Száz éve született Tóth István
Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, esztéta, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár 1923. október 25-én született a dél-bihari Tenkegörbeden, és 2001. szeptember 16-án halt meg Marosvásárhelyen. 1944-ben érettségizett Nagyváradon, 1948-ban diplomázott a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem francia–magyar szakán. 1948 és 1963 között középiskolai tanár volt Nagyváradon, 1953–54-ben a Klasszikus Magyar Vegyes Líceumnak igazgatója is volt. 1963-tól egészen 1983-as nyugdíjba vonulásáig a marosvásárhelyi tanárképző (Pedagógiai Főiskola) és a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. Nyugdíjas évei alatt, 1991-től a gyulafehérvári székhelyű Római Katolikus Főegyházmegye hitoktatóképzőjének tanára volt. Több önálló kötet, irodalmi, esztétikai és kritikai tanulmány, valamint egyetemi tankönyv szerzője, illetve latin nyelvű humanisták, francia, belga és román költők fordítója, német, belga és francia antológiák szerkesztője. Kutatási területe a latin nyelvű reneszánsz költészet és az európai esztétika volt. 1969-ben a Marosvásárhelyi Írói Egyesület és 1984-ben a Romániai Írószövetség díját nyerte el.
Tóth Istvánról, a költőről, a poeta doctusról több irodalmi tanulmány született szakavatott irodalmárok tollából, akik felbecsülhetetlen értékű munkásságát elemezték. Én arra a Tóth Istvánra emlékezem, akiben a költő és az ember elválaszthatatlan egységgé forrt össze, és aki hitelesen élte mindennapjait Marosvásárhelyen, a Somostető közelében.
Tóth Istvánt marosvásárhelyi diákéveim alatt ismerhettem meg a 90-es évek közepén, anyósom révén, akinek István bácsi középiskolai tanára és osztályfőnöke volt Nagyváradon, mielőtt elhagyta a Körös-parti várost és Vásárhelyen folytatta tanári munkáját, az akkori színművészetin.
Üde színfoltot jelentett száraz orvosi tanulmányaim közben, amikor feleségemmel hozzájuk látogattunk, István bácsihoz és nejéhez, Erzsikéhez. Náluk mindig szerető szavak, történelmi és irodalmi beszélgetések vártak és az a vendégszeretet, ami már akkor is ritka volt, ma pedig szinte elképzelhetetlen. A találkozások során rendszerint István bácsi mesélt, miközben mindig mértékkel kóstoltuk az általa nagy gonddal készített borokat, amelyekhez külön történet kapcsolódott: a híres ribizliborához, a lebogyózott szőlőkhöz vagy az almaborhoz, melynek pincehűvös ízét most is fel tudom idézni, ahogy ezeket a sorokat írom. Ezek az „irodalmi mesék” egyetemi előadásoknak is beillettek volna, ahogy az irodalomról beszélt szenvedéllyel, de laikusok számára is érthetően, és olyan szakértelemmel, alázattal, amit azóta is ritkán tapasztalok. A beszélgetések hangulata mégis mindig baráti volt, sohasem kioktató, holott mi fiatal diákok voltunk egy teljesen más szakterületen. Ennek ellenére sohasem éreztette a nyilvánvaló különbséget, de lassan sikerült felmérnem, hogy micsoda irodalmi tudással felvértezett költő az, aki már-már baráti, atyai szeretettel beszélgetett velünk a kertjében, az árnyékban megbúvó kőasztal körül, hétvégéken vagy hétköznapi délutánokon.
Ezekből a beszélgetésekből, amikor ittuk szavait és hallgattuk letisztult bölcsességeit, körvonalazódott az a kép róla, amelyben elválaszthatatlan egységet alkotott az ember és a költő. Úgy élt, egyenesen és becsületesen, ahogy azt megfogalmazta verseiben, költői hitvallásában. Mélyen hívő emberként a legnagyobb harmóniában élt az Isten teremtette világgal. Rendszeres somostetői kirándulásai során erre mindig rácsodálkozott, és meglátta a szépet és a „küldetést” egy rút gilisztában, egy bogárban, a fákban és a kövekben is. Gyakran születtek versei ezeken a kirándulásokon a természet közelségében és a barátok, a mindig népes kiránduló társaság vidám hangulata közepette. Erről tanúskodik négykötetes verses enciklopédiája is (Herbárium, Besztiárium, Lapidárium és Szolárium). Versei mellett fordított francia, német, belga és román költőket is, levelezett a francia íróakadémia elnökével, Jean Rousselot-val, aki egyenlő rangú partnerének tekintette és meghívta magához baráti- és munkalátogatásra.
Hihetetlen munkatempóval dolgozott nyugdíjas évei alatt is, gyakran 8-10 órát, napi munkabeosztás alapján írt és fordított. Neki köszönhetjük a latin humanista költőink fordítását, amelyeket tematikusan, Váradhoz, Kolozsvárhoz vagy Gyulafehérvárhoz kötődően állított össze. Büszkeséggel tölt el, hogy minden kiadott munkája megvan a könyvespolcomon, és ezek nagy részébe személyes hangú, kedves dedikációt jegyzett be.
Egyenes jelleme a kommunizmus évei alatt nem tette lehetővé az elismerését, mivel nem volt „lelkes”, mozgalmár költő, karakán módon vállalta értékrendjét, holott ez gátolta a szakmai előmenetelben és sokszor megnehezítette a mindennapi életét is (ahogy oly sokaknak abban az időben). Sajnos az az elismerés, amely megillette volna, a rendszerváltás után sem köszöntött rá, de ekkor már egyre több munkája jelenhetett meg, és ezzel úgy érezte, hogy humanista és költői küldetését teljesítette. Igaz, hogy ezért sokkal jobban meg kellett küzdenie, mint ahogy ezt megérdemelte volna, de emiatt nem volt keserűség a lelkében, tudomásul vette, hogy ilyen a világ. Vidáman, rendíthetetlenül dolgozott tovább a hétköznapokban hite és küldetése szerint, hogy felelősséggel, de önzetlenül hagyja ránk azt az elképesztően hatalmas tudást, amit kitartó munkával élete során megszerzett.
Mészáros Zoltán Endre
Tóth István életműve
Verseskötetei:
- Ódák és elégiák, 1957, Bukarest, Irodalmi és Művészeti Kiadó
- A kalászok lehajolnak, 1961, Bukarest, Irodalmi
- Névtelen emlékek között, 1964, Bukarest, Ifjúsági
- Vízválasztók, 1967, Bukaresti, Irodalmi
- Amerre jártam, 1968, Bukarest, Ifjúsági
- A szétszedett szobor, 1971, Kolozsvár, Dacia
- Jégbuborékok, 1973, Bukarest, Eminescu
- Európa kövei között, 1975, Kolozsvár, Dacia
9.Törékeny tükrök, 1979, Kolozsvár, Dacia
- Sziklás parton (válogatott versek), 1980, Bukarest, Kriterion
- Antifóna, 1983, Bukarest, Kriterion
- Napvárás, 1984, Kolozsvár, Dacia
- Ha azt mondom, hogy élek (válogatott versek), 1987, Budapest, Magvető
- Közös nevező, 1994, Marosvásárhely, Népújság Könyvek, Impress
- Párbeszédek és limerickek, 1995, Marosvásárhely, Custos
- Herbárium. Fűvészenciklopédia versekben, 1998, Marosvásárhely, Mentor
- Besztiárium, Állattani enciklopédia versekben, 2000, Nagyvárad, Literator
- Senkiföldjén, 2004, Marosvásárhely, Appendix
- Lapidárium. Kőzetek, természeti elemek, kőbe tömöríthető alapeszmék és kőfeliratok enciklopédiája versekben, 2011, Marosvásárhely, Silver Tek
- Szolárium. Napóra vagy eszmei sugárzások enciklopédiája, 2011, Kolozsvár, Verbum
- Testamentum (válogatott versek), 2016, Pécs, Underground
Drámája:
- A koszorúper, Igaz Szó, 1981/7 sz.
Versfordításai:
- M.R. Paraschivescu legszebb versei, 1963, Bukarest
- Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők, 1969, Bukarest
- Írásjelek a földön. Kortárs belga költők, 1972, Bukarest
- Eugen Guillevic legszebb versei, 1978, Bukarest
- E. Vandercammen: A feledés kapuja, 1979, Budapest
- J. Rousselot: A tűz és a rózsa, 1986, Budapest
- Zeno Ghițulescu: Vannak kapuk, 2001, Marosvásárhely
Tudományos könyvei:
- Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig, 1970, Kolozsvár, Dacia
- Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája, 1977, Bukarest, Kriterion
- Talált kincs (Német költők antológiája, I-II.), 1981, Kolozsvár
- Kolozsvári emlékírók, 1990, Bukarest, Kriterion
- „Üdvöz légy, te boldog Várad”. László király emléke költészetünkben, 1992, Marosvásárhely, Custos
- Irodalmi műveltségünk főbb korszakai – őskor és középkor, 1994, Gyulafehérvár
- Irodalmi műveltségünk főbb korszakai – reneszánsz és manierizmus, 1996, Gyulafehérvár
- Phoebus forrása. A nagyváradi latin nyelvű humanista költészet antológiája, 1996, Nagyvárad, Literator
- Értékek és mértékek. Tanulmányok, esszék az irodalom területéről, 1998, Nagyvárad, Literator
- Szívvel szóval, tiszta ésszel. Himnuszok, zsolozsmák, intelmek, könyörgések latin nyelvű költészetünkből, 2001, Budapest, Szent István Társulat Kiadója
- A gyulafehérvári humanista költészet antológiája: „Költők virágoskertje”, 2001, Budapest, Accordia
*** Tóth István monográfia, írta Tóth Erzsébet, 2017, Gyergyószentmiklós, F&F International