Szeretem, ha mutathatok új képet, új világot
Olvastam verseidet, novelláidat, de köteted még nem került a kezembe. Szerencsémre volt időm utána nézni az interneten a dolgaidnak és megtaláltam a blogodat. Ízlelgettem, nézegettem. Rájöttem és gondolom nem túlzás, hogy nagyon érzékeny ember vagy… Igaz?
Túl, túl érzékeny vagyok…
A génjeidben hordoztad, vagy életed során gyűjtötted be? Hiszen négyéves korodban, amikor az édesapádat bebörtönözték sikkasztás vádjával, téged testvéreiddel együtt nevelőintézetbe helyeztek, majd tőlük elszakítva olyan nevelőszülőkhöz kerültél hat éves korodig, akik kegyetlenül bántak veled…
Csiszolódik az ember, nem mindig jó értelemben. Elég sűrű életem volt, s ha erre reflektálok, akkor automatikusan az érzékenységemet fokozza, ami már örökségként sem volt túl alacsony. Most ott tartok, hogy szívesen megszabadulnék tőle. Minden bajom forrása, hogy túl érzékeny vagyok. És emellett még van egy jó adag fantáziám is. Azt mondják, egy írónak jót tesz, de a magánéletének nem. Szenvedésként élem meg ezt az érzékenységet. Persze, „jól fog” az írásnál…
Épp akartam kérdezni: nem írod ki magadból?
De, de mást sem írok. Az írás és a szex, ez az, ami képes valamelyest ellensúlyozni. A versírásnál kifejezetten jót tesz, a prózánál már vissza kell belőle fogni, hogy legyen egy belső nyugalom. Elbeszéléseket írtam, regényt eddig nem sikerült, pont az érzékenységem miatt. A próza időigényesebb. Annyi idő alatt, míg egy elbeszélést megírok, azalatt megírok akár ötven verset is. Másfajta rezgést is jelent, gyorsabb életet.
Könnyebben rápendülsz a versírásra, hamar jön és akkor neki is látsz, vagy forgatod magadban egy ideig?
Valahogy úgy állítottam be a gondolkodásomat, hogy metaforikus legyen. Úgyhogy nem sok mindent kell változtatnom, ha valamiről verset akarok írni, eleve versként merül fel a gondolataimban. Úgy vélem, a versírás a nehezebb, kisebb a tehetségem hozzá, mint a prózához. A próza könnyebben árad belőlem, egy szöveget általában metonímikusan, könnyebben felépítek, mint egy verset. Gyerekkori vágyam, hatéves korom óta, hogy költő legyek, az efféle gondolkodás nálam, mint egy paradigmarendszer működik. Azért használom ezt a szót, mert én elsősorban a matematikához értek. Bármilyen diszciplínáról van szó, a matematika felől közelítem meg, mert ahhoz van tehetségem. Úgy emlékszem, Neumann János játékelmélete volt az, amely arra ösztökélt, hogy ne csak ezt vagy azt a nyelvet tanuljam meg, hanem az összes lehetségest. Ilyen nyelviségként, nyelvi problémaként jelenik meg a versírás is. Mivel egy másik kultúrából jövök, a cigányság kultúrájából, kellett találnom egy érvényes hangot, amelyen meg tudom fogalmazni mindazt, ami engem érdekel. És így született meg a József Attila-i hang – azóta is szememre vetett, vagy dicséretként elkönyvelt – „palimpszesztálása”. De ez a fajta „levakarás-újraírás” sok nehézséget okoz, történetet mesélni, prózát írni nem olyan nehéz.
Negyven-ötven versedet sikerült elolvasnom, úgy vélem, hogy van ezekben a „nehezen megszületett versekben” egy jó értelemben vett könnyedség. Ezt nem szokták a szemedre vetni? Hogy a legfájdalmasabb dolgok megfogalmazásában, a formai megoldásokban, a műfaji lehetőségek kijátszásában nem érezhető semmiféle műviség?…
Fontosnak tartottam magamnak, hogy ilyen természetes, könnyed hangot üssek meg, abban lehessen felfedezni egy másfajta súlyt. A verset önmagában egy játékos formának tartom, olyan rendezett szövegnek, amelyben benne van a hiba poétikája is, ami számomra fontos, tudatos elem.
Nemrégiben az egyik beszélgető társam is azt vallotta, hogy a hiba, mint poétikai eszköz nagyon fontos a számára.
Én is így gondolom, Petri Györgytől tanultam meg, amikor 18 éves koromban megmutattam neki a verseimet. Akkor azt mondta: ezek a versek jók, bármelyik lap lehozhatná őket, egy baj van velük, hogy nincs bennük jó helyen elhelyezve a hiba. Értetlenül hallgattam, aztán megtanultam, hogy miről beszél.
Említetted, hogy regényt szeretnél írni, de ez még nem jött össze. Az első könyved, a Cigányidők, amely huszonkét éves korodban jelent meg, az nem regény?
Az két kisregény, annak is nagy jóindulattal mondható. A címadó írás inkább egy lírai elbeszélés, ráadásul egy magánmítoszt teremtő vallomás, a másik, a Forrás. Abban ellensúlyozom azt az önéletrajziságot, amelyik a Cigányidőkben majdnem dokumentumszerű, ott a fikciót tartom fontosnak. Ki akartam próbálni azt is, mennyire tudok egy ugyanilyen terjedelmű szöveget fiktív szereplőkkel, fiktív történettel elintézni, ismerkedni a próza szövedékével, koherenssé tenni a szövetét.
Gyerekkorodnak volt egy szomorú ideje, amikor két évig elszakítottak a családodtól. Az a periódus, meg az utána következő, amikor visszakerültél, a tágabb környezeted mennyire determinálta azt, amivé lettél?
Determináltság biztos, hogy volt. De kontraproduktív. Senki nem akarta, hogy költő legyek vagy író, mert egyfajta leleplezésnek érezték. Vagy önmagam leleplezésének, mivel alanyinak mondott költészetet művelek – bár erről azért vitatkoznék, ha önmagamat kellene definiálni. A prózánál vannak olyan motívumok – hiszen semmi sem fikció teljesen –, amikre ráismernek az emberek, ja, hogy ez az XY történetéből van, hogy ez az XY karaktere. Egy cigány család, ha asszimilálódni akar, ezeket az egyediségeket valahogy rejteni igyekszik, megpróbál olyan lenni, mint a többiek.
Ez a fajta szemérmesség gátat képez?
Nagy gátat, nagy gátat. Apám kifejezetten megtiltotta, hogy verset írjak, aztán halála előtt anyám is. Apám a Cigányidőket be akarta zúzatni, mondván, hogy az ő személyiségi jogait sérti. Nem tudom eldönteni, de van benne annyi fikció, hogy úgy érezzem: létjogosult ez a könyv. Tehát nem arról van szó, hogy kiszolgáltattam egy családot, hogy leírtam volna apám, a magam vagy a környezetemben élők életét, hanem bizonyos mértékben absztraháltam, valamilyen koherencia érdekében módosítottam rajtuk.
2004-ben naplót írtál. Nagyon érdekes volt, abbahagytad?
Azt csak azért írtam, mert a Litera felkért rá. Ettől eddig tartott. Valahogy úgy érzem, mintha a pincébe gyűjteném össze a használhatatlan tárgyakat, és tele lesz rengeteg kis kütyüvel, meg mütyürrel, alig tud tőlük mozogni az ember. Ha egy naplót elém tennének azzal, hogy én húsz évvel ezelőtt ezt írtam, megőrülnék tőle. Nem az analízis érdekel, hanem szintetizálni szeretnék, és abban mindig van egy kis felejtés. A dolgok időben elvesztik a körvonalaikat, viszont ahogy egy család is működik: van egy férfi, van egy nő, születik egy gyerek, meghal a férfi, meghal a nő, a gyerek is rögtön meghal, s aztán mindenki újraszületik. Tehát van egy hármas egység, ettől erősebb a család. S ha ez nem így történik, akkor az apa nincs otthon, az anya nem látja jól el a gyereket, a gyerek zavart lesz. A szövegnél ugyanígy van. A tapasztalatokat, az intenciókat szintetizálni kell, a szintézisben látom a legmagasabb művészi tevékenységet. A legtöbb -izmus, a posztmodern önmagában nem érdekel. Az eszközeik érdekelnek, hogy mi, hogyan hat, vagy a szellemiségük, az is, hogy mi a futurizmus vagy a dadaizmus szellemisége, s azt fel is használom a szövegeimben. De színtisztán valamilyen -istává válni nem tudnék, mert ellene megy a szintézisnek.
Prózáidban – már amennyit sikerült elolvasnom belőlük – lépten-nyomon jelen van egy sajátos, rád jellemző képiség.
Azt is fontosnak tartom. Itt van az Apáimnak, fiaimnak című kötetem, nagyon szigorúan komponált. Ezt sokan fel is ismerték, magát a kompozíció szerkezetét nem, szerencsére nem kell arról tudni mindenkinek. Az úgy van felépítve, mint egy vers. Rövid írásokból áll össze, a címek is fontosak, az írások hossza is, csak a komponálás titkát nem osztottam meg senkivel, még a szerkesztőmmel sem. A képiséget azért is fontosnak tartom, mert távol szeretnék maradni attól, hogy egy unalmas szöveget adjak az olvasó kezébe, mert a pusztán gondolatiságra épülő szöveg előbb-utóbb unalmassá válik. Gondolkodni én is tudok, de szeretem, hogyha mutathatok egy új képet, egy új világot. Vannak a prózában olyan lírai elemek, amelyeket hol elrejtek, hol nem, de azt szolgálják, hogy egyfajta kép megjelenjen. A legtöbb elbeszélésem megírásakor látom, hogy mi történik.
A prózának van egyfajta teherbírása. Megvan-e benned az az önkontroll, hogy mindazok az eszközök, amelyekről eddig szó esett, a metaforikus jelleg, a képiség, a zeneiség ne dominálja a szöveget?
Megvan, de nem biztos, hogy mindig akarom. Vannak olyan próbálkozásaim, amelyek túlterhelik a szöveget ezzel-azzal, vagy éppenséggel kihagynak belőlük valamit. Lehet, hogy a jelképek mögött van egy rejtett üzenet. Lehet, hogy az olvasók prózaolvasói habitussal nem azt várják, amit egy versben, de szeretem ilyesmivel ellátni őket.
Az, hogy fiatalon sikerült bekerülnöd az irodalmi körforgásba, mennyire érint, mennyire követed nyomon a munkáid recepcióját?
A hatás érdekel, ez benne van a recepcióban. Nehezen tudnám meghatározni, hogy mi a siker. Felfedeztem, hogy az irodalom is egy szakma, az író, a költő, bármilyen szöveget termelő ember szakmája. A siker fel se merült bennem, az úgy, mellékesen jött. Én nem tudtam, amikor megjelent az első verseskötetem, hogy azzal forgolódni kell, abból fel kell olvasni és így tovább. Az utóbbi egy-két évben sikeres lettem a költészetben. És látom, hogy a siker mennyire fontos, és mennyire hiányzik egyeseknek. Hozzájuk képest én nagyon el vagyok kényeztetve. Megyek Pesten az utcán, megállítanak egy versért, egy buliban vagy egy kocsmában megkérnek, hogy mondjam el egy versemet, vagyok ők elmondják nekem. A siker annyiban érdekel, amennyiben legitimál, hogy mennyire tudok megküzdeni egy irodalmi kánonnal, akár versben, akár prózában.
Számomra élvezetes foglalatosság volt a blogodat ízlelgetni, mások, általad kiválasztott szövegeit vagy a sajátjaidat, illusztrációnál többet jelentő fotókkal váltakozva. Úgy érzem, mindez együtt legújabb korunk egy sajátos műfaja. Jól gondolom ezt?
Valóban, próbálok közvetlen kapcsolatot teremteni a közösséggel, a közönséggel, és keresem, hogy a médiumok közül melyek a leghatékonyabbak. A papír alapúak már nem annyira, mint amit az internet biztosít. Újfajta lehetőségek, ezeknek vannak hátulütői, előnyei is, ilyen a késleltetettség nélküli reakció. Ez valóban egy külön világ, de akármennyire körül van cicomázva képekkel, egyebekkel, mégiscsak a szöveg a fontos, ki kell tűnnie e „kellékek” közül.
Mennyi időd, lehetőséged van kortárs magyar és világirodalmi művek olvasására?
A költészetet nyomon követem, a prózát annyira nem. Sokkal több időt töltök írással, de ha olyan szöveg akad a kezembe, ami jobban izgat, megtörténik, hogy hosszabb távon is az olvasást választom. Nagyobb lélegzetű próza írása esetén nem szívesen szakítom meg a munkát, zavaróan hatna egy „idegen” szöveggel való találkozás.
Amikor Esterházy Péter Herder-díjasként téged ajánlott a Herder-ösztöndíjra, hogy fiatal alkotóként egy évet Bécsben tölthess, mennyire ismertétek egymást?
Addig nem találkoztunk. Több jelölt volt a nemzedéktársaim közül, de a barátai, akik olvasták az írásaimat, engem is a figyelmébe ajánlottak. Az ő szempontja nem az volt, hogy a legtehetségesebbet, a legsikeresebbet válassza ki, hanem az, hogy kinek használ leginkább ez az alkotói ösztöndíj? Felmentünk a lakására beszélgetni, elolvasott néhány szövegemet, mondta, hogy a versekhez nem ért, de a beszélgetésünk befejeztével kijelentette: nem válogat tovább, engem fog ajánlani. Bár nyelvi gondjaim nem voltak, hiszen jól beszéltem németül, de Bécsben nem igazán találtam a helyem, sokat ingáztam az osztrák és a magyar főváros között. Keveset írtam, de nem ültem tétlenül, végül csak megszületett egy számomra fontos elbeszélésem.
Javasolom, ugorjunk vissza egy kicsit a pályád elejére. Műszaki tanulmányaidat követően szanszkrit stúdiumokat is folytattál. Ez hogyan jött össze?
Előbb informatikát tanultam, a rendszerépítési, programalkotási és matematikai ismereteimet a köznapi gyakorlatban és a költészetben is kamatoztattam. A buddhista főiskolán tanultam keleti filozófiát, s ehhez egy keleti nyelvet is fel kellett venni. Én a szanszkritot választottam a holt nyelvek közül. Beszélni nem beszélem, de a szövegeket értem, fiatalabb koromban szótárral még a műfordítással is próbálkoztam, de rájöttem: Weöres Sándor remekléseinek szintjét képtelen vagyok utolérni. Arra viszont jó volt, hogy megismerkedtem egy másik nyelvvel, egy másik világgal. Ha a nyelvről beszélek, nem csak az írott, beszélt nyelvi kommunikációra gondolok, hiszen a testbeszéd is nyelv, nem is szólva az informatika sajátos nyelvrendszereiről, melyeknek oly sok köze van a költészet nyelvéhez is.
Engedd meg, hogy önös legyek: jómagam nagyon szeretem a sakkot, annak is megvan a maga nyelve, sok matematikai vonzata van, és sok-sok szépsége, eleganciája, meglepő fordulata…
Ezt elfogadom, bár a sakkot nem nagyon szeretem, főleg amióta elolvastam Zweig Sakknovelláját. Éppen a versenyszerűsége miatt nem kedvelem. Így vagyok a pingponggal is, bár nagyon jól tudok asztaliteniszezni, nem szeretek játszani, mert mindig vannak győztesek és vesztesek. Ha alkalmasint mégis kezembe veszem az ütőt, titkolom, hogy mennyire jártas vagyok ebben a sportágban. A gyengébb játékosokat nagyobb arányban engedem győzni, hogy önbizalmat kapjanak.
Egy évtizeden keresztül a népszerű DOKK.hu irodalmi portál egyik alapítójaként annak szerkesztője voltál. Bár sejtem a választ, mégis megkérdezem: milyen céllal hoztátok létre?
Amikor elkezdett terjedni, fejlődni az internet világa, hamar rájöttem, hogy sok lehetőséget kínál, egy újfajta publicitást, ami más, mint az írott sajtóé. Előbb egyedül indultam egy szerény kezdeményezéssel, a kezdő poéták házi használatra írt verseit be lehetett küldeni, s az akkori tudásom szerint megtettem a javaslataimat, s igyekeztünk a szerzővel közösen elérni a közölhetőség szintjét. Aztán Lackfi János barátommal – miután megállapítottuk, hogy a kritika hiányzik a legjobban az internetes irodalomból, létrehoztunk egy versfórumot, egy interaktív orgánumot, mely egyrészt a tehetségesnek bizonyuló dilettánsok számára biztosított közlési, formálódási lehetőséget, másrészt olyan bővülő versrepertórium létrejöttét szorgalmaztuk, amelyik az egyre kevésbé olvasott nyomtatott folyóiratok helyett eljuttatta a verset az olvasókhoz. Másként kezeltük a kezdőket, a haladókat, s akik profi szintig jutottak el közülük, azokat „tovább adtuk” az irodalomnak. Amikor úgy éreztük, hogy a nálunk jelentkezők túljutottak egy bizonyos szinten, megkértük, hagyják el a DOKK-ot.
A nevedhez fűződik a Demokrácia internetes játék programjának kidolgozása is.
Többet is készítettem, hiszen ez volt a szakmám, s azok a játékok nem csak szórakoztatóak lettek, hanem közösségteremtők is. Olyan játékokat igyekeztem teremteni, ahol nem gyilkolják egymást halomra, hanem a játékosok országot, foglalkozást választhatnak, belakhatják az államot, és közösen segíthetik a fellendülését. Kellemes meglepetés volt számomra, amikor összefutottam egy fiatal párral, elárulták, hogy a játék résztvevőiként ismerték meg egymással, s a frigyükből már egy gyerek is született.
Szakmabeliként hamar eljutnak hozzád az újdonságok?
Igen, és rögtön megtanulom és használom őket. Mi már 2002-ben kidolgoztunk egy Google-rendszert, csak pénzünk nem volt a fejlesztésre, nem találtunk befektetőket. És számtalan olyan projektem van, amit befektetők nélkül nem tudok megcsinálni. Az új eszközök, az új kommunikáció révén a játéklehetőségek is gazdagodtak, a játéknál több, a költészettel rokonítható kínálatról van szó. A DOKK-ot is kihelyeztem az I for-ra, olyan módon, hogy írtam egy programot az Apple Store-ba, ami annyit csinál, hogy naponta elküldök neked egy verset a DOKK-ról, rákattintasz, hogy tetszett vagy nem. Így szélesebb körbe szórhattam olyan verseket, amelyek talán soha nem jutottak volna el az olvasóhoz. Kipróbáltam – teszem azt –, hogy egy üzletember miként reagál egy szerelmes versre. Kiderült, elképesztően jól. Annyira, hogy egy vállalkozó felkért: írjak neki egy egész kötetnyi (!) szerelmes verset, még a kedvese fényképeit is megmutatta, hogy ki volna a versek címzettje. Elképesztő, mekkora összeget ajánlott fel, én meg közöltem vele, hogy magamnak tartogatom a szerelmes verseimet, de támogathatná a kiadásukat…
Írásaidban több ízben emlegetted a gyermekeidet. Mennyire vagy családcentrikus?
Az vagyok. De mióta elváltunk, szét vagyok esve. A cigányok szeretik a gyermekeket. Én miközben elhúztam ebből a kultúrából, sokáig azt hittem, nem is vagyok cigány. Hatéves koromig nem is hallottam arról, hogy van olyan. Meg kellett tanulnom, hiszen a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Aztán megtanultam, mi az a cigány, s megpróbáltam végképp elfelejteni. Abban a kultúrában a család nagyon fontos. Most, hogy elváltam, afféle Penelopé nélküli Odüsszeusznak érzem magam. És gondolkodom így harminckilenc évesen, hogy lehetne-e újabb családot alapítani?
Édesanyádról írtad halálakor az egyik legszebb versedet. Ő volt az egyik legfontosabb lélek az életedben?
Nem azt mondom, hogy tőle kaptam a legtöbb szeretetet, ez nem igaz. Hideg nő volt, hat gyermeket szült, és gyakran kijelentette, hogy „téged nem szeretlek, téged sem, hanem az Árpit szeretem”. Tudom, hogy egy ilyen mondatnak, ha elhangzik, nem biztos, hogy igaznak kell lennie, de egy gyerek hogyan érti ezt? Nem az volt a reakciónk, hogy megsértődtünk, hanem kutattuk: ha anyánk nem szeret, akkor ki szeret bennünket? És nagyon hamar eljutottam addig, hogy nem az a fontos, ki szeret, hanem hogy én kit szeretek.
Gondolom, a szeretet nagyon fontos számodra…
Mindennek ez az alapja. Ha nem lenne a világon szeretet, akkor nagyon nagy baj volna, hiszen az tartja össze. A mi kettőnk beszélgetése is szeretet alapú. S ha valahogy közénk férkőzne a sátán, akkor ez a beszélgetés nem jöhetett volna létre.