Kulturális folyóirat és portál

2014. szeptember 24 | Fleisz Katalin | Irodalom

Távolságok

Az ablakon erős fény ömlik be már reggel hatkor. A világos csíkos sötétítő keveset véd, a fény inkább koncentráltabb sárga lesz. A padló szürke műanyag. Négyszöget formáz. A falak vakító fehérek. A túl magas szekrény is. Rendszerint csend van.
*
Kilép a lakásból, a bicikli felé indul, hogy kitolja és elinduljon. Ismerős mozdulatok: hajtás nélkül siklasz, vagy amikor egy emelkedő előtt le kell szállnod, és nekifeszülnöd a kormánynak. (Zoé azt hitte, ez olyan tipikus skandináv élmény, aztán amikor hazajött, észrevette, hogy itthon is így csinálják. Hol van hát az a tipikusság?) Talán a mindent egyformán beborító steril, szagtalan zöldben? Amikor is késztetést érzett, hogy egy friss fácskát kitépjen, hogy lássa, hol végződik a gyökere? Mert valahol ott kell lennie annak a másnak. A bicikliút az országút mellett futott, Zoét egy-egy autó néha megelőzte. De az útnak nem volt vége, vagy legalábbis nem lehetett tudni, hol végződik. Nem tudott volna hazakerekezni, mint otthon. Lehet, hogy ez volt az a más, ez a távolság.
De egyáltalán, hol volt az a haza? (Mert ez a négybetűs szó akárhogy is, mindig idetolakodik.) Itt minden ismerős volt. Még a nyelv is, amit pedig nem beszélt. Abban azt szerette, hogy figyelni kell, nem megzavarni a maga fontoskodásaival, hanem gyönyörködve kívül maradni. A beszédnek kopogása, dallama, gyorsulása, röppenő íze van. Ahogy a szó pattogva kibukik a szájból, majd elül. A jelentés mindezt csak tönkreteszi. Hallgatni kell, nem beszélni. Először persze elcsodálkozol, hogy egyáltalán beszélgetnek. Úgy, ahogy te. De valahogy mégsem úgy. Aztán ez már nem fontos. A sok beszélgetés összefolyik, tompa zaj lesz belőle. Ez már ismerős.
*
Az irodai redőny a délutáni fényt vékony csíkokban ereszti be. Az elkülönített sarkokban kopognak a billentyűk. Gépi tisztaságú Mozart a füledben. Valahogy túl közel. Aztán egy idő után a fülhallgató szorítani kezd.
*
Zoé már korábban megbeszélt egy időpontot a találkozóra. Az ajtón fülel, végre megszólal a szabad. Belép tehát. A beszélgetés rendszerint papírok kiterítésével kezdődik. Ráérős előkészület, addig ő kényelmesen elhelyezkedik a székben. Végre elindul a beszélgetés. Ruuben egyből a lényegre tér, nem érti ezt a gondolatot, rosszul van megfogalmazva, és egyáltalán… Igen, igen. Ilyenkor mindig a másik arcába kell nézni, jó, ha bólintasz, és a helyzethez illően komoly maradsz. Nem azért, mert ez hat, hanem reflexből. Tehát most se sikerült. Áttörés, szabadság, önmegvalósítás, nagy szavak… És most itt fulladozik az apró szavakkal teleírt papírok között, amik szanaszét hevernek az asztalon, nem lehet velük mit kezdeni, legfeljebb felvenni, nézegetni, újraolvasni az unalomig ismert sorokat… Újraírni? Közben nézik egymást, Zoé kissé mereven, Ruuben szembogarát követve, de közben hiába, mert a másik csak a gondolatok tisztaságáról beszél, Zoé meg ehhez nem tud hozzátenni semmit, mert helyette beszélnek a sűrűbetűs papírok. Szemben ülnek, ahogy még sokan mások ebben a délutáni órában, nem lehet kikerülni ezt a helyzetet, le kell ülni egymással szemben, pedig Zoé már menne, minek ezt végigcsinálni, ezt a nézést erőltetni, nemsokára úgyis feláll, megígér valamit, majd elmegy, maga se tudja, mennyire fognak kattogni benne a most hallott szavak… Pedig talán az illene a helyzethez, elgondolkodva a semmibe nézni, komoly önvizsgálattal, akkor még ki lehetne valamit hozni a veszteségből. Pátoszt csinálni… Zoé elmosolyodott erre a gondolatra, nem ér semmit az ilyen pátosz, hülyeség, most csak ez a vesztes állapot van, amikor nem tudja, önmaga mit ér, csak veszi a levegőt. Közben a másik még beszél, nem él vissza fölényével, egyenrangúan bánik vele, talán ez a demokratikus hozzáállás itt születik az emberrel, benne van a kapcsolatokban, gondolja Zoé, lehet, nem is neki szól, ez mind csak körítés. De azért meg kellene védenie magát, hogy Ruuben lássa, van véleménye, nem rossz tanuló, nem elesett, ő önmagával tart, megvédi magát, ha kell. Ahogy egy bekezdést elkap a papíron, rögtön ráismer, az az ő gondolata, akkor tudta, így kell megfogalmazni, most egy piros csík látszik alatta girbegörbén, margójegyzetek feketével, kérdőjelek. Már nem tartozik hozzá, szemétté vált, mintha gyűröttebb is volna a lap, egészében csak egy kicsi választja el attól, hogy valaki kemény marokkal összegyűrje és a kosárba dobja, pedig ő még nyomtatás után is dédelgette, hogy ne szamárfülesedjen… Most mivel cserélje le? Lehet, hogy annak a gondolatnak, ami el-eltűnt, majd erőszakosan feltört, pont így kellett feltörnie, nem baj, hogy olvasta valahol, pont így ezekkel a szavakkal, összetapadt szavak ezek már, nem lehet szétszakítani őket, ő is egybetartozónak hitte akkor. Azt hitte, hogy létezik valami, ami most már nincs.

Copyright © 2024 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu