Róza és Rebeka
Van Magyarországon egy vélekedés, miszerint nincs olyan magyar család, amelyiknek ne lenne valamilyen erdélyi kötődése. Évtizedeken keresztül azt hittem, hogy a miénk kivétel. Erdéllyel gyerekkoromban leginkább a történelemkönyvek lapjain találkoztam: fogarasi vár, Mátyás szülőháza Kolozsváron, a török által földúlt gyulafehérvári sírok. Amikor a nagyszüleim visszatértek egy téeszszervezésben lebonyolított társasutazásról, arról faggattam őket, hogy látták-e a Tordai-hasadékot, ahol Szent László úgy menekült meg az üldöző kunok elől, hogy a háta mögött megnyílt a föld. (Igen, látták. A Székelyföldről pedig az öcsémnek és nekem egy-egy színesre mázolt, agyagból formázott, galamb alakú sípot hoztak. Ha megfújtuk, tényleg olyan hangja volt, akár egy madárdal.) Mint ahogy nem nagyon értettem azt se, amikor 11 éves koromban egy bulgáriai nyaralásra tartva apám elérzékenyülve mutatott ki a repülő ablakából az alattunk elterülő hegyláncokra, mondván, az ott lent Erdély.
Valamiféle érzelmi kötődés csak akkortájt kezdett bennem kialakulni, amikor egyre több hír érkezett Ceauşescu Romániájáról. Az egyik utolsó nyáron – talán a legutolsón, talán az eggyel korábbin – a határ mellett voltunk esküvőn, és a család vajsárga Dacia 1310-esének rádióján (nem volt szériafelszerelés, apám szerelte be) bejött a román állami adó, sőt, ha nagyon meresztgettük a szemünket, elhihettük, hogy az a távoli facsoport már Romániához tartozik. Engem megmagyarázhatatlan félelem kerülgetett, csak húzzunk innen minél előbb.
Akkortájt érkeztek az első menekültek. A gimnáziumba is. Mindhárom lány volt, és a legkisebb létszámú osztályba, azaz hozzánk terelték őket. Ha jól emlékszem, egy Nagykárolyból érkezett, egy Szatmárnémetiből, egy Marosvásárhelyről. És nem volt bennük semmi különös. Már úgy értem, hogy ugyanolyanok voltak, mint mi. Sportcipő, farmer, póló, hátizsák. Az egyedüli furcsa az volt, amikor arról beszéltek, hogy mi történt volna velük, ha menekülés közben elkapják őket a határon. Igazából ezt is ugyanolyan természetes könnyedséggel adták elő, mintha csak arról kérdeztük volna őket, hogy megcsinálták-e a matek házit. Mi viszont hüledeztünk. Azt még értettük, hogy agyba-főbe vernek, meg börtön és munkatábor a Duna deltájában. Ilyenekről akkor már lehetett hallani. De hogy letépik a körmünket, az milyen?
A nyolcvankilences decemberi eseményekre élesen emlékszem. Abban az időben folyamatosan a híradót néztem és az újságokat olvastam. Mint mindenki más. Olyan volt, mintha Európa ezen fertályán egyszer csak kinyitották volna az ablakokat, és a besüvítő friss levegő kisöpört volna mindent, ami avítt volt és idejétmúlt. Fordulatnak mondták, és hirtelenjében kiderült, hogy ami fejlett volt és évtizedek óta építettük, valójában régi, és meghaladta a történelem menete. Az év végére ledőltek az addig mattolhatatlannak hitt sakkfigurák. Egyedül Romániában maradt minden változatlan. Onnét hírek is alig jöttek, menekültek annál többen. Üres polcokról, órákon át tartó sorban állásokról és éjszakai sötétségről meséltek, ám arról ők se nagyon tudtak bármit is mondani, hogy a dolgok legmélyén mi történik. Ráadásul félni kezdtünk, azt suttogták, Ceauşescu meg akarja támadni Magyarországot. Az egyik lány, nem tudom, melyik a három közül, váltig bizonygatta, hogy a Conducator már ki is adta a jelszót: „A Tiszáig meg se állunk!” A mi városunk a Tisza partján fekszik. Ezerkilencszáztizenkilencben többször is bevonultak a románok. A gimnázium a híd lábánál áll, pár lépésre a folyótól. Lehet, hogy határváros leszünk? De melyik határon belül?
Már elkezdődött a karácsonyi szünet. Bekapcsoltam délben a rádiót, hogy ebéd mellé meghallgassam a híreket. Azzal kezdték, hogy „Romániában megbukott a Ceauşescu-rendszer”. Azt hittem, rosszul hallok. Hát mégis megtörténhetett? A Magyar Televízió átvette a felkelők kezébe került román tévé adását. Ha talán pontatlanul is, de ma is le tudom írni, annyira belém vésődött, hogy Televiziunea Romania Libera. Mintha lehullott volna az a bizonyos mázsás kő. Ezek szerint ott is vége van. Karácsony volt, a színes izzók hátterében folyamatosan ment a televízió. Lyukas zászlók, mint nálunk ötvenhatban. Pulóveres értelmiségiek és egyenruhások felváltva a képernyőn. A Ceauşescu házaspár kivégzéséről tudósító rendkívüli Népszabadságot ma is őrzöm. A címlapon a Conducator fennakadt tekintete, a feje alatt vér. Azt hiszem, ma már nem csinálnának ilyen címlapot. Akkor se nagyon csináltak. Rendkívüli napok voltak. És bizakodók. Több mint három hónappal voltunk a véres marosvásárhelyi események előtt.
Pár esztendeje anyám szülőfalujában a plébániában kikértem az egyházi anyakönyveket. Ezek a törékeny emlékezetnél is jobban őrzik a családi históriát. Az ükanyámat Kolozsi Rózának hívták, a szépanyámat Székely Rebekának. Arról, hogy a család ezen ága mikor keveredett át Erdélyből abba a manapság határ mentinek számító kisvárosba, ahonnét aztán sarjadt tovább, egyelőre nem találtam adatot.
A szerző író.