Kulturális folyóirat és portál

oszi

2021. október 25 | Tóth Ágnes | Irodalom

Őszi versciklus

Egyedül

Állok az esőben egyedül,

Mosdik az ősz az ereszen,

Valaki Vivaldit hegedül,

S feljajdul bennem a szerelem.

 

Falevelek mennek utolsó útra,

Haldoklik a nyár a kertben,

A természet részvétlen, hisz tudja,

Az elmúlás benne volt a tervben.

 

Árvizeket visznek komor felhők,

Birkózik velük a Nap,

Vadászok cserkészik az erdőt,

Csörtetve menekül a vad.

 

Én is futok, szívem ijedten verdes,

Levelek hullnak rám zörögve,

Látom, távolodik a kedves,

Most hagy el engem örökre.

 

Valaki Vivaldit hegedül,

Velem az ősz,

Én mégis egyedül.

 

Levelek jajgatása

A folyó hátán gyenge fények,

Őszi oltáron hever sok levél,

Ugyanarra gondolunk, tudom,

Mégis mindkettőnk másról beszél.

Magas homlokú, kopaszodó dombok,

Lankáik vörösödők, lágyak,

Fel-felvillanó ökörnyálcsillámok,

Mint eltitkolt, elévült vágyak.

Levelek jajgatása talpad alatt,

Sebzetten távolodsz a szélben,

Állok dermedten, mint göcsörtös akác,

Tüskéimet töröm le éppen.

 

Öreg kalap

Jön az ősz, s a nyárból jó nagyokat harap,

s ráborul a tájra, mint egy öreg kalap.

Köddel telt párnák bújnak ki belőle,

futna a természet, ha tudna – előle.

Meztelen ágakon borostás szél zenél,

táncot lejt pajzánul ezernyi falevél.

A nyaruk elmúlt, de szerelmük megmaradt,

ölelkeznek az őszi fák alatt,

avarba bújnak nevetve, zörögve,

tudják, a vén kalap nem marad örökre.

 

Levelek álma

Ó, mily szívtelen szerető az ősz,

lecsókolja a leveleket a fákról,

majd rozsdás kardjával hasogatja,

míg vérszínt gyöngyözve lángol

a sok szűz avar a fák alatt,

és zörögve sírnak mind,

izzadnak fanyar szagokat,

elpihennek az anyaföld ölén,

s álmukban visszavarrják

az ágakra magukat.

 

Őszi képregény

Sír október, halkan felzokogva,

vért hullat a csipkebogyókra,

felhőket sebez kardjával az ősz,

anyám kertjében jócskán elidőz.

 

Csókolja a krizantém ajakát,

mint pártában maradt szűz nyakát

a megbódult szerelmes vénlegény,

s a kert, akár egy őszi képregény.

 

Heveset dobban szíve a fáknak,

ára lesz minden dobbanásnak,

szél zörög át a száraz bozonton,

míg ellángol a Nap a horizonton.

 

Aztán színes gyöngyszemként lepereg,

s éjjel a kert ölén szendereg

a sok elsárgult, barnult, rőt levél,

s reggel mind arra ébred, hogy fehér.

 

A vén dizőz

Mint kopott díva, vén dizőz,

Úgy érkezik a rongyos Ősz.

Vérnarancs sálja messze már,

A szél hátán bokorra száll.

Szoknyája rőt és csupa ránc.

Rozsdafolt rajta sok románc.

Lehullik róla, szétterül,

A blúza sárgán elrepül.

Egy ágra dobja, s felnevet,

A hangja barna és rekedt.

Rágyújt, és füstje, mint a köd,

Fák ágai közt lődörög.

Vörössé válik most az ég,

A nap is lemenőben épp.

A tájra pillant véresen,

S egy pillanatra fényesen

Felragyog a rongyos Ősz,

A kopott díva, vén dizőz.

 

Tenyér-párom

Sárga levél a tenyerem.

Benne az őszt melengetem.

Sorsvonala, mint az enyém.

Szívvonalunk puszta remény.

 

Túl tavaszon, késő nyáron

Színehagyott tenyér-párom

Velem sír és velem örül,

Mikor hervad körös-körül.

 

Ágak

Már alig van néhány levél a fákon,

ablakomon kinézve mintha rácson

át fürkészném az eget.

 

A Hold kivilágított varjúfészek,

a legfelső ágon ül, s mint a részeg,

úgy imbolyog a szélben.

 

Verset írok természetről, őszről,

a szőlőskerti görbe hátú csőszről,

ki mindig megkergetett.

 

Az esőről, mely áztatja a házat,

s az eresz alján dézsában mos lábat,

míg el nem merül benne.

 

A ködről, mi besurran a házba,

átöleli a kályhát, mintha fázna,

s a csempéken kiizzad.

 

A sövényről, melyen dér csillog reggel,

s aprócska cinkék pletykálnak jókedvvel

a nyárról, ami elmúlt.

 

Mire benyit a hajnal a kertbe,

belealszom a késő őszi versbe,

s szerelemről álmodom.

 

Betonősz

Nem izzanak színek, rőtszínű lángok,

műfák közt művirágillatú lányok

méla egykedvűséggel andalognak,

és semmiféle őszről nem dalolnak.

Festményeken az ősz seszínű talány

formájaként függ szobák betonfalán,

már a versekben sem hull őszi levél,

műgallyak közt a bús szél úgy zenél,

mintha csak kidobott ócska zongora

törött fogsorán botlana bocskora.

A kisemmizett ősz dátumként csupán

naptárakon ül szemlesütve, sután.

Sírhat, tiszta marad tér, utca, árok,

nem dagasztanak sarat pajkos srácok.

S ha még akad a betonkertekben rigó,

nem fütyül, mert nem tudja, mi a dió.

De lesz majd egy betonmúzeum talán,

amelynek hatalmas betonasztalán

hermetikus üvegdobozba árva,

szivárványszínű falevél lesz zárva.

Lesz egy teremőr, bajusza, feje ősz,

s rábökve bölcsen így szól: – Ez az Ősz!

 

Két part között

A múlt és a jövő között

lépkedsz a tó felett,

Kék búra az ég, még

nincsenek fellegek.

Kísérnek kopasz testű fák,

és suttogó, csonka árnyak.

Vajon a túlparton

Rád kik várnak?

 

Aranykörök

Arcod párás üvegre

rajzolt ábra,

beleolvadt egy

novemberi tájba.

Csak szavad érintése

maradt örök:

emlékeim taván

aranykörök.

(Megjelent a Várad 2021/9. számában)

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu