Kulturális folyóirat és portál

2013. február 11 | Szabó Réka | Kultúra

Szabadságfoka tehet fontossá számomra egy művészt

Milyen különleges feladatai vannak a zsűrinek egy színházi fesztiválon?
Az én véleményem, hogy a zsűrinek az lenne a dolga, hogy az egész fesztiválról adjon valami átfogó, szerkezeti értékrendhez hasonló képet, nem pedig az, hogy aranyérmeket osztogasson az úgynevezett legjobbaknak. Tehát aki a díjakat végigolvassa, kapjon egy képet a fesztivál gondolatiságáról. Azt gondolom, a zsűri dolga, hogy mindig az egészet érzékelje, ne csak az egyes előadásokat.
A látott előadások alapján milyen képe alakult ki a romániai, illetve erdélyi színházakról ahhoz képest, amit eddig tapasztalt?
Jártam néhányszor Erdélyben, volt egy bemutatóm Székelyudvarhelyen, amit Szabó K. István rendezett, és Pesten néha látok előadásokat. Most az az érzésem, hogy másképp ugyan, de itt is változóban van a színház nyelve. Kicsit a fesztivál alapján mondom, hogy – ez Magyarországra is igaz, csak más okai vannak – a szórakoztatóipar tör előre. Kevesebb a gondolatilag szabad, izgalmas és kísérletező előadás. Itt egy nagyon speciális helyzetről beszélünk, a román és a magyar színháznak van egy különös érintkezése: rengeteg román rendező jön, egy nagy iskola képviselői, akik járják az országot, évente hatot rendeznek, és minden színházban a saját egyéni jelüket hagyják az előadáson. Magyarországon ez nincs, hogy ennyire szimbiózisban éljen két színházi nyelv, két színházi kultúra, mint Erdélyben. A fesztivál több előadását ismert román rendezők állították színpadra, van egy román zsűritársunk is, Ştefan Iordănescu, aki több helyen volt színházigazgató: ez nagyon érdekes. Ugyanez vonatkozik a színészekre is: a román színházi, színészi nyelv teljesen más, mint a magyar.
Mit ért ezen a különbségen?
Talán a román színészek pszichológiailag kevésbé realisták, sokkal bátrabbak, időnként felületesek. Viszont nagyon jó színészekről beszélek. Lehet, hogy lélektanilag felületesek, de merészség, esztétika, ötlet tekintetében sokkal bátrabban nyúlnak egy szerephez, másképp közelítik meg. Azt látom, hogy az erdélyi színházakban, a magyar színészek játékában keveredik ez. Nyilván, mert a színészek mozognak. Sokat utaznak a társulatok, az internet és a televízió miatt pedig egységesebb lett a stílus. Például Andrei Şerban többször is rendezett a Nemzetiben. A színészek szeretnek vele dolgozni, mert teljesen más, mint egy magyar rendező. Létrejött egy új típusú magyar színész, aki már ezt a felhőtlenebb, szabadabb, szemtelenebb színészetet is művelni tudja, mint ami a románra jellemző. Könnyebben, lazábban tud váltani a különböző síkok között, nem törődik annyira a magyar színészetre inkább jellemző pszichológiai megalapozottsággal.
Ám ezen a fesztiválon a fő tendencia mégiscsak az, hogy színvonalasan vagy kevésbé igényesen, de a színházművészet elindult a szórakoztató előadások gyártása felé. Személy szerint én nem örülök ennek. Azért örülök a tegnap este látott német darabnak (Geschlaechter – szerk. megj.), mert az nem ezt a vonalat képviseli. Nem az volt a céljuk, hogy mindenáron széles népszerűségnek örvendő darabot mutassanak be, hanem szemtelenebb, érzékibb, szabadabb színházat csinálnak. Erre nagyon nagy szükség van. Nem mondom, hogy minden színháznak ilyennek kell lennie.
Igazából két előadás volt eddig, ami miatt elég nehéz helyzetben vagyunk: a Bánk bán meg a Geschlaechter. Ez a két előadás, ahol úgy érezte az ember, ha közelebb megy hozzá, akkor is egyben marad a gondolat, és marad benne annyi szabadság – mert egy művet a szabadságfoka tehet csak fontossá számomra. Egyáltalán nem akarom lebecsülni a többi előadást. Csak ugye az volt az alapkérdés, milyennek látom a mostani erdélyi színházat. Úgy látom, hogy kommersz irányba halad, ha ezt a válogatást reprezentatívnak tekintjük.
Ez a tendencia nem a gazdasági viszonyoknak, a csökkenő anyagi támogatásnak köszönhetően jön létre? A színházak gazdasági helyzete hogyan függ össze a minőséggel?

A helyzet hasonló, mint Magyarországon. Beszélgettem erről Bocsárdi Lászlóval és másokkal is, és úgy látom, a politika ugyanúgy kezd beavatkozni itt is a színházak életébe, mondván, ők szerzik a pénzt. De Erdélyre talán ez kevésbé volt jellemző eddig. Nyilván mindig készültek olyan előadások, amelyek arra szolgáltak, hogy könnyebben becsalogassák a nézőt, és nem hibáztatom a színházakat ezért. Én most arról beszélek, hogy ha van egy fesztivál, aminek reprezentatív előadásokat kell bemutatnia, akkor az ember arra számít, hogy nagyobb bátorsággal szembesül, több előadásra is jellemző lesz egy kereső, határátlépő attitűd.
Úgy vélem, maga a színházi forma is nagy változásoknak van kitéve. Nem arról a műsortervről beszélek, amit le lehet gyártani egy évad alatt, hanem olyan előadásokról, amelyek a kor sajátos arculatát is leképezik. Volt ilyen előadás, például a Világjobbítók, de a színészi munka meglehetősen dekoncentrált és konvencionális benne. Hiába vetítenek a színész háta mögé képeket, ha a színészi játék nem közvetíti ezt a fajta új gondolatot, amit a világból le lehetne szűrni. Azt látom, és ez a határ mindkét oldalára igaz, hogy biztonsági játék folyik a színházakban. Ami egyébként rendben van, csak… Nem szeretek így ítélkezni. Mert a magyarországi helyzet sem valami rózsás. De az igényeimet illetően, azt hiszem, kicsit én járok közelebb a művészi igazsághoz.
Ugyanakkor nem akarok prófétaként föllépni, és számon kérni az erdélyi színházaktól, hogy miért nem ilyenek. A Jelenetekben, a Makrancosban, a Fösvényben is láttam nagyon jól, részleteiben kidolgozott színészi alakításokat. Ott van például Székely Csaba Bányavaksága. Hosszú idő óta először történt meg, hogy valaki nagyon sikeresen tudott létrehozni egy mitológiát, egy családtörténeti mitológiát, egy erdélyi mitológiát, egy falu mitológiáját – mindegy, milyen mintákra építve –, amelyben technikailag rendkívül letisztultan tudja elmondani a bohózatként, de tragédiaként is könnyen értelmezhető történetet. Ez jó, mert esetleg pont attól indulhat be az új magyar, erdélyi drámaírás, hogy keletkezik egy nagyon sikeres minta, amit jó utánozni, mert akkor sikeres lesz az ember. Iordănescu azt mondta, hogy már a román drámaírókra is hatással van Székely Csaba, tanulmányozzák.
Nagyon tetszett, amit Aba csinált, ő a Bányavakság rendezője. Látszott rajta, hogy a színészetében is szuverénebb, más eszközökkel dolgozik, mint a körülötte lévők. Ezt tenni a legnehezebb, mert a színházaknak van egy igényrendszerük, nehéz azt mondani, én most másfele megyek. Ezért volt jó a temesvári előadás, mert leképezte azt a töredezettséget, ami a mai társadalomban van. Például azt, hogy színészként hányféle irányt vehet az életed. Bocsárdi is nagy név Magyarországon, ebben a Bánk bánban újra igazolódott számomra, miért: mély gondolatai vannak problematikus művekről, és egyelőre ő még képes megteremteni azokat a körülményeket, hogy szabadon, a saját gondolatai irányában dolgozhasson.
Tehát voltak a fesztiválon előadások, amelyek kedvesek voltak a szívemnek.  Ezzel együtt, mint Magyarországon, itt is látszik, hogy meg vannak ijedve a színházak. Ezért biztonsági játékra törekszenek, ami nem kedvez a kísérletezésnek, a nyitottságnak.

Copyright © 2024 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu