Kulturális folyóirat és portál

2013. december 8 | Kőrössi P. József | Kultúra

Szeretem feszegetni a dolgokat

(Varró Dániel Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson és az Üzenet az olvasóknak című versei felolvasásával kezdi az estet.)

K. P. J.: Beszéljünk egy kicsit a családodról. Édesanyádat ismerem, nővéredről tudom, hogy kiváló meseíró (Varró Zsuzsa). Mit adott neked a családi környezet? Azt gyanítom, hogy te könyvek között feküdtél és keltél, valamit hoztál abból a gyerekszobából.

V. D.: Az tény, hogy a szüleim sokat olvastak, nagyon művelt emberek, és nekünk is sokat olvastak fel. Igazság szerint engem gyerekkoromban csak a foci érdekelt és semmi más. Az, hogy elkezdtek érdekelni a versek, az Zsuzsinak, a nővéremnek volt köszönhető, mivel őt érdekelte és ő írt verseket kiskorától kezdve. Én igazából testvéri féltékenységből kezdtem el verseket írni, gondoltam, ha a nővéremnek megy, akkor nekem miért ne menne. A másik ok pedig az volt, hogy mi az iskolában tanultunk Petőfi Sándorról, hogy ő egy fiatal magyar költő volt, megírta a János Vitézt és egy csapásra híres lett. Aztán tanultunk Arany Jánosról, aki egy fiatal költő volt, megírta a Toldit, és egy csapásra híres lett. Nekem ez nagyon tetszett tizenkét évesen, hogy kell írni egy elbeszélő költeményt, és az ember országosan híres lesz. Ezen felbuzdulva kezdtem el verseket írni. Az első elbeszélő költeményemnek az volt a címe, hogy Nyuszi, később megírtam a Nyuszika szerelmét meg a Nyuszika estéjét. Hát nem lettem vele országosan híres, de az irodalomtanáromtól kaptam rá egy ötöst, úgyhogy nem voltam csalódott, megvolt a kritikai elismerés. Sőt, az osztálytársaim illusztrálták rajzórán, és iskolanapon kiadták ötven példányban, 20 forint volt darabja. Teljes sikerként éltem meg. De térjünk vissza a családra. Anyukám, Karádi Éva, a Magyar Lettre International szerkesztője, nagy irodalomkedvelő, ő vitt el először felolvasóestekre engem. Amikor középiskolás koromban elkezdtem komolyabban verseket írni és küldözgettem pályázatokra és nyertem vagy díjaztak, akkor anyukám mindig azt mondta, hogy bár díjaztak engem, de azért a többiek sokkal jobb verseket írtak, hát ilyen ez a költőség, az ember legyen inkább bankár. Abszolút nem terelt e felé a pálya felé.

K. P. J.: Azt gondolod, hogy közgazdásznak lenni tisztességesebb munka, mint költőnek lenni?

V. D.: Biztosabb megélhetés. Nem kívánom én se a fiamnak, hogy író legyen vagy költő. De én abszolút szerencsés vagyok. Nem panaszkodom. Én bölcsészkarra mentem, ez kizárásos alapon ment. Anyukám közgazdaság felé akart terelgetni, gazdasági szakközépiskolába jártam, de egy óra közgazdaságtant se tanultam, nem volt kötelező. Utoljára alsós koromban voltam jó matekból, úgyhogy nem is nagyon tudom elképzelni, hogy valami mást csináljak, szerencse, hogy ez így bejött. Szeretem a szabadságát, hogy nincsenek főnökeim, nem kell bejárnom egy munkahelyre.

K. P. J.: Maradjunk egy kicsit a könyvespolcnál. Azt vehettél le a polcról, amit akartál, vagy terelgettek?

V. D.: Hú, nem emlékszem annyira pontosan. Arra emlékszem, hogy jártunk könyvtárba és ott a könyvtáros néni ajánlott valamit, meg a szüleim is ajánlottak. Persze, otthon is voltak könyvek. Engem tényleg a focis könyvek érdekeltek, az első, amit kiolvastam, az Aranycsapat volt, meg emlékszem gyerekkoromban volt a Tandori Dezső Nagy gombfocikönyve, amit tízszer kiolvastam. A Lázár Ervin meséket szerettem még nagyon, de csak azért, mert az Ipi-apacs rablóvezér megtanul focizni.

K. P. J.: Mikor következett be a fordulat?

V. D.: A Nyuszikás típusú korszak után tizennégy-tizenöt éves koromban jött egy olyan korszakom, ami szerintem mindenkinél eljön, világfájdalmas verseket írtam a meg nem értettségről. Van egy versem, az a címe, hogy Barátaim (ha vannak ilyenek), egy nagyon szomorú vers, megjelent az iskolaújságban. A barátaim nagyon megsértődtek. Volt egy jó irodalomtanárom, aki szerencsére nagyon kritikus ember volt és megmondta, hogy ezek nagyon rosszak. Először elvette a kedvem, még emlékszem, hogy ott a folyosón kidobtam a kukába a verses füzetem és elhatároztam, soha többet nem írok verset. Persze aztán írtam, és motivált, hogy olyan verset írjak, ami a tanáromnak is tetszik. Ő sokat segített nekem. Jó tanácsokkal látott el, például, hogy képiesen fogalmazzak és ne hasonlatokat, hanem metaforákat írjak, meg azt mondta, hogy lehetőleg mindig reménytelenül legyek szerelmes, mert csak arról lehet jó verseket írni. Rávett, hogy olvassam el Gáldi László Ismerjük meg a versformákat! című könyvét. Ezen először nagyon megsértődtem, mert azt gondoltam, én ismerem a versformákat, de mikor elolvastam, rájöttem azért pár dologra. Rávezetett arra, hogy azért nem úgy van ez, ahogy én elképzelem, hogy a költőt fönt megcsapja az ihlet, lent meg kijön a vers, mintha automata lenne. Emlékszem, csalásnak éreztem, hogy az ember hasonlatokat keresgél, meg rímeket csiszolgat. Sikerült engem átállítani, hogy ez egy mesterség. Tizenhat évesen már írtam olyan verset, ami aztán bekerült az első kötetembe.

K. P. J.: Jót tett a Gáldi könyv neked, egy formamester vagy, ezt mindenki elismeri. Annyira benne van a kisujjadban, hogy már nem kell dolgozz a verseken?

V. D.: Engem ez mániákusan érdekel. A zeneisége a költészetnek. Szeretek új versformákat kipróbálni, nagyon örülök, ha olyan ötletem támad, amilyen még nem volt. Próbálok én is kitalálni formákat, sokat bíbelődöm ilyesmivel. Úgy érzem, mindig volt fülem az ilyesmihez. A Nyuszikában is már stimmelt a felező tizenkettes. Figyelek is erre, ráállt az agyam. Például ha a pénztárnál ki van írva, hogy „áfás számla igényét kérjük, előre jelezze”, akkor tudom, hogy az egy hexameter. A Boci csokin is volt hexameter, a sárgabarackos fajtára az volt írva, hogy „tejcsokoládé sárgabarack és keksz-darabok”.

K. P. J: Néha azért tudatosan rontod a formát, nem? A játékosság része.

V. D.: Igen, szeretem feszegetni a dolgokat.

K. P. J.: Az az érdekes, hogy mondtad, gyerekkorodban édesanyádnak meg a tanárodnak sem tetszett, amiket írtál. Sokan abbahagyták volna, belőled meg egy dacot váltott ki. Most mit szól az édesanyát vagy az akkori tanárod?

V. D.: Anyukám szerintem büszke rám. Ismerem az ízlését, már előre tudom, hogy mi fog tetszeni neki, vagy mi fog kevésbé tetszeni. De azt hiszem, hogy elég büszke. A tanárom most is kritizál, néha találkozunk, megvan a kapcsolat köztünk. Ő Szentendrén lakik, néha kihív magához és nagyokat beszélgetünk a teraszon, beülünk egy vendéglőbe, megiszunk egy sört is. Megmaradt, hogy ő a tanár, én a diák, és ez teljesen természetes.

K. P. J.: Szükséged volt az anyukád menedzselésére?

V. D.: Huszonegy éves voltam, amikor megjelent az első kötetem. Nálam sokkal gyorsabban történt, mint ahogy én arra számítottam. Régen sokat kellett kilincselni meg várni, elvinni a verseket ide-oda. Nálam ez szerencsésen alakult. Nem túl érdekes ez.

K. P. J.: Kinek az ötlete volt, hogy az első kéziratodat elvidd, ráadásul a Magvetőhöz, ami nagyon színvonalas kiadó?

V. D.: Az úgy volt, hogy folyóiratokban már megjelentek a verseim. Volt egy folyóirat, ami azóta megszűnt, a Nappali ház, és nekik voltak szilveszteri felolvasásaik. Meghívtak tíz szerzőt, akik szerintük abban az évben valami érdekeset írtak, és meghívtak engem is. Emlékszem, nagyon izgultam, sokat is kellett várni és nekem Esterházy Péter előtt és Nádas Péter után kellett felolvasnom. Voltam akkor tizenkilenc éves. Ezen az esten ott ült a Magvető igazgatója, tetszett neki, hogy a közönségnek tetszenek a verseim. Felhívott és kérte, hogy vigyek neki verseket, vittem, elolvasta és azt mondta, szívesen kiadják.

K. P. J.: A köteteid több kiadást is megértek, kapkodják, üzletet is láttak benned akkor este. Azt mondtad valahol, hogy csak kötött formában szeretsz írni. Egyáltalán van szabadversed? Az is egy forma, azzal is meg kell birkózni.

V. D.: Nekem ez nagyon nehéz. Próbáltam meséket írni, szabad verset. Nekem ez nagyon ingoványos terep. Alkalmi beszédhez is inkább rímes prózát írok, ilyen az is, amit felolvastam, az Üzenet az olvasókhoz, amit az olvasás évére írtam. Nekem muszáj valami kapaszkodóm legyen.

K. P. J.: Tárca, novella, levél, nem megy rím vagy valami dallam nélkül?

V. D.: Maximum naplószerű, most is írok ilyet egy lapnak, baba-naplót. Amikor a Maszat-hegyet írtam (Túl a Maszat-hegyen), voltak ilyen betétversek, azt gondoltam, hogy megírom prózába, de nagyon lázárervines volt. Nem tudtam kikeveredni az általam kedvelt meseírók stílusából, rájöttem, csak úgy tudom megírni, ha verses.

K. P. J.: Nem először említed Lázár Ervint. Weöres Sándor, Lázár Ervin, akikkel nem tudom, te tudsz-e vagy vállalsz-e rokonságot. Weörestől egyszer megkérdezték, hogy ha már gyermekverseket ír, akkor ugye szereti a gyermekeket. Ő pedig tiltakozott, hogy nem, nem szereti a gyermekeket. A te verseid hogyan kötődnek az említett mesterekhez? Tudatos ez?

V. D.: Nem tudom. Nagyon-nagyon szeretem meg tisztelem őket. Az én verseim sem annyira egyértelműen gyerekversek, ez biztos kapcsolódás. Amikor én elkezdtem gyerekverseket írni, nekem még nem volt gyerekem, a családban sem volt senkinek, de még a környezetemben sem nagyon. Tényleg csak a saját szórakoztatásomra írtam. Az első könyvemről sokan mondták, hogy gyerekes meg infantilis, az egyik kritikai lapban azt írták, hogy én a posztinfantilizmusnak vagyok a képviselője. Gondoltam, akkor írok egy gyerekkönyvet. Erre meg azt mondták, hogy nagyon felnőttes, valószínűleg sznob óvodásoknak írtam, akik értik az irodalmi allúziókat. A kettő között vagyok én valószínűleg. Weöres Sándor is elég gyereklelkű felnőtt lehetett. Én a saját szórakoztatásomra írom ezeket és meglep, hogy a gyerekek ennyire szeretik. Abból is látszik, hogy nem igazán gondoltam rájuk – szégyellem magam – amikor a Maszat-hegy már megjelent, egyszer egy író-olvasó találkozón odajött hozzám egy kislány és szomorúan kérdezte, hogy mi lett Emil bácsi sorsa, aki az egyik szereplő. Akkor csaptam a homlokomra, hogy Emil bácsi ott maradt a főgonosz karmaiban, elfelejtettem őt. Ebből látszik, hogy nem a cselekmény volt a fontos, de elhatároztam, hogy ha valaha írok folytatást, akkor az Emil bácsi kimenekítésével fog kezdődni. Nem arra szoktam gondolni, hogy ez mennyire fog tetszeni a gyerekeknek, hanem, hogy minél jobban elszórakozzak.

K. P. J.: Angolból is fordítasz. Mennyire ismered a nyelvet? Úgy érzem, ez is a családból ered, az elvárásokból.

V. D.: Nekem soha nem volt jó nyelvérzékem. Az angol anyukámnak köszönhető, pár hónapig kint élt Amerikában és mi is ott voltunk vele. Közben jártunk iskolába, ez megalapozta a nyelvtanulást. Mai napig nem tudok olyan jól beszélni angolul, mondjuk magyarul sem, sosem volt a verbális kommunikáció az erősségem, de érteni jól értem, fordítani tudok angolból. Nagyon megengedően neveltek minket a szüleink, nem voltak szigorú elvárások. Tanultam oroszul, meg spanyolul is, de semmi nem maradt meg.

(A költő felolvas a verseiből.)

K. P. J.: Azt mondtad valahol, hogy gyakran írsz jókedvedben. Mert akkor te minden pillanatodban jókedvű vagy.

V. D.: Azért nem írok én annyira sokat. Régebben abszolút így volt amúgy. A magyartanáromnak igaza volt abban, hogy a reménytelen szerelem meg a pokoljárás tesz jót egy költőnek, mindenképp rá akart venni, hogy szenvedjek. Kicsit próbáltam szenvedni, de volt olyan, hogy tényleg rossz kedvem volt.  Ilyenkor egyszerűen nem tudtam írni, kellett nekem az, hogy jó kedvem legyen és elégedett legyek. Ahogy öregszem vannak kevésbé jó dolgok, próbálok arról is írni, de valami kis humort így is beleteszek, nem tudok kibújni a bőrömből.

K. P. J.: Családapa lettél. Egy éves múlt a fiad. Hozzá írtál már?

V. D.: Egy egész kötetnyit. Ő nagyon-nagyon cuki, csodálatos az apaság. A költészethez kapcsolódva az volt egy jó élmény, amikor először tartottam a kezemben a kisfiamat, pár napos volt még csak. Sírt, azt sem tudtam, mit kell csináljak, énekelni nem akartam elsőre. Mondtam neki egy Ady verset. Abbahagyta a sírást és nagy szemekkel nézett rám. Olyan fantasztikus volt az érzés, hogy a költészetnek praktikus haszna van. A feleségemmel mindenféle mondókás könyveket begyűjtöttünk, és azt tapasztaltam, hogy elég sok ilyen könyvet lehet kapni, de mindegyik ugyanabból a népi mondóka-gyűjteményből válogat. Nekem, mint városi ember, nagyon idegen, mert például nekem még soha nem volt egy zsák mák a hátamon. Ismerjük a mondókát: Hátamon a zsákom, zsákomban a mákom. A saját kisfiamnak próbáltam korszerűbbeket írni.

(Varró Dani felolvassa néhány mondókáját.)

K. P. J.: A komoly versek itt vannak a Szívdesszert című kötetben, ezt mondtad. Nekem nem tűnnek ezek sem túl komolynak.

V. D.: Mikszáthnak írt egy hölgy olvasója, azt írta, hogy amiket Mikszáth úr ír, azok nem rázzák meg az ember lelkét. Erre Mikszáth azt írta vissza, hogy drága hölgyem, én nem mondtam soha, hogy a maga lelkét akarom rázogatni. Nekem ez nagyon tetszik. Az első kötetem fölvállaltan játékos, nem akar mély lenni. Húsz éves koromig megírt versek vannak benne. Azt mondta a szerkesztő akkor, hogy ezeket hagyjuk ki, legyen egyfajta dolog. Ez így rendben van. Ami a Szívdesszertben van, az magamhoz képest komolyabb. Próbáltam mélyebbre menni, kevesebb iróniát beletenni, több versformát kipróbálni. Ennyi telik tőlem.

K. P. J.: Tudatos volt ez a mesterkedés?

V. D.: Foglalkoztatott. Az ember, amit már megcsinált, azt így-úgy próbálja túlszárnyalni, mást csinálni, kísérletezni.

K. P. J.: Egész nap írsz? Megmagyarázom a vendégeknek, mert te tudni fogod. Jöttünk errefelé a kocsival és megálltunk egy benzinkútnál. Dani hátraült, elővette a számítógépét. Mindenhol tudsz írni?

V. D.: Az ihlet mindig akkor jön, amikor a legkevésbé alkalmas. Zuhanyozás közben, meg régen vizsgaidőszakban, amikor mást kellett volna csinálni. De verset keveset írok és ritkán, inkább fordítok. Vannak határidős munkáim, azokat minden nap csinálom, elég sokat.

K. P. J.: Hogy néz ki a „bérversírás”? A színdarabokig akarok eljutni. Nyilván ezt megrendelik tőled.

V. D.: Igen, és nem csak verses darabokat fordítok. Valahogy belecsöppentem ebbe a színházi fordítós dologba. Az első valóban kortárs angol színdarab volt, kerestek angolul tudó költőt. Valahogy engem megtaláltak, viszonylag jól sikerült, azután kaptam több megbízást. Eleinte minden olyan darab megtalált, ami távol áll tőlem, egyáltalán nem volt verses például, sőt több botránydarab volt. Elég, ha mondom a címet: Mark Ravenhill Shopping and fucking. Fordítottam egy olyan darabot is, ahol a főszereplő építész, aki beleszeret egy kecskébe és afférja van vele. Kifejezetten ilyen botrányos darabokat fordítottam, amik nem csak lelkileg, de nyelvileg is távol álltak tőlem, nem is szerettem őket annyira. Munka volt. Most nagyon boldog vagyok, hogy Shakespeare-t fordítok.

K. P. J.: A Rómeó és Júliát, amit a Vígszínház játszik, te fordítottad. Ez egy nagyon modern feldolgozás.

V. D.: A színháznak szokott igénye lenni, hogy minél modernebb legyen a fordítás. Az egyetemenb több fordítói szemináriumra is jártam és azt mondták a tanáraim, hogy minden fordítás – bármilyen jó műfordító is fordította – körülbelül ötvenévente elavul, annyit változik a nyelv. Ezeket a Shakespeare-darabokat meg száz éve fordították. Bármennyire szépek és klasszikusak, szerintem jogos igény a modernebb fordítás. Ezt csak azért mondom, mert sokan számon kérik, hogy most akkor miért kell Kosztolányi meg Vörösmarty után újrafordítani egy darabot. Az a nehéz benne, hogy vannak a sorok, amiket jól ismer a közönség, s aztán nem örülnek, ha nem úgy van, amikor hallgatják a színházban.

K. P. J.: A Hamletet Arany János fordította. Többen is lefordították utána, de mindenki meghagyta a mondatot, hogy „Lenni, vagy nem lenni?” Senki nem mert hozzányúlni. Eörsi István hozzányúlt. A próbák alatt a Hamletet játszó színész megőrült tőle, nem bírta megjegyezni. Vissza kellett állítani a klasszikus mondatot.

V. D.: Arany is küzdött ezzel, ő is máshogy akarta fordítani, pontosabban, de már szállóigévé vált a „Lenni vagy nem lenni”. Én nagyon büszke vagyok rá, hogy a Rómeó és Júliában az „Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?” mondatot sikerült máshogy fordítani. Most így hangzik: „Jaj, Rómeó, mért vagy te Rómeó?”

K. P. J.: Fiatalosabb lett. Fordítás előtt el szoktad olvasni a létező fordításokat?

V. D.: El szoktam olvasni és akkor belövöm, hogy akkor ehhez képest én hogy tudok más fordítást is csinálni, érdemes-e egyáltalán. De közben nem szoktam olvasgatni, mert az túlságosan is beleragad az ember fülébe és csak megzavar. Amikor befejezek egy-egy jelenetet, akkor azért össze szoktam vetni az előzővel. Ha látom, hogy az enyém nem elég jó, akkor még javítok rajta.

K. P. J.: Rengeteget fordítottál újra, legalább húszat. 2000-ben fordítottad Harold Pinter Születésnap című darabját a Radnóti Színháznak.

V. D.: Igen, ott harminc éves volt a fordítás. Elég kopott volt már.

K. P. J.: A színházi fordítás azért is jó, mert abból meg tud élni az ember. Ha több darabodat játszanak az országban, akkor az elég biztos forrást nyújtanak. Tehát szabadúszó vagy.

V. D.: Igen, ebből próbálok megélni.

K. P. J.: Van néhány szenvedélyed, nem tudom, megvan-e még. Mondják, hogy a Dani nem fog már verset írni, mert elkezdett pókerezni. Azt is terjesztették, hogy baromi jól keresel ezzel. Most ezzel mi van?

V. D.: Mindig volt játékszenvedélyem, ez sokszor a verseimen is érzik. Szeretem a játékokat, valószínűleg a nagypapámtól örököltem, vagy legalábbis ráfogom. Ő nagyon szeretett ultizni, meg sakkozni. Egész estig a téren játszott a többi bácsival. Ő tanított meg ezekre a játékokra. Aztán jött a póker. Van egy profi pókerjátékos barátom, ő szervezett partikat és tényleg jól ment. Voltam kétszer Las Vegasban a póker világbajnokságon, nagy élmény volt.

K. P. J.: Mit nyertél?

V. D.: Pár ezer dollárt, nem sokat. Most már egyáltalán nem játszom. Már családapa vagyok, nem szabad rossz példát mutatni, meg az embernek nincs mindenre ideje, és akkor felállítja a sorrendet. Pár évvel ezelőtt volt olyan, hogy pár barátom, akik ebből éltek és mondták nekem is, hogy tehetséges vagyok, megfordult a fejemben, hogy hagyom az irodalmat és pókerezek, jobban fog fizetni. De aztán rájöttem, jobban érdekel az irodalom. A Maszat-hegyben írtam egy verset a pókerről, egy találkozón egy kislány szavalta el a verset a simlis pókeresről, aki jól keres. Nekem ez a hobbim.

K. P. J.: A másik a foci. Akik a Törzsasztalra járnak, tudják, hogy sok író kötődik a focihoz, Esterházytól Kőrösi Zolin át Kukorellyig. Ők nagyon jó meccseket játszanak az írók csapatával. Neked honnan van ez a szenvedélyed, tagja vagy-e a csapatnak?

V. D.: Néha invitálnak, de tudom, hogy nem játszom elég jól. Régen mindig kapus voltam. Ők nagypályán játszanak, abban nekem meg nincs rutinom. Amikor suliba jártam, minden fiú focista akart lenni. Akkor még viszonylag jó volt a magyar foci. Mindig fociztunk az udvaron. Aztán rájöttem, hogy nem leszek focista, akkor meg sportriporter akartam lenni. Knézy Jenő volt a példaképen, tetszett, hogy lelkesen kommentál. Ez biztos édesapámtól ered, ő nagyon szereti a focit, a gombfocit is, minden bajnokcsapat nevét megtanultam tőle.

K. P. J.: Rengeteget dolgozol, fordítasz, könyveid jelennek meg, mégis időigényes szenvedélyeid vannak, például több sorozatot is nézel.

V. D.: Ezek sok időt vesznek igénybe, pontosan ezért az utóbbi két évben sajnos vagy nem sajnos, de elmúlt. Amióta házas vagyok és gyerekem van, ezeket leépítettem, a kisfiam a hobbim meg a pénzkeresés. Nem nézek már sorozatot. Annyi maradt belőle, hogy amikor dél körül elalszik a kisfiam, akkor a feleségemmel nézünk egy epizódot valamelyik sorozatból. De tényleg volt olyan idő, hogy betegesen követtem a sorozatokat, napok alatt ledaráltam egy sorozatot. Valószínűleg ez azért van, mert én betűkkel foglalkozom, sokat írok, sokat olvasok, és amikor pihenni akarok, akkor képeket nézek.

K. P. J.: Beszéltünk már arról, hogy időnként kapsz kemény kritikákat. Idéznék egy interjúdból: „Ér elég sok kritika, igazából arra jöttem rá, hogy az majdnem mindegy is, hogy jót vagy rosszat mondanak. Ha foglalkoznak az emberrel, az már jó.” Az a kérdésem, hogy ez mire jó?

V. D.: Ismerek idősebb költőket, írókat, és azt látom, hogy akiről már nem ír a kutya se, akkor egy idő után megkeserednek, látom, hogy nagyon rossz, és nagyon sajnálom őket. Még azt sem írják meg, hogy milyen rossz. Én örülök, hogy rólam írnak, még ha rosszat is, de nagyjából egálban van. Amiről írnak, az benne van a köztudatban, többen olvassák, vitatkoznak. Az első könyvem tényleg elég zsenge kis kötet volt és amikor először olvastam Kulcsár Szabó Ernő tanulmányában magamról, nem is értettem, hogy dicsér vagy szid, annyira tudományosan írt. De a lényeg az volt, hogy ahogy én írok, az ő szerinte beleillik egy költői ívbe, ennyit sikerült kihámoznom. Most elveszettem a saját fonalamat. Mindegy. Na, csak azt akartam mondani, hogy először nagyon sok jót írtak, aztán rosszakat, de vicces volt nekem, hogy amit húsz éves koromban írtam, annak nekimennek, és azt le kell taszítani. De akkor ezek szerint az már ott van valahol.

K. P. J.: Mi a siker? Sikeresnek tartod magad?

V. D.: Azt gondolom, hogy abban a szakmában, amiben vagyok, sikeresnek mondható vagyok.

K. P. J.: Miben nyilvánul meg a siker számodra? Például, hogy most itt van több, mint száz ember, az siker.

V. D.: Igen. Meg sok helyen érettségi tétel vagyok. Ennek kapcsán sok kérést kapok a Facebookon, hogy segítsek kidolgozni. Egyszer kaptam egy fenyegető levelet is egy érettségi előtt álló fiatalembertől, aki azt írta, hogy ha engem húz az érettségin és megbukik, akkor megkeres és kiherél. Elég sok csúnya szó volt abban a levélben. Ez az árnyoldala a túlzott ismertségnek. Hála Istennek nem engem húzott. Ha elmegyek a boltba, akkor a hölgy a húspult mögül kiszalad és zsírpapírra kér tőlem autógrammot. Akkor úgy érzem, hogy sikeres vagyok, ha felismernek.

K. P. J.: Tőled olvastam valahol, hogy szerinted több kortárs irodalmat kellene tanítani. Ezt te hogy képzeled el?

V. D.: Nem ilyen harcosan szoktam mondani. Én csak arra gondolok, hogy sokan panaszkodnak, hogy a régi szövegeket egyszerűen nehezen értik a gyerekek, például ilyen a Szigeti veszedelem. Én is emlékszem, hogy sok osztálytársam pont emiatt gondolta az irodalmat valami nagyon távoli, nehezen befogadható dolognak. Nyilván a kortárs irodalomban is sok minden van. Én inkább a barátságosabb, jó humorú szövegekre gondolok, ezek könnyebben befogadhatóak. Élő, friss dolog az irodalom, ezt kell megismertetni a gyerekekkel.

K. P. J.: Kukorelly mondja mindig, hogy írókat kéne meghívni iskolákba rendhagyó magyarórákat tartani. Egyes helyeken van is ilyen. Nem feltétlenül a saját művéről kéne beszélni, hanem a kortárs irodalomról. Te ezt egy járható útnak tartod? Elmennél tanítani?

V. D.: Nem mernék. Meg nem hiszem, hogy tudnék elég okosakat mondani. De felkészülnék, és azért elmennék órát tartani. Parti Nagy Lajosról beszélnék, ő a nagy kedvencem.

K. P. J.: Azt mondod valahol, hogy meg szoktak kérni idegen emberek, hogy írj verset a barátnőjük születésnapjára. Szoktál?

V. D.: A siker egyik jele ez is. Idegen embernek nehéz írni, azt szoktam tanácsolni ilyenkor, hogy írjanak ők és ezt jó ötletnek tartják.

(Varró Dániel az Altató apukáknak című versét olvassa fel.)

 

 

 

 

 

Copyright © 2024 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu