekem jót tett ez a temetőtúra! – mondta a kicsi lelkesen. – Szépen kitárgyaltad a régi szeretőidet.

– Hagyjad, Éva, ami eltelt, eltelt.

– De akkor is, hogy tehettél ilyent!?

Csend.

– Ott vagy, Olga? Nem vagy rosszul? Ne menjek hozzád?

Csend a vonal végén. Semmi kattanás.

– Olga, ott vagy? Ne hívjam a mentőket? Jól vagy? – sikoltozott a kicsi.

Nagy későre jött a válasz.

– Itt vagyok, Éva – felelte tele szájjal a kövér.

– Mi van, te most is zabálsz? Nem vagy rosszul?

– Nem. Volt még egy tyúkom, mikor hazajöttem, betettem a sütőbe. Már nem bírtam, megéheztem erősen. Kiléptem egy csirkeszárnyért a konyhába.

– Akkor azért nem kell az én bárányom, bezzeg!

– Jó lesz az neked is, megeszed!

– De direkt annyit vettem, hogy te is jóllakjál belőle.

– Jó lélek vagy, Éva. Csak ne piszkálódnál annyit. Az urad is mindig arra panaszkodott nekem, hogy piszkálódsz.

– Én!? – kiáltott fel méltatlankodva a kicsi. – Ki piszkálódott!?

– Hogy nem hagysz neki sohasem békét, minden szavát kiforgatod, ítélkezel mindenki felett, senkiről nincs egy jó szavad. Nehéz természetű vagy, Éva lelkem! Na, ezt mondta, ha akarod tudni.

– Hogy fújod, mint a vízfolyás! Hogy erőre kaptál a tyúkodtól! Milyen éles lett a nyelved, bezzeg!

– Te kérdezted…

– Ezt eddig is tudtam. Én azt kérdeztem, mikor csaltál meg az urammal, de erre nem felelsz!

– Amikor a keresztlányom kicsi volt, s András ott akart hagyni titeket.

– Tudom. Akkor először. S utána mindig.

– Mindig nem. De ha tudod, akkor mit kérdezősködsz? Azt mondta, elválik tőled, s elvesz engem. Mondtam, nekem nem kell, nem akarok férjhez menni. Menjen vissza hozzátok, ott a gyermek, vagy keressen másik asszonyt.

– Aztán mégis lehúztuk azt a keserves 38 évet.

– Tudod, Éva, ha nem piszkálsz, én ezt már el is felejtettem. Most jutott eszembe, mikor hazajöttem, hogy annyit kérdezősködtél. Én csak a szépre emlékezem.

– Jó természeted van, Olga.

– A férfiak is azért szerettek.

– Persze, szerethettek! Lógott a hasad, a hajad mosatlan volt örökké, s a körmeid mucskosak.

– Nem lógott a hasam, most is megnéznek az utcán, nincs semmi hasam.

A kicsi egy másodpercre elhallgatott meghökkenve, majd folytatta könyörtelenül:

– Meg az anyajegyek a nyakadon, mint a kullancsok, ha megszívták magukat, úgy csüngnek!

– Ó, Éva, az a pár pötty nem számít!

– Fiatal korodban is olyan voltál, mint amikor a macska belefosik a ventilátorba, s rád spriccel.

– Nem vagy normális, Éva – nevetett a kövér, majd hozzátette. – Meg abban az egyszobában hol tudtam én minden nap fürödni attól a piszok háziasszonytól!

– Hát az már igaz, Olga, hogy piszok vénasszony volt, de te meg trehány voltál.

– Mégis szerettek a férfiak. Te meg olyan voltál, mint akit dobozból húztak ki, mégsem tudtad Andrást magad mellett tartani.

– Nem fektettem súlyt erre. Sokat gondolkozom.

– Te Éva, nem kerül sokba a telefon?

– Jaj, jó, hogy szólsz, Olga, látod, én is szenilis vagyok, le is teszem, akkor nem jössz holnap ebédre?

– Majd megyek jövő héten valamelyik nap, úgyis kell mennem Áldáskához is, tudod, mióta meghalt az ura, mindig hív, hogy egyedül van.

– Én is egyedül vagyok.

– Én is, Éva, de már megszoktam. Ötven éve egyedül élek, harminchat voltam, amikor elváltam Ambrustól.

– Te mindig önálló voltál, én meg egy gyámoltalan kukac.

– Hogy lettél volna gyámoltalan, Éva, amikor szembementél a tanfelügyelőnővel is. Én azt nem mertem volna megtenni. Engem kirúgtak volna.

– Téged lehet! De engem nem. Tudta, hogy nem félek tőle. Az ember azt kapja, amitől fél. Én az egyedülléttől féltem. S egyedül maradtam, mint az ujjam – fordult megint önsajnálatba a kicsi szólama.

– Hagyjad, mert legalább hozzád járnak a lányaid meg az unokák.

– Járnak hát. Megeszik, amit főzök, utána nyitogatják még a hűtőt egy darabig, aztán mikor látják, hogy nincs benne semmi, elmennek. Arra már nincs idejük, hogy meghallgassanak.

– Én meg Babucit csak akkor látom, ha felülök egy évben egyszer a vonatra. Sosem jön hozzám, azt mondja, nem ér rá, pedig már tíz éve nyugdíjas. Sokat bántottam, szegénykémet.

– Mindig tépted a haját, ha nem kaptad meg a porciódat! Ej, az a porció!

– Azért nem jön hozzám, nem szeret.

– Akkor mikor jössz, Olga?

– Majd jövő héten. De ígérd meg, hogy Andrást nem hozod elő többet.

– Nem hozom, megígérem.

– Na jól van, pá, Évike.

– De most sem fér a fejembe, hogy megcsaltatok ti ketten engem.

– Tudtad te azt korábban is.

– Tudtam hát, de akartam hallani a szájadból.

– Na látod, ezért nem szerettek a férfiak téged.

– Tudom, ha még sokat fogok élni, mindent megtudok. Azt is, amire nem is vagyok kíváncsi.

– Mit mind foglalkozol ilyenekkel, én nem gondolkozom, Éva!

– Dehogynem, Olga, te is számot vetsz az életeddel. Maholnap mész a kilencvennek.

– Én azt nem érem meg, nem is akarom.

– Én sem. Na pá, Olgica, akkor várlak jövő héten.

– Pá, Évike, majd megyek.

Copyright © 2022 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu