Kulturális folyóirat és portál

2014. november 13 | Tóth Hajnal | Kultúra

„Ő veszített közülünk a legtöbbet”

Egykori tanítványai, tisztelői a száz esztendeje született legendás hírű nagyváradi tanárról, dr. András Ágostonról (1914. május 7. – 2000. június 4.), vagyis ahogyan mindenki nevezte, Öcsi bácsiról emlékeztek meg májusban a Várad folyóirat által szervezett találkozón a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban. Régi diákélményeket, eseményeket, emlékképeket idéztek föl. Meséltek a szeretett pedagógus személyes varázsáról, és arról, mi lehetett a titka annak, hogy Öcsi bácsi kiemelkedett tanártársai közül.
Dr. András Ágoston magyar–francia szakos középiskolai tanár, főiskolai tanár, költő Nagyváradon született 1914. május 7-én, tisztviselőcsaládban. Iskoláit a premontreiek gimnáziumában kezdte, majd ennek a román hatalom általi megszüntetése után a váradi diákok egy részével a Gödöllőn újraszervezett tanintézetben érettségizett. Postatisztviselőként dolgozott Váradon, majd jogi akadémiát végzett, de szíve az irodalomhoz húzta. Budapesten kezdte a bölcsész szakot. Tanára volt a híres Gombocz Zoltán és Horváth János professzor is. Tanulmányait történelmi okokból Kolozsváron fejezte be. Ott ismerte meg festő bátyjáéknál (András László és Tollas Júlia – a nagybányai iskola művészei) leendő feleségét: a hétfalui Sára Piroskát. Esküvőjük a háború időszakára esett (1944 decembere). Tanárként volt igazán elemében. Tanított a Loránffy gimnáziumban, majd az úgynevezett Klasszikusban, egykori iskolájában. Az iskolai színjátszás volt egyik kedvelt területe. Darabokat is írt, dramatizált, rendezett. (A teljesség igénye nélkül: A javító kéz – bábjáték, A csillagszemű juhász, Arany János szövege alapján: A bajusz, Rózsa és Ibolya, Vörös Rébék). Hogy ezek az előadások többek voltak egyszerű értelemben vett iskolai előadásoknál, bizonyítja az is, hogy például A bajuszhoz zenei hátteret is alkalmazott, s ehhez maga gyűjtötte a cigány dalokat a nagyváradi Cinka Panna-telepen. A kész előadásokkal a környék falvaiban is vendégszerepeltek.
A francia–magyar szakos tanárt, költőt az ’56-os események után egy koncepciós perben elítélték, 1960-tól 1964-ig volt börtönben, s szabadulása után már nem engedték vissza a katedrára. 1990 után egyik alapítója volt a Sulyok István Református Főiskolának. 1995-ben Fénykereső címmel jelentek meg kötetben a fél évszázadon át fiókban heverő költeményei, egykori tanítványa, Nikolits Árpád író kiadásában.
„A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben”
Tolna Éva így kezdte a dr. András Ágostonról szóló megemlékezést: „»A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben… A szeretet, úgy látszik, önmagáért való. Néha felgyűlik az emberben és kiárad.« (Márai Sándor)
Napok óta ez az idézet foglalkoztat, amikor Öcsi bácsira, dr. András Ágostonra gondolok. Öcsi bácsi osztályfőnökünk és magyartanárunk volt a Nagyváradi Magyar Vegyes Líceumban 1952 és 1955 között.
Az otthon melege után nehezen szoktuk meg a városi iskola rendjét, igényeit. Talán Öcsi bácsi volt az, aki segített bennünket, vidéki gyerekeket, hogy megbirkózzunk a körülményekkel. Kint alattomos és hazug volt a világ, de bent a falak védelmében, a lélek korlátlan szabadságában legalább játszani lehetett igazán. Hogy nem nőttünk fel? Ez a kor bűne. Miért siettetett? Ő formált belőlünk 16 évesen értetlenül »érett« felnőtteket.
A városi iskolában hatan voltunk »sorstársak«. Rövid időn belül nevet is kaptunk. Mind a közöst, mind az egyénit Öcsi bácsi ruházta ránk, így lettünk »Hatos fogat«, de büszkén viseltük a »személyi« nevünket is, amely így hangzott: Banya (Tolna Éva – ez a név a Baranyából jött…), Bimbó (Virág Mária), Bodri (Bódizs Kati), Csomag (Csomaközi Elvira), Kutya (Lengyel Erzsi) és Macska (Gönczi Kati). Ez ennyi év után sem halványult el, most is büszkén viseljük. Ha valamelyikünknek sikere volt, együtt örültünk, ha szomorúság érte, együtt búslakodtunk. Maradandó élmény maradt Kisfaludy Károly Mátyás deákja, ebben én játszhattam Örzse szerepét. Öcsi bácsi a szereppel együtt a kulacsot is rám bízta, sőt ennek fontosságát még meg is erősítette. »Úgy őrizd, hogy valamikor ebből a János kulacsból kínálta Turi Márton öregbíró Mátyás deákot« – mondta olyan komolyan, hogy én még büszkébben vettem át tőle ezt az értékes tárgyat. A kulacsot minden reggel felváltva vittük az iskolába. A többiek »kulacsnoknak« csúfoltak bennünket, de mi nem haragudtunk, sőt büszkék voltunk, mert csak mi tudtuk, hogy a János kulacs annak a Hunyadi Jánosnak az emlékét őrzi, akinek Turi Márton szerint »a sírban is élnie kell«. Mindig játékosan tanított, ezért alig vártuk a magyarórát, mert a görög-, latin-, oroszóra után ez felüdülésnek számított.
Maradandó élmény lett számunkra az egyik kirándulásunk. Kint a szabadban még nyíltabban beszélt a magyar történelemről, mint az osztályban. Egyik kiránduláskor mi ketten lemaradtunk a többiektől. Kíváncsian vártam, hogy mit mondhat nekem ilyen titokzatosan. Az akkori beszédét ma is őrzöm, hisz az csak nekem szólt: »Éva, én tudom, hogy te mész férjhez legelőször az osztályból, és az első gyerekednek én leszek a keresztapja« – mondta, és én elérzékenyültem. Igazat jósolt. Ma is őrzöm a bizonyítékot.
De a »Hatos fogatot« sem hanyagolta el. Azt hiszem, a verset, amit csak nekünk írt, mindannyian megőriztük.
Csak évek múlva, a férjem naplójából, felnőtt fejjel jöttem rá, hogy ki is volt Öcsi bácsi.”
Velem is megtörténhetett volna
Varga Vilmos nagyváradi színész, rendező a Reggeli Újság napilap 2011. október 22-i lapszámában ekként írt (Páskándiné Sebők Anna dokumentációi nyomán):
„Nagyon szép ősz volt akkor Nagyváradon. 1956-ot írtunk a magyar dolgozat margójára. Ady forradalmi verseit kellett elemezni. Tizennégy évesek voltunk. Szünetben a fiúk félrehívtak. Pesten forradalom van!!! Délután a Páris-patak nagy csatornájánál találkozunk, ott, ahol a Körösbe ömlik. A füttyjel a »Nem lehetek én rózsa / besorolt Ferenc Jóska« kezdetű dal. Esküt tettünk a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete 1956 nevében, hogy segítjük a magyarországi forradalmat és kiterjesztjük Erdélyre. A röpcédulákhoz gumibetűket faragtunk ki radírból. Éjjel a házfalakra jelszavakat festettünk. Reggel messziről figyeltük, hogy rohannak a szekusok a meszes vödrökkel eltüntetni a nyomokat. Izgalmas napokat éltünk. 1957 nyarán hírül hozták, hogy a magyarországi forradalomban részt vett fiatalokat Románián keresztül szállítják a Szovjetunióba. Elhatároztuk, hogy felrobbantjuk a biharpüspöki vasúti hidat. De se dinamit, se hozzáértés. Tizennégy éves forró fejjel fel se tudtuk mérni, mivel járhat, ha lebukunk, és azt se, hogy már jó ideje a váradi Securitate célkeresztjében vagyunk, csak még várnak a letartóztatásokkal, hogy töltsük be azt az életkort, amikor már elítélhetnek. 1960 novemberében aztán széles körben megindultak a letartóztatások. Mint bogarakat a nagyítóval, úgy követtek mindőnket éveken át, akár Kolozsvárra, akár Bukarestbe vagy Marosvásárhelyre vetett a sorsunk, hogy egyszerre csaphassanak le a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének minden tagjára. Gheorghiu-Dej diktatúrájának jól szervezett hiénái voltak.
A házkutatásoknál fegyvert, verset, naplót kerestek. »Virágváza Magyarország, / Erdély benne a legszebb virág. / Ha e virágszál elhervad, / Magyarország meg nem marad!«
Fő céljuk a megfélemlítés volt. Több mint 250 gyermeket tartóztattak le és vallattak hónapokon át. Végül 59-et ítéltek el. 25 év volt a legtöbb, 3 év volt a legkevesebb. Magyartanárunkat – aki nem is tudott a szervezkedésünkről – szintén elítélték, mondván: »Maguknak irodalomtanároknak köszönhetik ezek a fiatalok, hogy ide jutottak a magyarságukkal.«
A tanár úr a törvényszéken így védekezett: »Hát hogy lehet Petőfit vagy Adyt úgy tanítani, hogy ne támadjon fel bennük a magyarságtudatuk?« A Securitatén két hónapig verték. Három hétig intenzíven. 25 évet kapott. A kihallgatásomat gumibottal kezdték, horthystának, fasisztának mondtak, majd a végén belöktek a tus alá, és rám eresztették a hideg vizet. Tél volt. Aztán jegyzőkönyvet írtak. Fogalmam se volt, mit írok alá, mert nem tudtam jól románul. Ma sem tudom eldönteni, mi a borzalmasabb: a kihallgatás, a kihallgatáson a verések, vagy az, hogy teljesen egyedül vagy egy szűk, homályos helyen, és nem tudsz egy szót se szólni senkihez. Féltem, hogy megzavarodok.
A tárgyalás nyilvános volt. Rengetegen voltak. Erre az alkalomra kicsit feljavítottak bennünket. De a tárgyalóteremben a fiúk arca még szürke volt. Lesoványodva, görnyedten álltunk a román katonai törvényszék bírái előtt, akik jórészt szintén magyarok voltak. A hallgatóság tekintetéből csodálkozást és sajnálkozást olvashattam ki. De mintha engem többen néztek volna…?! Nem tudtam mire vélni. Kinéztem a tárgyalóterem ablakán. Az Ady-múzeumra láttam. Sütött a nap. Istenem…
Anyámat úgy láttam meg, amikor mindenkinek le kellett ülni, Ő állva maradt. Én is állva maradtam. Néztük egymást… Ezért később megkaptam a magamét… A tárgyalás után nem volt ki megmondja, hogy mit néztek rajtam. Mind a két halántékom tiszta ősz volt. A per menetében állandóan nevethetnékem volt. A vádbeszéd után megadták az utolsó szó jogát. 15 évet kaptam!
Olyan röhögőgörcs vett rajtam erőt, hogy nem tudtam leállni. Megkérdezték, fellebbezek-e. Azt válaszoltam: Nem! Büszke vagyok rá! Gheorghiu-Dej csak 12-t kapott annak idején. Ítélet után a váradi börtönbe vittek. Két székely fiú megszökött. Később holttestüket példastatuálás végett visszahozták a börtön udvarára. Itt már többen voltunk egy cellában. Egyszer halljuk, hogy csörög a lánc. Hát Őt hozzák. A két keze, a két lába vasra verve, és egy vasgolyó a lánc végén. A mi magyartanárunk. Csupa értelmiségi rab mindenütt az országban. Az ún. politikaiak. Egyetemi tanárok, írók, politikusok, papok. Mint apáink, úgy gondoskodtak rólunk, hogy visszanyerjük egészséges gondolkodásunkat, memóriánkat. Aki tudott valamilyen verset, az köteles volt megtanítani rá a többi cellatársat. 126 verset tanultam ez idő alatt. Beállítottuk magunkat a túlélésre. A mellettünk lévő cellában Erich Berger, a híres karmester, mellettük Páskándi Géza. Ő papír és ceruza nélkül írt egy kötetre való verset. Mikor megszületett egy új vers, azt valakinek tökéletesen meg kellett tanulnia és naponta átismételnie. Szabadulás után így született meg egy új verseskötet. Csináltunk hegedűt. Találtunk egy lófogat a levesben. Az ágy merevítővasát kivettük, annak a végén egy lyuk volt. Azon a lófog nem fért át. Egy kapcából kihúzott szál megsodorva volt a húr. Azt a fogra erősítettük. Volt közöttünk, aki betanította Verdi Nabuccójából a Szabadság-kórust négy szólamra. És mikor az őrök elöl voltak, áténekeltük halkan a falon, hogy a karmesternek örömet szerezzünk.
A túlélés belső parancsa sok mindenre megtanított. Tartani egymásban a lelket! Nem összeroppanni. Egyszer hazamegyünk. Mikor hazakerültem, édesanyám összeroskadva borult a nyakamba. »Édes gyermekem, hát mégis hazaengedtek, az Isten áldja meg őket.« Anyám szava megdöbbentett. Utána kezdtem el gondolkodni, hogy én meg tudok-e bocsátani. Jól emlékszem, amikor kiléptünk a börtön kapuján, fentről egy őr integetett nekünk. És én lélekben visszaintettem. Lehet, hogy ezért sokan elítélnek. De katartikus pillanat ám az, amikor a szabadság földjét érinti a rongyos cipőd talpa. A mellkasodat szűknek érzed. Nincs elég hely benne, mert fojtogat valami, ami nem is öröm, inkább a százszor elképzelt szabadság muzsikája. Beethoven-muzsika nagydobokkal.
Igen, lélekben visszaintettem. Ha Krisztust követed, megbocsátasz. Középút nincs. Istent becsapni nem lehet.”
Személyes példamutatás
Dr. Benedek Ferenc bőrgyógyász főorvos, a Nagyváradi Egyetem orvostudományi karának nyugalmazott előadótanára ekképpen emlékezett meg egykori tanáráról:
„Öcsi bácsi, szeretett osztályfőnökünk nem volt ismeretlen számomra, mivel a nálam három évvel idősebb bátyám osztályát is Ő vezette. Neve fogalom volt nemcsak az iskolában, hanem az egész városban. A vele eltöltött órák, személyének varázsa, kedélyessége mindnyájunkra mély benyomást tett.
Mire tanított? Munkára, becsületre, szeretetre. Alázatra. Ma is hallom szavait: »Nézd a búzakalászt: büszkén emelkedik az égre, míg üres… Kérkedik éretlen kincsével az iskolagyermek, míg az érett eszű bölcs megalázza magát.« (Verseghy)
Megtanított anyanyelvünk szeretetére, helyes és szabatos használatára.
Példaképe Arany János volt. Megfontoltan, bölcsen cselekedni, nem ösztönösen és hebehurgyán – ez volt ars poeticája.
Magyar irodalmat hét éven keresztül Öcsi bácsitól tanultunk. Nem lehetett megtanulni a leckéket, mivel nem voltak leckék. Nem volt könyvünk. Az első időkben még lediktált néhány oldalt az irodalom kezdeteiről, azután éveken át mindenki maga készült olvasmányai alapján, és a negyedévi dolgozatot egy-egy témáról önállóan készítettük el. Nem volt könnyű dolgunk. Versenyezni kellett olyan osztálytársakkal, mint Deutsch Vera vagy Nemlaha Gyuri, akik már akkor eljegyezték magukat az irodalommal. Öcsi bácsinál nem volt elég a tárgyi ismeret, külön figyelt a dolgozat szerkezetére, stílusára.
Szinte senkit nem szólított nevén, mindenkinek becenevet talált ki. Talán az osztálykirándulásokon melegedtünk össze leginkább. Végtelenül türelmes volt. Tizedik nyarán az Erdélyi-szigethegységbe kirándultunk. Alig értünk Pádisra, Újlaki rögtön felmászott egy hatalmas fenyőfára, több mint tíz méter magasra. Öcsi bácsi nem vesztette el lélekjelenlétét és türelmét, szelíden szólt társunkhoz, s ő szerencsére minden baj nélkül lemászott a szédítő magasból.
Mi lehet a titka annak, hogy Öcsi bácsi toronymagasan kiemelkedett tanártársai közül? Mi magyarázza, hogy annyi tanítványában hagyott oly mély nyomot? Személyes példamutatása. Nemcsak megtanított anyanyelvünk szépségeire, hanem felkészített az életre is. Tanácsai évek múlva is segítettek úrrá lenni a nehézségeken. Megtanított tanulni, felkészülni a vizsgákra. Ennek később gyakran vettük hasznát. Arra intett, hogy vizsga előtti éjszakán akkor is próbáljunk pihenni, ha azt érezzük, hogy még néhány órás tanulással bepótolhatnánk addig kihagyott részeket.
Öcsi bácsi ma is él lelkünkben. Ma is halljuk okos intelmeit. Isten nyugosztalja!”
Öcsi bácsi iskolája
Dr. Budaházy István főgyógyszerész (aki több kötet szerzője is) nagy-nagy szeretettel beszélt a különleges tanáremberről. Íme:
„Közel hat évtized telt el, amióta megismertem Öcsi bácsit mint tanárt. A majdnem két emberöltőnyi idő elég volt ahhoz, hogy az iskolában tapasztaltakat elemezzem és a tőle tanultakat életem során értékeljem is, egy leszűrt képet alkossak »iskolájáról«, ami alatt értem a következőket: a tanítási módszereit, a pedagógust és kapcsolatát tanítványaival, helyesebben a néhai XI. A osztállyal.
A sors olyan nagyszerű tanári karral áldott meg minket, nagy tudású és akár egyetemi szinten is helytálló oktatókkal, mint Schwartz Lóci, Horvát Tuti, Káli Berci és mások, és ebből a sorból nem hagyhatnám ki Öcsi bácsit sem. A tanári kar minden tagjának megvolt a maga metódusa, a maga egyénisége, amivel – így vagy úgy – hatottak ránk. Azt is meg kell jegyezni, hogy megítélésük sem volt mindig egységes, és talán ma sem az, kinek-kinek megvolt a maga többé vagy kevésbé kedvelt tanára.
Jogosan megkérdezhetné akárki, mit jelentett nekem Öcsi bácsi iskolája.
Sokat, nagyon sokat!
A magyar nyelv oktatását tekintve a tanárok kezét megkötötték a hivatalos tanterv határai, ezeket nem volt ajánlatos átlépni, de mégis említést tett olyanokról is, akiket kirekesztettek a magyar irodalomból. Azt biztosan tudom, hogy tőle hallottam először Babitsról, aki akkor nem szerepelt a hivatalos tananyagban.
Magyarságát és hitét nyíltan és bátran vállalta, amikor ez nem jelentett egy piros pontot. Emlékszem, hogy az ’56-os események idején, egy nagyszünetben, a kérdésünkre elmondta, hogy a rádió szerint felkérték Nagy Imrét, vállalja el a miniszterelnökséget. Akkor még nem is sejthette, mi vár rá és még sokakra három-négy év múlva. Az Apámtól tudom, hogy a rabságuk idején – a brăilai Nagyszigeten – is gerincesen és emberséggel viselte sorsát, köztisztességnek örvendett. Azokban a kegyetlen időkben erős hite is biztosan kapaszkodót jelentett számára.
Magyar – de nem sovén – érzelmeiből táplálkozott nyelvvédő állásfoglalása. Elhivatott harcosa volt a helyes és logikus kifejezési módnak, szóban és írásban egyaránt. Halálos ellensége a pongyola fogalmazásnak. Nekem, aki a VIII. osztályban nem tudtam két-három szót helyesen egymás mellé illeszteni, fogalmazásaimban, írásaim elkészítése során mindig eszembe jutottak és jutnak az ő intelmei.

Másik érdeme, hogy rávezetett és helyt adott az egyéni gondolkodásnak és késztetett az önálló véleményalkotásra. Az, hogy a magyarórákon mint kijelölt »opponens« figyelned kellett a másik feleletét és véleményt mondani róla, ezt a célt szolgálta. Emellett, hogy véleményt mondj, te is kellett ismerd az anyagot, így még a tanulásra is serkentett.
Egy jelentős pedagógiai elve volt már ezelőtt fél évszázaddal, ami az utóbbi időben igen divatossá vált: a csoportépítés. Ezt szolgálták a vasárnap délelőtti kirándulások a Kuruc-kúthoz vagy a Balaskó-tetőre. Efféle csúcsakció volt az általa színpadra alkalmazott előadás Arany János A bajusz című versének nyomán, valamint az utána következő kirándulás Pádisra és Biharfüredre. Talán A bajusz volt az az alkalom, amikor az osztály valóban együtt lélegzett és dolgozott, ki a színpadkép kialakításában, ki a díszletek festésében, ki a zeneszerzésben stb. jeleskedett. Tervbe vette A bor című Gárdonyi-darab színrevitelét is, de nem emlékszem, hogy ez miért nem valósult meg. Egy téli estén, 1958 februárjában hívott és elvitt néhányunkat egy szimfonikus hangversenyre. A koncert előtt néhány szót is mondott a műsorban szereplő zenedarabokról. Ma is tudom, hogy a harmadik mű Beethoven II. szimfóniája volt. A zene olyan hatással volt rám, hogy azóta nagy fogyasztója vagyok a klasszikus zenének.
Segítőkészséggel viseltetett diákjai iránt. Velem is volt egy mentőakciója.
Azt hiszem, IX. vagy X. osztályban tanultunk logikát. Nekem Marosvásárhelyre kellett utazni vívóversenyre. Az iskola jóváhagyásának feltétele volt, hogy nem lehetett egyetlen anyagból sem hetesnél rosszabb átlagod. Nekem egy kövér ötös pöffeszkedett a katalógusban logikából. Hogy segítsen rajtam, felhívta az otthon betegen fekvő Negreáné Váczi Ilonát, hogy mit lehet tenni. Aztán szólt nekem: »Menj, keresd meg Váczi Icát, itt lakik az Úri utcán.« A tanárnő fogadott is, és az addigi anyagot két részben feladta. Két nap múlva, szintén a lakásán, az elejéből egy rögtönzést íratott, majd a következő napon feleltem a második részből. Telefonon értesítette Öcsi bácsit az elért jegyekről, és én boldogan utazhattam Vásárhelyre. Gondolom, nem ez volt az első és egyetlen ilyen esete.
Volt még egy szokása, ami ma sem szerez örömöt mindenkinek. Ez volt a »pótnév« adása. A valós nevekből kiindulva, némi elferdítéssel lett az osztályban Dedós, Galuska vagy Sziszi és Lala. Engem személyesen nem zavart, pedig én még több nevet is kaptam. Az otthon használt Pityuból kiindulva Pityóka, Burgonya és Krumpli is lettem. Ez az én olvasatomban a közeledés, a lelki közelség jele volt. Már nem emlékszem, ki nevezte el őt Keresztelő Szent Öcsinek.
Mint emberről mit mondhatok? Problémái, nehézségei ellenére is mindig nyugodt és kiegyensúlyozott volt, akár szelídnek is mondhatjuk. Hangját felemelni, kiabálni soha nem hallottam. Esetleges idegességét jól uralta. Néha csak egy-egy szemvillanásából lehetett ezt észlelni. De szintén a szeme sarkában látszott, ha valami tetszett neki, még ha valamelyik kópéságunkról volt is szó.”
Kiérdemelni az „Öcsi bácsi tanítványa” címet
Takács Ferenc visszaemlékezése szerint:
„Nekem, a hajdani VIII. B osztály tanulójának dr. András Ágoston, vagyis Öcsi bácsi tulajdonképpen csak egy évharmadon át volt a magyartanárom. Kun József tanár úr, akivel a tanévet kezdtük, 1955-ben súlyosan megbetegedett tüdőtuberkulózisban, a harmadik évharmadban már Öcsi bácsi helyettesítette.
Abban az időben iskolánknak, a 4-es számú fiúlíceumnak három kiváló magyartanára is volt. András Ágoston, Kun József és Tóth István. Három nagyszerű tanár, három autonóm személyiség. Óráikon egyiküknek sem kellett »fegyelmezni«, mégis csend volt. Nem hiszem, hogy hármuk közül valaki is megütött volna valaha is egy diákot.
Mindhárman írtak is, de András Ágoston és Kun József inkább tanár volt, Tóth István inkább költő és műfordító.
Mintaszerű órákat tartottak, de hozzám Öcsi bácsi állt legközelebb. Emberként is, tanárként is. Kun tanár urat túlságosan »diktatórikusnak«, Tóth Istvánt túlságosan távolságtartónak, mondhatnám úgy is, hidegnek éreztem. Öcsi bácsi közvetlen volt, barátságos, nem mindennapi, de sohasem sértő humorral megáldva. Ezért volt »Öcsi bácsi«.
A harmadik évharmadban a kuruc költészetet tanította. Szokása volt, hogy minden irodalmi »fejezet« előtt tartott egy úgynevezett korrajz-órát. Mindmáig megmaradt bennem az a kép, amelyet ő vázolt elénk a két kuruc felkelést megelőző korszakról: a reformációról, az ellenreformációról, a nemzeti, vallási és társadalmi sérelmekről, amelyek aztán a »nemzet« és »nép« közös felkelését kiváltották. Romániában nem tanították a magyarság történetét. De miképpen lehet megérteni egy író vagy költő művészi üzenetét, ha nem tudjuk azt, hogyan gondolkodtak, mitől szenvedtek, mire törekedtek a kortársak és velük együtt a szerző is? És mi vajon egy magyartanárnak a legfontosabb feladata?
Az élet úgy hozta, hogy csak az érettségi után formálhassak teljes jogot az »Öcsi bácsi tanítványa« címre, miután őt 18 évi, engem pedig 15 évi kényszermunkára ítéltek. Így esett meg, hogy valamivel több mint két évet töltöttünk együtt a Brăilai Nagyszigeten.
Az én ítéletem csak hagyján… Hiszen én és társaim valóban csináltunk egy »szervezetet«, amelynek célja az volt, hogy segítse, ahogyan tudja, a magyarországi forradalmat. És hogy felkészüljünk arra az időre, mikor a forradalom átterjed »hozzánk« is. Vagyis hogy csatlakozzunk azokhoz, akik a rendszer megdöntésére és az országától elszakított magyarság helyzetének megváltoztatására törekszenek.
A mai törvények szerint legfeljebb azért ítélhetnének el bennünket – pénzbüntetésre –, mert néhány »alkalmas« falra felmázoltuk a »Le a pártal! Ki az oroszokal!« feliratokat. Egy t-vel és egy k-val. Hogy ne gyanakodjanak ránk gimnazistákra.
De mit kerestek közöttünk, a vádlottak padján Kun József és András Ágoston magyartanárok? Mikor valójában a Securitatén hallottak először a mi szervezetünkről? Idézek Kun tanár úr Szép volt című, 1990-ben Miskolcon megjelent könyvéből:
»1960. november 4-én, este fél tízkor civil szekusok bekopogtak a menyasszonyomék ablakán, és felkértek, hogy menjek el egy nyilatkozatot írni valakiről, aztán azonnal visszajöhetek. Heteken át vertek kegyetlenül, azzal vádolva, hogy vezetője vagyok egy diákszervezetnek, amely azzal a céllal alakult meg, hogy Erdélyt Magyarországhoz csatolja. Semmilyen szervezetről nem tudtam. Az a meggyőződésem most is, hogy nem létezett szervezet. Csak egybegyűlt síró diákok voltak, akik a Groza Péter halála utáni szomorú kisebbségi sorsuk miatt sírtak. Hatalmas kirakatpert rendeztek, hogy megfélemlítsék a romániai magyarságot, felhasználva még a megkülönböztetés és a kisebbségi elnyomatás minden más formáját az elrománosításra. Engem 25 évi kényszermunkára ítéltek és minden vagyonom elkobzására, dr. András Ágoston kollégámat 18 évre. Nem is tudom, hány diákot ítéltek el, néhányat szintén sok-sok évre. Kidobtak az állásából minden komolyan dolgozó nagyváradi magyartanárt, sőt más szakosokat is. Több erdélyi városban rendeztek hasonló kirakatpereket.
Józan emberek józan eszéhez szólok, akik ismertek engem, s akiknek megvan az a képességük, hogy megítéljenek bizonyos helyzeteket. Hányan lehetnek közülük, akik el tudják képzelni rólam, hogy a halál szájából visszatérve, meggyógyultan, egy szép fiatal leány várományosaként belevetem magam egy őrült kalandba? 1960-ban! Négy évvel a magyarországi események után! Nem tudok elképzelni egyetlen jó ismerőst sem, aki ennyire tökéletlennek tartana engem. És néhány diákkal Magyarországhoz csatolni Erdélyt?
A Securitate emberei szétverték a tenyeremet. Mindkét kezem ideggyulladásos. Sohasem gyógyulhat meg. Hegedülni sem tudok azóta. Szétverték a talpamat különböző pozíciókból, még felülről ütve is. Ennek a következménye, hogy megkezdődött a retinám leválása. Ha leválik, elvesztem a látásomat. Meggyengült a hallásom a kínoktól és a megrázkódtatásoktól. A vesémre csak egyetlen ütést kaptam, de véreset vizeltem tőle. Azóta is fáj a bal vesém, kő is volt már benne többször. A Securitate pöttömnyi cellájában (ahol 14 hónapot töltöttem) többször is DDT-vel poroztak be. Tetőtől talpig fehér voltam a rám szórt rengeteg portól, és arra kárhoztattak, hogy zárt ablaknál ezt a port szívjam be operált tüdővel, addig, amíg a készlet tart. Azóta beteg a torkom.«
Öcsi bácsi – tudtommal – nem írt soha arról, hogy miképpen vallatták. De ő volt az egyetlen ötvenkilencünk közül, aki a tárgyaláson visszavonta a vallomását. Mikor a bíró megkérdezte tőle, hogy miért írta alá a kihallgatási jegyzőkönyveket, gyenge hangon, de érthetően mondotta:
»Mert vertek.«
Az ügyész aztán kirohant ellene, mondván, hogy megátalkodottságában és gonoszságában nem riad vissza attól sem, hogy hamisan vádolja az állami szerveket…
A tárgyalás kulcsfigurája egy 1960-ban érettségizett diák volt. 1989 tavaszán az újonnan létrehozott budapesti Hitel folytatásokban közölte Váradi Ferenc névvel jegyzett A szemüveg mögött című írásomat, amelyben beszámoltam a váradi perről. A személyek nevét csak kezdőbetűkkel jeleztem, mert nem akartam senkinek sem kellemetlenséget okozni. Az illető diákot mikor R., mikor Gy. betűvel jelöltem, kímélni akartam, hiszen a gyengeséget nem tartom bűnnek. Akkor még nem tudtam azt, amit most már tudok. De azért maradjunk meg most is a Gy. betűnél.
Röviden: Gy. 1960 októberében két másik fiúval nekiindult a jugoszláv határnak. Közvetlenül az indulása előtt felkereste Kun József tanár urat, Öcsi bácsit és a diákszervezet vezetőjét, D.-t. Provokálta, illetve kompromittálta őket. Nem tudom, mit mondott nekik, de nem is lényeges. A fontos az, ahogyan erről a Securitatén és a tárgyalás folyamán nyilatkozott. Valami olyasmit mondott, hogy közölte velük, miszerint azért megy Nyugatra, hogy kapcsolatot létesítsen »bizonyos körök« és az otthon maradottak között. D.-nél még egy titkos kódot is hagyott, s ezt később meg is találták nála, mikor letartóztatták.
R. és két társa elrabolt egy taxit, a taxisofőrt ököllel leütötték. Az autóval belehajtottak egy árokba, és vonaton utaztak tovább. A határnál elfogták őket.
R. szerint a »szervek« már mindent tudtak, de ő tagadott. Iszonyatosan verték, és még elektromos árammal is kínozták. Végül »beismert« mindent, azt is, amit sugalmaztak, illetve mondottak neki. Rávallott Kun és András tanár urakra, akiket az ő »vallomása« alapján ítéltek el 25, illetve 18 évi kényszermunkára. R.-t a szervezetért 20, az autórablásért 12, a határátlépési kísérletért 10 évre ítélték.
Később a börtönben, miután egy cellába kerültek, bocsánatot kért a tanároktól. És a tanár urak megbocsátottak neki a »miképpen mi is megbocsátunk« szellemében.
1990 után tudtam, tudtuk meg: R. büntetését, miután közvetlenül a per után fellebbezést nyújtott be, 8 évre szállították le. Ezt senkinek sem mondta el soha. A börtönben és a börtön után is informátorként szolgálta a rendszert, amely szintén megbocsátott neki. Fedőneve (vagy legalábbis az egyik fedőneve) Robert volt.
R. édesapja szintén bele volt keveredve az ügybe. Én magam is »nyilatkoztam« róla. De biztos vagyok abban, hogy más is. Ennek ellenére a tárgyaláson meg sem említették a nevét, noha csupán az én vallomásom alapján ő is kaphatott volna 25 évet.
Tófalvi Zoltán, aki az 1945 utáni magyar perek kutatója és szakértője, már kivette a CNSAS-tól a nagyváradi per anyagát. Megkértem, hogy feltétlenül nézze meg, ott van-e az én kihallgatási jegyzőkönyveim között az, amely R. édesapjára vonatkozik.
Véleményem szerint a Securitate már 1956-ban tudott rólunk. Sok jel utal erre. Akkor még 14-15 évesek voltunk. Tartalékoltak bennünket.
A Bolyai Egyetem megszüntetése után sor került a csupán magyar oktatási nyelvű gimnáziumok felszámolására is. A mi perünk »igazolta« ennek az eljárásnak a szükségességét.
R.-t valószínűleg elkapták. Valószínűleg megzsarolták az édesapjával, és eljátszatták vele az autórablást és a határátlépési kísérletet a magyarországi Mansfeld Péter »mintára«. De »bizonyítékok« szerzése végett előbb elküldték őt Kun tanár úrhoz és Öcsi bácsihoz. (Mansfeld Péter velünk egykorú fiú volt. 1941-ben született. Története hasonlít R. történetéhez. Megvárták, míg nagykorú lett, hogy felakaszthassák.)
Ennek ellenére én nem tudom gyűlölni őt. Barátok voltunk, bajtársak. Sajnálom, hogy haláláig benne maradt abban, amibe kezdetben belekényszerítették. Könnyíthetett volna a lelkén.
De miért pont Kun Józsefet és András Ágostont jelölték ki áldozatoknak?
Lucian Boia román történész szerint (Cele două secole de mitologie naţională. Bucureşti, 1999) minden nemzetállam célja a homogenizálás, az asszimiláció. Eszközei hosszú távon: a közigazgatás és az iskola. Rövid távon: a kivándorlás, a kitelepítés és a kiirtás. Kun tanár úr és Öcsi bácsi »bűnösök« voltak a nemzeti kommunista rendszer logikája szerint, mert lelkiismeretes magyartanárként akarva-nemakarva késleltették a homogenizációt. Ők megbocsátottak mindenkinek, ám a kommunista hatalom – itt – soha nem bocsátott meg nekik. Kun tanár úr áttelepült Magyarországra, s ott újra taníthatott. Öcsi bácsi maradt, s nem is remélhette, hogy katedrához juthat még valaha. Csak 1990 után kapott némi elégtételt: ismét taníthatott – ha rövid ideig is. Neki ez élete értelmét jelentette.
A grădinai lágerben mi váradi magyar fiatalok összetartottunk. Más magyar fiatalok is csatlakoztak hozzánk. Egy családot képeztünk, megosztottuk egymással az élelmünket is. »Képességeink és szükségleteink szerint.« Így könnyebben viseltük el a börtönt. Olyan is akadt közöttünk, aki szabadulásunk után visszasírta, mert nagyon magányosnak érezte magát »szabadon«. A magam részéről hálás vagyok a sorsnak, hogy a börtön jóvoltából megismertem a bajtársiasság felemelő érzését.
Öcsi bácsi közénk tartozott. Mélyen vallásos hite segített neki abban, hogy mint egykor a gályarabságra ítélt lelkészek, méltósággal viselje el a szenvedést. Román rabtársaink is tisztelték. Hiteles embernek számított. Szerettük, és büszkék voltunk rá. Ő veszített közülünk a legtöbbet, feleséget, kiskorú gyermekeket hagyott kint, akikről négy évig semmit sem hallott. Mert mi politikai elítéltek nem kaphattunk levelet, nem találkozhattunk szeretteinkkel, hermetikusan elzártak minket a világtól, családjainktól. És ő mégis mindig mosolygott. Nem panaszkodott, nem siránkozott soha. Példaképünk volt és maradt.
Ha mondok, írok, teszek valamit, amit fontosnak tartok, még most is felteszem a kérdést magamnak:
Vajon mit szólna hozzá Öcsi bácsi?”

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu