Rég volt, tán igaz se
A temesvári forradalom emléke évről évre halványul, rég volt, talán igaz se volt. Ilyenkor kerek évforduló táján a vízcsapból is forradalom folyik, emlékezünk, vitázunk, koszorúzunk, gyertyát gyújtunk, a hősökért fohászkodunk, de mindezt egyre nagyobb érdektelenség, közömbösség veszi körül. Akik benne voltunk, végigcsináltuk, megjártuk a terror poklát és megéltük az egymásra találás, a bátor kiállás, a győzelem részegítő mámorát, most úgy érezzük, hogy ez a közömbösség sértő. Pedig lehet, hogy ez a természetes magatartás azok számára, akik a „csodák éve” után születtek.
Tíz esztendővel a második világháború vége után jöttem világra. A mozi korszaka volt ez, gyerekkoromban számtalan háborús filmet láttam, amelyekben a legyőzhetetlen szovjet hadsereg és Tito partizánjai borsot törtek a németek orra alá, mindig szegény fritzek húzták a rövidebbet. Auschwitzról és a nürnbergi perről dokumentumfilmet vetítettek a moziban, a hullahegyek látványa megdöbbentett, de gyerekként nem tudtuk értelmezni a szörnyűségeket. Augusztus 23-án, a győzelmes szovjet csapatok bevonulásának az évfordulóján koszorúzás, felvonulás, lufik, miccs meg szukk (a nagyoknak sör) volt, de egyre kevesebben kötötték ezt össze a második világháborúval. Az idősebbektől azt is hallottuk, hogy „libamáj, kacsamáj, nem lesz többet zecsemáj”, de fogalmunk se volt, hogy az mit jelent. Pedig még csak 15-20 esztendő telt el a második világháború végétől.
Harminc esztendő sok idő. A forradalmat megélt temesváriak egyre kevesebben vannak, a koszorúzásokon, megemlékezéseken egyre kevesebben vesznek részt. Pedig a „csodák évében” mi kelet-közép-európaiak, együtt bontottuk le a vasfüggönyt, együtt temettük újra Nagy Imrét, együtt romboltuk le a berlini falat, és végül együtt döntöttük meg a hazugságra és félelemre épített román diktatúrát. De mindez már a múlté, mindez már történelem. A temesvári forradalom emléke elhalványul, rég volt, talán igaz se volt.
A szerző mérnök, a rendszerváltás óta újságíró.