Szerenád – Moldován Annamáriának
I. Angaliázi
Gyermek szalad anyaölbe óvást,
biztonságot kapni, mint te hozzám,
s úgy megpihenni, mint te vállamon,
özvegy szokott párja koporsóján.
Mikor megragadsz, a bomlást tartod,
és ahogy széthullnak a képzetek
összekulcsolt csöndességben válok
gyermekké, koporsóvá én veled:
tompa szomjam csókodban elvetél,
ahogy nyakadon szétmáll az ezüst,
rubinformád belém ivódik, mint
pórusokba a cigarettafüst.
II. Isztoría
Csontvár-messzeségből félve intesz,
és mosolyod, mint hossztalan hajad,
leengeded a balkonon, s megmászom
megkerülhetetlen kőfal-ajkadat;
ha valóság, akkor mesebeli,
ha nem igaz, ez akkor túl valós,
mert úgy fojtasz, mint ki ölni akar,
és csókod elvarázsolt békacsók;
néha úgy érzem, kimentettelek,
és enyém vagy, nem mos el az eső,
néha elsodródsz tőlem messzire,
és a levágott sárkányfej újranő.
III. Agápi
Hajnal volt, máskor meg éjszaka, de
te ugyanaz voltál, nincs korod sem,
s én számolgattam a sok örök-csontot,
mi alkot, mint tópartot a homokszem,
ez a hangyányi végtelenség most
arcom simítja és ad magából,
gyötört vasmarokkal kiszakítja,
ami az övé, a málló mából.
Ez az örökös szeretni vágyás,
ez, ami téged s engem összefűz,
megmar, mint a kígyó, fáj, mint a seb,
etet, mint egy anya, éget, mint a tűz.
IV. Éfthrafszto
A szíved kovácsolt kedvesség,
a szíved tehetetlen és árva,
körülmetélt, foszlány-örömök közt
befogadtál magnetoszférádba.
Az élet könyörtelen volt hozzád,
és fahéj-alakod csak párolog,
érzem, minden kis ölelésedben
veréb rezzen halkan, és láz kopog;
kint hideg van, és szörny-alakban-
halál kísért, ha harmatod elhagy,
félelemtől lángolok, miután
hiányod, mint a villám, belém csap.
V. Axióma
Minden pillanatomban a lényed
oly biztos, mint szívemben az érzés:
kitölt, mint az univerzumot a
megfejthetetlen, örök létkérdés.
Megjelent a Várad folyóirat 2015/10. számában.