Kulturális folyóirat és portál

2012. október 15 | Kozma Mária | Irodalom

Régiségek Gyergyóból – Történelmi regék

Akik fát aszalnak

Gyergyóban hatalmas, fekete fák vannak, amelyeket a bennlakók saját nyelvjárásuk szerint vízözönfáknak hívják, ezek a jégkorszak fái, nagyon feketék, úgyhogy ébenfáknak lehet őket nézni. (Benkő József, 1790)

Szántottam gyepes gyükeret, Vetettem bánatot eleget. (Népdal. Bartók Béla gyűjtése Gyergyóújfaluból)

 

Tavasszal, amikor a természet ébredezni kezdett, és hó már csak foltokban volt az árnyékos, nap nem sütötte helyeken, a gyergyóiak elindultak a környező erdőkbe fát aszalni. Az erdő némán várta a fejszés embereket, csak nagy néha reccsent halkan az ág, ha farkas, róka, hiúz vagy vadmacska keresett védettebb helyet magának, vagy valami madár röppent fel ijedtében. Az emberek sem igen beszélgettek egymás között, talán élt még gyermekkorukból emléke a Böbösnek, aki ugyan már rég a pincékben lakott és csak éjszaka ijesztgettte a gyermekeket, de hát valamikor, réges-rég itt élt a rengetegben, mert Böbös ősöreg, egyidős a vízözönfákkal. A gyergyóiak nevezték így ezeket az eltűnt óriásokat, a tudósok tiszafának hívják. Azt mesélik az öregek, hogy hajdan, amikor még a vízözönfák, amelyeknek már csak maradványai bukkannak fel a Maroson úszva, vagy a hegyek lábához verődve a hóolvadással, amikor tehát ezek a fák még hatalmas erdőségeket alkottak, Böbös is szép, fiatal lány volt, ott lakott valamelyiknek az odvában. De aztán irtásföld – orotás – lett az aszalt erdők helyén, felszántották az emberek, hová legyen szegény Böbös?! Szeme a vénségtől megmohosodott, de földig érő, hegyes vasorra még a jégzajlásban is megérezte a hullámokon sodródó vízözönfa illatát. Így hát hajnalok hajnalán kimerészkedett a pincéből, felhágott egy ilyen csutakra és süttette magát a felkelő nappal. Látta is őt Kutsuk Máté, az alfalvi tutajos ember, ki is nevette, nem volt semmi ijesztő a csúnya, öreg, gubancosan borzas hajú vénségben, amint a víz sodrásában az ébenfekete, szálkásra töredezett fatönkön hajladozott. Oda is szólt neki:

– Tutajozni akarsz!? Vasorrod a mélybe húz.

Könnyű volt nevetni ott, a biztonságos parton s letaposni az égszínkék, törékeny kékbereket – az alfalviak, ki tudja, miért a kopactamás nevet adták neki –, hiszen Máté a leghíresebb, legbátrabb tutajos volt a környéken. Azért mégis most a hallgatag erdőben erősebben markolta a fejszéje nyelét és a régiek szokása szerint bocsánatot kért az erdőtől, hiszen a csapat élén járók máris hujjogtattak, kiabáltak, kiválasztották a ródalni való fát. Körbevették a sudár fenyőt, egy pillanatra megálltak megkövetni őt, mielőtt az első fejszecsapást megtették volna. Most még nem vágták ki a fát, csak lassú pusztulásra ítélték.

– Enyém lesz ez – mondta Máté.

Nézték, amint Máté előveszi a kiskését és a család rovásjelét belevési a kéregbe, aztán elkezdte körberódalni: két mély gyűrűt vágott a fa törzsébe, majd lehántotta a kérgét. A lehántott fakéregből tett a tarisznyájába, hogy hazavigye: kászút készítenek belőle, esztendő múltán abban viszi majd a túrót a hosszú tutajos útra. Erdőnyi fát körberódaltak sötétedésig az emberek, már nem kértek bocsánatot a soron következőtől, kinek van rá ideje, hogy minden egyes fánál megálljon?! A jól végzett munka örömével szemlélték a rengeteg fehér gyűrűt, ami világított az alkonyatban. Így hagyják őket őszig, addig eléggé megaszalódnak – száradnak – ahhoz, hogy kivágják. És ha már kivágták, ismét otthagyják, hadd temesse be a hó.

Télen szánon csúsztatták le a völgybe a szálfákat, egyenlő hosszú darabokra vágták és márciusban kezdték kötni a tutajt. Szép, egyenes szálfákból állították össze, s rendszerint 9-12 szál fát kötöttek egybe. A parton a vízfolyásra merőlegesen két vastag rönköt lefektettek ászokfának, ezekre erősítették a szálfákat, mindig úgy, hogy a vékonyabb végük együvé essék. Ez volt az eleje a tutajnak. A tutajt az ászokfákról a vízbe taszították. Állva vezették kormánylapátokkal. Jármot szereltek rá, azon voltak a szerszámok, az eleség. Épületfának való gerendát tartalmazott, deszkát, olykor sót és borvizet is szállítottak rajta. A gyergyói tutaj Erdélyben a legnagyobb volt. Aradig, Szegedig is eljutottak vele.

1638-ban a gyergyószentmiklósi pap feljegyzi, hogy amikor hírül vette, hogy a gyulafehérvári katolikusok templomának tornya „leroskadt”, annak minden szükséges fáját megküldte „vizen”.

Ahol eladták a tutajt, partra vonszolták, szétszedték. A tutajosok olykor lovat vásároltak az útra hazafelé, de inkább jöttek haza gyalogosan, Parajd felé, a Bucsin-tetőn át. Só útjának nevezték ezt az utat, mert itt hozták a parajdi sót, de nevezhették volna Tutajosok útjának is. Nehéz és veszélyes foglalkozás volt az övék. Néha a tutajok „egyberontódtak”, s a következő „lepadolta” az előtte járót, vagyis felmászott rá. Megesett, hogy 40-50 tutaj is így torlódott, mire meg tudtak állni a következők. Szét kellett szedni és újra összekötözni. Egy ilyen torlódás alkalmával az Ilvai-szoros felső végében tűnt el a Marosban Kutsuk Máté.

Falustársai keresztet állítottak a parton, s ráírták: „Alfalvi Kutsuk Máté ki mint tutajos itt végzette életét.”

Azt mondják, valaki hallotta, amikor utoljára még így kiáltott:

– Vigyázzatok, itt a Böbös!

 

Tolvaj ebfia

Híres, rettegett ember volt Fekete Vaszilij a maga idejében. Nem volt ő sem kuruc, sem labanc, csak egyszerűen „tolvaj ebfia”, aki a prédát leste. Keresztül-kasul barangolta a Székelyföldet, gyújtogatott, rabolt. A labancok azt mondták rá, hogy kuruc, a kurucok pedig azt mondták rá, hogy labanc. Moldva volt a szülőhazája, lakó- és búvóhelye a rengeteg erdő. Nem volt barátja Fekete Vaszilijnek, csak tolvajló cinkosa, vagy háromszáz, mindenféle alja népség, mi a másét irigyelte s elkívánta. Azazhogy négy bizalmas cimborája mégis akadt, Mennykő Pálnak hívták az egyiket, Orbán Istvánnak a másikot, Kimpián Bukurnak a harmadikat, Balikának a negyediket, mind vérengző nagy tolvaj. Kockát vetettek – uraktól lesték el e módot – úgy osztották fel maguk közt a falvakat. Balika Kolozs vármegye felé, Orbán és Mennykő Csík felé igazította az útját, Kimpián a Háromszéki-havasokban tekergett egészen Tömösig. Vesztére még a szoroson is átment, de elfogták s a havasalföldi vajda lenyakaztatta. Így járt Mennykő Pál is, Orbán pedig elfutott. A gyergyói falvakat Udvarhelyig s Marosújvárig Fekete Vaszilij fosztogatta, de aztán Kimpián és Mennykő segítségére sietve a Brassó melletti Nagysinket akarta felprédálni. Sikerült is neki a kastélyt felgyújtani, de a sinkieket megvédte az odarendelt német kapitány, s a rablókat megfutamította. Olyanok voltak a rablók, mint a vonyító farkasok vagy morgó ebek vicsorgó kölykei: éjjel rárohantak a falvakra, felverték a templomokat, amit kaphattak, mindent elvittek, a lábas jószágot elhajtották.

Szegény falusiak mit tehettek volna ellenük? Bétöviselték a kapukot, hogy a szerte kóborló bandák bé ne üssék magukot olyan könnyen a ház körüli „élet”-be, de a töviskerítés nem sokat ért a garázda népség ellen, legfeljebb csak a lovaik bőrét hasította fel, a rablók ettől csak még dühösebbek valának. A szászokat nemigen tudták rajtaütéssel kirabolni, mert azoknak a házait magas kő- és téglafalak védték. A székelyek évszázados bátorsága gúny tárgyává silányult a köztük elhíresült szóbeszédben. A szászoktól lesték el a mondást, de igencsak kedvükre való volt, miszerint a székelyek bárdolatlan bolondságból azt hiszik, hogy gyávaság kőfalak közé zárni magukat.

Sokszor mentek a gyergyóiak a csíkiak segítségére, most a csíkiak indultak Gyergyó felé a csíkrákosi Cserei Mihály vezetésével. Cserei Alfaluban akarta Fekete Vaszilijt meglepni, de midőn Vaslábig elértek, híre jött, hogy a rabló a Görgényi-havasokba menekült. Ott is veszett el valahol, de már maga mögött hagyta a rablásoknál is veszedelmesebb csapást, a „ragadozó nyavalyát” – a pestist. Behurcolták azt Moldvából a sok ide-oda járkálásukkal. Hívták ezt a rettenetes betegséget még döghalálnak és székelyesen csumának is. Hiába zárták el már a szorosokat, sáncolták el, vágták be az utakat, hogy Gyergyóból s Gyergyóba, Csíkból s Csíkba senki se ki, se be ne járjon, hiába volt a határokon fegyveres őrség, sok vigyázó őrálló személy, vesztegzár, hiába minden „ordo pestis” – rendelet –, a járványszolgák és a sírásók alig győzték a munkát.

Jó egy évtizedig tartott Csíkban és Gyergyóban a nyomorúságos szenvedés: pestis után szárazság, éhínség, majd újra a döghalál következett. 1719-ben Csíkszék így siránkozik az országgyűléshez intézett panaszlevelében: „Amíg kaptak, labodamaggal, galagonyával, vadrózsa gyümölcsivel, vadalmával, megtört vadalmának törkölyivel, bükk- és tölgymakkal, nádgyökérrel, bükkfának rügyeivel, megpergelt bocskornak ételivel s egyéb irtóztató eledelekkel élnek.” Szomorúan panaszolják Udvarhely városának kegyetlen szívtelenségét. Ott ugyanis olyan törvényt tesznek, hogy amíg a zászlót künt tartják a városházán, addig idegen ember semmi pénzért nem vehet a vásárokon sem élelmet, sem pedig sót, aminek akkor igen nagy híja volt Gyergyóban. A zászlót pedig künt tartják éjjel-nappal.

Talán innen ered az a mára már jámbor kötekedéssé szelídült ellentét, ellenségeskedés, ami Csík és Udvarhely, Gyergyó és Udvarhely között van. A gyergyóiak görjéknek nevezik az udvarhelyieket – ma is. E szó kizárólag rájuk vonatkozik, senki másra, és semmilyen más értelemben nem használják. A nyelvészek szerint a görje azt jelenti, hogy görnyedt, görbe. Hogyne lettek volna „görbék” az udvarhelyiek, amikor lesunyták a fejüket, hogy ne kelljen a kérő, élelemért, sóért esedező gyergyóiak szemébe nézniük.

Táltos asszonyok

Éhínség volt 1716-ban Gyergyóban, ha valahol akármilyen kicsike, hitvánka termés ígérkezett, arra óva vigyáztak az emberek. Tivai Erzsi a félig kiszáradt szilvafáról szedegette a bogyónyinál alig nagyobb termést, félt már otthagyni, hogy érjen még, mert a szomszédok, ha maguk szégyellték is, de gyermekeiket küldték átugrálni a kerítésen, hogy lopkodják, őket meg Erzsinek nem volt szíve elküldeni. Néhány földre hullott szilvaszemet óvatosan továbbgörgetett, hogy ne tapossa le: találjanak még valamit az éhes apróságok is. Éppen bevitte a harmadáig telt dézsát a házba, amikor egy legényecske futott nagy lóhalálában, hogy Bákainé kéreti, látogatná meg még időben.

– Bákainé engem… – csodálkozott Tivai Erzsi – és hogyhogy még időben?

Tivai Erzsi özvegyasszony volt, férje és két leánya elpusztult a járványban, hiába főzte nekik a gyógyító füveket, sutyorálta fülükbe a ráolvasókat, küldte a betegséget kopár sziklára, fák ága-bogára, az nem akart elmenni, csak ha vitte magával őket is. A Tivait ragadványnévként ismerték az emberek, mert Csíkszentkirály Tiva nevű tízeséből jött férjhez Ditróba, s a faluban így különböztették meg a többi Erzsitől. Bákainé egyszer kérdezgette a nevéről, s ő végül pironkodva bevallotta neki, hogy őt otthon is Tiva Erzsinek hívják, amint a nagyanyját, dédanyját s minden asszonyősét, mert úgy tartják, hogy ősanyjuk egy Tiva nevű asszony volt.

– A táltos nagyasszony, igen. Övé volt ez az orsókarika – mutatta a nyakába kötött ezüst orsónehezéket Bákainé. – Ezüst karpereceit, fibuláit (ruhát összefogó csat) s kupáját a Tiva feletti Omlás-tetőn ásatta el – tette hozzá elrévedve –, száz meg száz esztendők múltán majd megtalálják, de már nem fogják tudni, kié volt.

Tivai Erzsi gyorsan vesszejével felfelé állította s keresztbe tette a seprűt kívül az ajtó előtt – erről minden tisztességes ember tudhatta, hogy senki sincs otthon, s nem illik bemenni a házba.

Bákainé ágyban feküdt, a betoppanó Erzsit szinte észre sem vette, mert valahová, a távolba nézett, túl a házon és a falun is, olyan messzeségbe, amit csak ő láthatott. Így beszélt a körülötte állókhoz:

– Két nap múlva Moldvából tatár seregek jönnek felprédálni Ditrót és Szárhegyet. Készülni kell szembeszállni velük. Ha elfuttok, semmitek sem marad. Arassátok le a kicsinyke rozs- és árpatáblákat, de még a réten száradó füvet is. Mindent hordjatok kalangyába és boglyába, szúrjátok a tetejébe a sarlót, s tegyetek kalapot arra, hogy messziről embereknek látszódjanak. Hol a selymék (mocsaras hely) miatt kaszálni nem lehet, vigyetek oda üstöket s fazakakot, hogy az ellenség lovainak lába belegabalyodjon, beleszoruljon az edényekbe s felbukjanak. Meglátjátok, hogy az ellenség összezavarodik és meghátrál.

Mindenki elsietett, hogy tegyék, amit Bákainé mondott, mert hittek neki, nemegyszer bebizonyosodott már, hogy a jövőbe lát.

– Tiva – szólította halkan Bákainé az ajtóban tétovázó Erzsit és leoldotta nyakából az ezüst orsókarikát. – Tiéd ez. Jogos örökséged. A tudományt hozzá majd megtalálod magadban, ha keresed. Most menj és add hírül a bekövetkezőket szárhegyi Lázár Borbálának, Baróthi Katának s az asszonyoknak mind. A ditrói Puskás Kalárinak magam szólok. Templomot fog védeni fegyverrel az első kettő, Puskás Kalári pedig levág néhány tatárt – itt elnevette magát Bákainé –, meglásd, a győzelem után vígan hazamegy, és gyermeket szül. Engem is látni fogsz – válaszolt Bákainé Erzsi ki nem mondott kérdésére – élve vagy halva, ki tudná megmondani, csak az biztos, hogy fekete lovon, fekete ruhában ott leszek, ahol riogatni kell az ellenséget s biztatni a mieinket. Fekete asszonynak fog hívni engem az emlékezet.

Minden úgy történt, ahogyan Bákainé megjósolta.

Ez volt az utolsó tatár betörés Gyergyóban, s egyben a Székelyföldön. Emlékét őrzi a Szárhegy és Ditró közötti úton emelkedő Tatárhalom – ide temették az elesett tatárokat s moldvaiakat, sok a hollók és farkasok martalékává lett, a maradék élő pedig elmenekült. Mondják, hogy Bákainé ott ügetett mindig fekete lován, ahol legsűrűbb volt az ellenség, rikoltásától riadtan horkantottak a lovak, s vitték lovasaikat egyenesen a székelyek vasa elé.

A csata után keresték mindenfelé a hős fekete asszonyt – akár Bákainé volt, akár valaki más –, hogy köszönetet mondjanak neki, de sehol sem találták. Ahogyan nem tudta senki, mert nem emlékezett rá, hogy mikor és honnan jött, úgy azt sem tudják, hogy hová lett.

Tivai Erzsit utoljára egy leányka látta a falu határán. Ez a leányocska azt mesélte, hogy Tivai Erzsi a semmiből tűnt elő hirtelen, fényes nappal csillagokat porolt le a rokolyájáról, egy amúgy is fénylő karikát fényesített a kendője csücskével, hogy még jobban csillogjon a szikrázó napfényben, mutatta neki is a róvásjelet rajta, azt mondta, hazamegy… de hát, hol van, hol lehet a táltos asszonyok unokáinak otthona?!

Történelmi tény, hogy a csíkszentkirályi ezüskincseket 1953-ban egy kőbánya robbantásakor, az Omlás-tetőn megtalálták. A tizennyolc darab között voltak ezüst karkötők, ezüst fibulák, ezüstkupa. De hát hol vannak már azok, akik Bákainé egykori jóslatát hallották?

…és vajon hol van, ki hordja nyakában ma az ezüst orsókarikát?!

 

Remetei medvevadászok

 

Aki bújt – bújt,

Aki nem – nem,

Bújjon a medve bőrébe…

(Kiszámoló gyermekvers)

Azokban a régi pogány magyar időkben ki más bújt a medve bőrébe, mint a táltos. A medve bőrébe bújt táltos hejgetett (külön szertartás volt ez énekkel, tánccal), mielőtt az elkövetkező idők jóslásába fogott volna. Nevezték aztán medvetáncnak ennek maradékát, s a medve bőrébe bújt ember sem volt már táltos, csak medvealakoskodó, aki újévi vagy lakodalmi köszöntővel szórakoztatta a falustársait. Régi időkre utalt ez a szokás és ezért kezdetben nem is igen lehetett akárki medvealakoskodó. Persze, a híres medvevadászoknak kijárt ez a tisztesség, s szerencsésnek tarthatta magát az is, aki ilyen „medvével” együtt rophatta a táncot. Asszonyok, lányok, de még a fiúgyermekek sem vettek részt ebben, ők legfeljebb a nyári Illés-napi medveünnepen segédkezhettek a máglyatüzek gyújtásában.

Annak a csatározásokkal terhes 1848-as évnek a nyarán nem a medvetüzek lobogtak Gyergyóban, s egész Székelyföldön, hanem a lármafák, hiszen őszre már Gyergyót is fenyegették az idegen csapatok, de jött velük a Maros menti községek – a tegnapi jó szomszédok – fegyverbíró népe is, mert ahogyan áthaladtak a román és szász falvakon, csatlakoztak hozzájuk. Futótűzként terjedt ennek híre, s a székelyek is fegyverre kaptak, kinek puskája nem volt, kaszát, sarlót hozott, meg az ősi bátorságot, amivel a szülőföldet kell mindenkoron védeni. A gyülekezés helyéül Ditrót és Remetét jelölték ki, s ennek a kis haderőnek az élére pedig a bátorságáról ismert remetei Bernád Imrét, a híres medvevadászt.

A székelyek csatasorba álltak a Maros két partján elterülő mezőkön, és elindultak Várhegy és Salamás felé a támadókkal szembe. Várhegy előtt össze is csaptak, de leszállt az este, és mindkét csapat visszahúzódott, hogy reggelre kelve újult erővel folytassák majd a harcot. Nézte kicsinyke seregét Bernád Imre és azt gondolta, hiába a bátorság a jól felszerelt hadsereggel szemben, ez az elszántság és erő nem az élethez, hanem csak a halálhoz elég. Most nem harcolni kell, hiszen olyan lenne az, mint a gyönge gyermek muszájból való kiállása puszta kézzel a vérmedve ellen. Nem táltos hejgetés kell ide – töprengett –, hanem alakoskodó medvetánc.

Aznap éjjel nem aludt senki a székely táborban, de még a falvakban sem. Szorgos kezek gyűjtögették halmokba a gallyat, a mezőn sárguló, száraz kórót, éghető miegymást, s a remetei hegyek aljától a ditrói hegyekig száz meg száz apró tábortüzet gyújtottak. Az ellenség sem hunyta álomra a szemét, csak bámult, hiszen a lobogó lángok fénye olybá tette az eget, mintha minden irányból a nap kelne fel, s látni lehetett a sok-sok mozgó árnyat, amint ide-oda szaladgál, s hallani az óriási zajt is, ami az ellenség fülében fegyverzörgés, lódobogás volt, pedig csak a lábasok, vasfazakak alját verték, állatok nyakáról sebtiben leoldott kolompokat rázták az asszonyok, gyermekek – Bernád Imre parancsára.

Az első napsugarakkal együtt induló járőrök, akik a remetei Balás János és testvére Elek – ez utóbbi medvevadász maga is – vezetésével indultak felderítésre, nem találtak egy fia ellenséget sem Várhegyen. Elfutottak azok mind, azt hivén, hogy éjszaka hatalmas székely hadsereg gyűlt össze. Mentek a székelyek szinte háborítatlanul Régenig, ahol csatlakoztak Bem seregéhez. Mondják, Balás Elek úgy harcolt az ellenséggel is, mint egyszer a medvével a remetei erdőben, mikor nem volt már ideje rálőni: két kezében egy-egy puskával jobbról-balról hatalmas erejével súlyos, halálos csapásokat mért a közeledőkre, így nyitva utat a székelyeknek. Ő Bemmel maradt, akkor is, amikor a szabadságharcot leverték és Bem menekülni kényszerült.

Két híres „remetéje” volt a gyergyói 1848-nak: Remete: a falu (azt mesélik, hogy nevét egy remetéről kapta, ki legelőbb e helyen letelepedett és egy kápolnát épített) és az újfalvi Végh Márton: a székely szabadság remetéje. A szabadságharc bukása után fogadalmat tett, hogy addig el nem hagyja a házát, abból ki nem lép, míg a szabadság föl nem virrad a székelyek egén. 1865-ben a Székelyföldet bejáró, majd leíró Orbán Balázs látja őt „egy régi medvebőrös pamlagon tetszhalottként, mint a szabadságnak fönséges remetéje, aki egy szent ereklye fölött őrködik”.

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu